„Ő tette szent palástját vállaimra”

Napjaink primiciás miséinek elmaradhatatlan kellékévé lett Harsányi Lajos A levita énekel című versének megzenésített verziója. Bizony van sodróereje a dallamnak, a versszövegnek és főképp az első szentmisének. A költő nagyon romantikus hangvételben, teológiailag már csaknem követhetetlen magasokban szárnyal. Ezt nem vethetjük a szemére, hiszen belső érzéseinek és élményeinek próbál szavakkal utat törni. Az ifjú párnak is esküvőjük napja életük legszebb napjává magasztosul. Nem baj, ha a néhány nap felszenteltnek újmiséjén hasonló szárnycsapásokra vállalkoznak a résztvevők. Ebben a versben több bibliai képet is felfedezhetünk, többek között egyértelműen felidézi a mai ószövetségi olvasmány eseményét, az „ő tette szent palástját vállaimra” szavakkal.

Illés próféta a pusztában a borókabokor tövében megfogalmazza lemondását. Ehelyett Isten angyalától kenyeret és vizet, hozzá ráadásként küldetést is kap. A Hóreb hegyén Isten maga bízza meg Illést, hogy kenje fel maga helyett Elizeust, Sáfát fiát prófétává. Feltűnő módon Illés nem felkeni – ahogyan Isten megbízásában áll –, hanem palástját teríti arra a férfira, akit Isten szemelt ki utódjául. Elizeus pedig nyomban megérezte a nagy próféta jelképes cselekedetének valóságos jelentését. Illés után szaladt és így szólt: „Engedd, hadd adjak előbb búcsúcsókot apámnak meg anyámnak, aztán követlek”. Teljesen érthető az újonnan meghívott kérése. A gyermeki szeretet és a jóérzés ezt követeli meg, illő módon elbúcsúzni azoktól, akiktől származik. Illés válasza érdekes és nem egészen egyértelmű. Az egyik fordítási lehetőséget hallottuk a mai olvasmányban: „Menj csak, de térj vissza! És ne feledd, hogy milyen feladattal bíztalak meg téged!” Ez körbeírása és értelmezése annak, ami a héber eredetiben áll: „Menj, térj vissza, mert mit tettem neked?” Ha érzékelni szeretnénk az eredeti jelentést, talán így kellene parafrazálni a „de hát mit tettem neked” szófordulatot: Menj csak, térj vissza, hogyha ez a szimbolikus cselekedet (ti. a palást rávetése) neked semmit sem jelent. Hogyha nem ismered fel annak reális tartalmát és hathatós erejét, nem tartod magad meghívottnak és prófétának, akkor hazamehetsz és ott is maradhatsz. Ebben az értelmezésben Illés igénye, hogy Elizeus kövesse őt, kérlelhetetlenebbül súlyosabb. Azonnali és feltételek nélküli döntést követel. Nem enged semmi halasztást, akkor sem, ha fontos ok vagy emberi kapcsolatok ezt másképp parancsolnák.

Ahogyan Elizeus cselekszik, ezt a második értelmezést támasztja alá. A Biblia nem beszél arról, hogy kérésének megfelelően hazament volna, hogy apjának és anyjának adott búcsúcsókjával zárja le addigi életét, és kezdje el annak új szakaszát Illés követésében és Isten szolgálatában. Ehelyett fogja a pár ökröt, amellyel eddig önálló és tehetős gazdaként dolgozott, levágta a két ökröt és az „ekéjének fáján megfőzte a húst, és odaadta az embereknek, hogy megegyék”. Két lényeges vonás rejlik Elizeus tettében. Illés válasza azonnali döntés elé állította, és ő azonnali cselekedetre szánja el magát. A két ökör levágásával és az ekéje fájának elégetésével megszüntette addigi mesterségének szerszámait és eszközeit. A radikális felszólításra radikálisan válaszol. Nem hagy többé visszautat. Olyan ez a tett, mintha Simon és András, János és Jakab apostolok Jézus hívó szavára elsüllyesztették volna halászbárkáikat. Elizeus tette azonban nem csak öncélú, hanem egyben szociális gesztus is. Igen, lemond addigi életéről, amit az ökrök és az eke szimbolizál, de egyben ezzel mások javára akar lenni, mások szükségletén akar enyhíteni. Elizeus később is különösen odafigyel a szegényekre. Megszaporítja a kenyeret az éhezők számára (2Kir 4,42–44), éhség idején ehetővé teszi a vadindából készült mérgező levest (2Kir 4,38–41), megszaporítja annak a prófétaözvegynek az olaját, akinek fiait hitelezője rabszolgának akarja eladni (2Kir 4,1–7). De a szociális értelmen túl talán van egy nagyon is perszonalista értelme gesztusának: mintegy lakomát rendez, ami nemcsak lezárja eddigi életét, hanem egyben elővételezi azt az örömet, amely új élethivatásával eltölti a szívét.

Az Úr Jézusnak a mai evangéliumban hallott meghívása is radikális, nem tűr halasztást. „Hagyd a holtakra, hadd temessék el halottaikat, … te pedig menj, hirdesd az Isten országát!” Benne Isten jelenléte már nem fokozható módon megvalósul. Tehát válaszunk is azonnali és fenntartások nélküli kell hogy legyen. Az egyetemi év végén a papnevelő intézetek szentelésre jelentkező ifjainak Elizeushoz hasonlóan azonnali és radikális választ kell adniuk. Adja Isten, hogy támogatásunkkal ne vessék le a rájuk terített prófétai palástot. Ne csak a maguk mögött hagyottakra, hanem arra az örömre tekintsenek, amit az Úr Jézus osztatlan követése jelent.

Oláh Zoltán
Vasárnap, 26. szám