Érsek atya, Isten veled!

Két évvel ezelőtt, egy késő esti órában telefonon hívott fel. Meglepődtem, mert nem szokott ilyenkor senkit zavarni. Nagyon tapintatos volt. Hirtelen betegségére gondoltam, de ekkor határozottan a következőket mondta: „József, végy egy papírt, tollat és írjad, amit mondok: A múlt erős gyökér, a jelen s a jövő belőle él!” Majd hozzáfűzte: „Nekünk a gyökér Gyulafehérvár!” Akkoriban javában folyt főegyházmegyénk 1000 éves jubileumának az előkészülete. Ő ilyenformán sugallta, hogy Gyulafehérvárra kell összpontosítani.

Első éves kispap voltam, amikor megismertem a csíkszentdomokosi plébánost, Bálint Lajost. Az 1972. januári szesszió után, vonattal Gyulafehérvárról hazafelé utaztam, amikor észrevettem a székelykocsárdi vasútállomáson, hogy a szekuritáte két embere követ. Gyergyó körül le is akartak tartóztatni, de a gyergyószentmiklósi állomás déli részén kiugrottam a mozgó vonatból. Egy-két jóember segítségével valahogy eljutottam a karcfalvi plébániáig. Ahogy odaértem, nemsokára Bálint Lajos plébános is megérkezett. Elmondtam neki kalandos utazásomat, ő pedig felajánlotta, hogy a „bogárhátúval” elvisz Csíkszeredáig. Ezzel kezdődött ismeretségünk.

Papként hamar rájöttem arra, hogy nagyon tiszteli azokat az embereket, papokat és világiakat, akik a magyarság sorskérdéseivel foglalkoznak. Segédpüspökként végiglátogatta a szórványplébániákat, és szolgálatával szívesen segített a lelkipásztoroknak.

1986-ban a mezősámsondi templom javítását irányította. Néhai Bálint Jenő ma­ros­szent­györgyi, Portik-Bakai Sándor kerelőszentpáli, jómagam nyárádtői plébános és néhány ministránsunk, Lajos segédpüspökkel együtt dolgoztunk Mezősámsondon. Ástunk, betonoztunk, falat vertünk, diavetítéses hittanórát tartottunk, miséztünk, imádkoztunk, és esténként sokat beszélgettünk. Nyitottak voltunk, és ő is az volt. Az a nyarunk felejthetetlen, mert akkor barátkoztunk meg a segédpüspökkel.

Mindjárt a rendszerváltás után az egyházmegye vezetése ráhárult. Megszervezte a népmissziót. Közben új, sokrétű és szerteágazó feladatokkal kellett megküzdenie, amelyek gyenge szívét nagyon megterhelték. Három év és nyolc hónapi főpásztorság után, lemondását a Szentatya 1993. november 29-én elfogadta. Amíg hivatalban volt, kerültem a személyes levélváltást, és amikor nyugdíjas lett, karácsonyi köszöntőt küldtem. Válaszát így kezdte: József, te nem ismered azt a nótát, hogy Kidőlt keresztfának nem köszön már senki?

Nyugdíjas éveit Marosfőn és Székelyudvarhelyen remete módjára töltötte. Ha ott jártam, szívesen fogadott, a látogatást néha viszonozta.

Népünk sorsa felett sokat töprengett, sok mindenért emésztette magát. Ő ilyen természetű volt. Életének 81. évében, papságának 53., püspökségének 29., nyugalomba vonulásának 17. évében, halálára öntudatosan készülve, húsvéti szentmiséjét bemutatva, húsvétvasárnap délután az Örökkévalóságba költözött. Féltő szeretete mellé most imacsokrainkat csatoljuk.

Érsek atya, Isten veled! Viszontlátásra a mennyországban!

Darvas-Kozma József
esperes