Évadzáró előadás a Katolikus Akadémián

Filozófiai előadással zárult a 2015–2016-os évad a Katolikus Akadémián, olyan előadással, ami nem lezárt, hanem megnyitott nagyon sok kérdést, és töprengést a jelenünk és jövőnk vonatkozásában.

András István, a gyulafehérvári papnevelő intézet filozófiatanára tartott előadást június 9-én A szürke két árnyalata (preskolasztika és posztmodern) címmel. Az előadó abból a tézisből indult ki, hogy a két korszaknak, a preskolasztikának és a posztmodernnek – annak ellenére, hogy az idő koordinátáin meglehetősen távol állnak egymástól – számos közös vonása van, ezek megértése segíthet jobban megérteni a jelent, a jövőt.

A történelmi korokat szinte minden alkalommal az utókor nevezte meg/el, minden korszakra jellemző az átmenet, a változás az előzőhöz képest, a kimozdulás valami új felé. Vannak olyan történelmi, művelődéstörténeti és egyben filozófiatörténeti korszakok, amelyekről inkább állítható az átmeneti jelleg. Ugyanakkor a korszakok váltakozását folyamatként kell látni, értelmezni, hiszen ahogy az előadó megjegyezte, nem lehet vonalzóval határt húzni az egyes korszakok közé.

A preskolasztika és a posztmodern egyaránt olyan korszak, amely előrevetít, előkészít valami mást, a preskolasztika gondolkodói ugyanúgy nem tudták, ahogy ma mi sem, pontosan mi az, amit előkészítenek. A preskolasztika korát a bizonytalanság jellemezte, a nyugat-római birodalom bukása utáni időszakban a kolostorok jelentették a menedéket a kevés írástudó, szerzetes számára. Az egyházi berkekben egyre jobban teret hódított a latin nyelv, az addigi, dominánsan platonista felfogás helyére beszivárogott az arisztotelészi filozófia. Az ész, az értelem a kor gondolkodói számára fontos helyre került. Johannes Scotus Eriugena (kb. 810–877), a kor egyik meghatározó elméje írásaiban főleg arra mutatott rá, hogy az ész, az értelem és a kinyilatkoztatás nem ellentétes, nem összeegyeztethetetlen fogalmak, s azt fürkészte, hogy az isteni üzenetet miként lehet lefordítani az emberek számára.

A posztmodern kifejezést sokan ismerjük, a fogalom pontos meghatározásával viszont sokan gondban vannak. Poszt, azaz valami, ami a modern után következik. A posztmodern ugyanakkor minőségi változást is jelent. Az irodalomban, művészetekben használták elősz9r a kifejezést, s ott a posztmodern a nagy elbeszélések végét jelenti, a tradíció hiányát, a társadalomelméletbe, filozófiába átkerülve jelenti a fogyasztói társadalom térhódítását, a virtualizálódást, a test relativizálódását, a tekintély és a metafizika végét.  Az előadó rámutatott arra, hogy a posztmodern a szétforgácsolódás következtében a kisebbségek kora, mindenik csak a maga igazát látja és képviseli, ebből számos  feloldhatatlan ellentét, harc, egyfajta kaotikus állapot kerekedik ki.

Mindkét korszakot jellemzi a bizonytalanság, mindkettő a kisebbségek, s egyformán jellemző rájuk a nyelvi változás, egyetlen nyelv elterjedése, dominanciája. Bármennyire is megfoghatatlan, a posztmodern lehetőség az egyház számára az előadó szerint. Ezt a lehetőséget ragadja meg remekül Ferenc pápa, és azt képviseli, a kisebbségtudatot úgy próbálja formálni, hogy az az egyház, annak krisztusi küldetése javára váljon. Ha nem  eleve pesszimista szemlélőként állunk oda, megláthatjuk mi is az esélyt, és képesek lehetünk a jó irányába történő változásra.

Fábián Róbert (Vasárnap)

Fotók: Bodó Márta