Ünnepélyes pillanatban hangzik el Salamon király első olvasmányban hallott imádsága. A templomszentelés napja rendkívül nagy esemény volt. A jeruzsálemi templom felépítéséig Izrael Istenének nem igazán volt szilárd temploma. Az Úr szövetségének ládája vándorolt az egyik szentélyből a másikba. „Nem laktam házban attól az időtől kezdve, amikor kihoztam Izraelt, mind a mai napig, hanem sátorból sátorba, hajlékból hajlékba vonultam.” (1Krón 17,5) Dávid király szeretett volna állandó szentélyt építeni az Úrnak. A frigyláda Izrael legszentebb „ereklyéje”, amiben a tízparancsolat két kőtábláját, a félretett mannát tartalmazta, amolyan vándorló Sínai-hegy. Az Úr Nátán próféta által olyan ígéretet tett Dávidnak, amely minden emberi álmot messze felülmúlt. „Nem te, hanem én építek neked házat…” Azaz Dávid háza fennáll színe előtt örökre.” Ezért kapja Jézus is a Dávid fi a címet csaknem ezer évvel később.   Dávid szilárd kultikus helyet, nagyszerű szentélyt akar építeni. Ám a jeruzsálemi templom kőépületében sokkal inkább Isten Dávid házának tett ígéretei öltenek maradandóságot, amit a kő szimbolizál. Ettől az ígérettől kezdődően elválaszthatatlan Isten házának földrajzi pontja és az ő felkentje uralkodásának színhelye. Ezért vonul be Jézus Jeruzsálembe, és énekli az ujjongó tömeg: „Hozsanna, Dávid Fiának!”. Így lesz Jeruzsálem a zsidókeresztény gondolkodásban a világ köldöke, ombelicum mundi. Az ókori és kora középkori térképek közepén Jeruzsálem áll, és körülötte lóhere formájában az akkor ismert három kontinens: Afrika, Ázsia és Európa.   A szövetség ládája Izrael vallásának legszentebb tárgya. Isten jelenlétének, uralmának és szabadító erejének fogható, ám akárki által mégsem érinthető darabja. Amikor a frigyláda a fi liszteusok kezébe került, hadizsákmányként helyezték el Dágon nevű istenük szentélyében. Izrael serege felett ugyan győzelmet arattak, de nem Izrael Istene felett. Mindenféle bajt hozott rájuk mindaddig, míg hadizsákmányként viszonyultak hozzá. Hét hónap után visszaküldték Izraelbe. Ekkor Bet Seán lakói így kiáltottak a rémülettől: „Ki méltó rá, hogy az Úrnak, a szent Istennek színe előtt álljon?” Csak papok vihették a ládát, ám a tiszteletlenül és könynyelműen közeledőket halál sújtotta. 

 

Dávid király a szemtanúja, hogy az egyik emberére az Úr halállal sújtott, mert megérintette a ládát. Dávid megütközve és elborzadva kérdezte: „Hogy jöhet hozzám az Úr ládája?” (2Sám 6,9) A király feladta eredeti tervét, és nem merte városába vinni a szövetség ládáját. Csak miután tudomására jutott, hogy az ideiglenes tartózkodási helyén a szövetség ládája bőséges áldást hozott Obed-Edom házára, bátorkodott felvinni Jeruzsálembe. A felszínes keresztény teológia szívesen beszél az Ószövetség vallási partikularizmusáról és a keresztények univerzalizmusáról. Salamon király ma felolvasott imarészlete és sok más ószövetségi szöveg beszédesen rácáfol az ilyen általánosításokra. Kilátásba helyezi, hogy idegenek is jönnek majd az Úr szentélyébe, ők is részesednek imameghallgatásban, és ők is félik, azaz tisztelik az Istent, akárcsak Izrael. Milyen mélységet ad ez az ószövetségi barangolásunk a mai evangéliumnak! A kafarnaumi százados hitéről és alázatáról tanúskodnak szavai: „Uram, ne fáradj! Nem vagyok méltó, hogy hajlékomba jöjj”. 

Az Ószövetség lapjain a szövetség ládájának jelenléte váltott ki hasonló reakciókat. Megdöbbentette Isten szentségének ereje és jelenléte. Továbbá a századost igazi humanizmus hatja át. Hatalmát, katonai erejét nem a nép ellen, hanem javára fordítja. Zsinagógát épít a kafarnaumi zsidóknak. Minden követ megmozgat szolgája meggyógyításáért. Olyan ember, akit megérint mások gondja-baja.   Salamon király imájának fényében ez a kafarnaumi százados az idegen, aki már nem csupán a jeruzsálemi templomban ismeri fel Isten különös jelenlétét, hanem elsősorban a Názáreti Jézusban. János evangéliumában Jézus azonosítja magát az Úr szentélyével a következő kijelentésével: „Bontsátok le ezt a templomot, és én harmadnapra felépítem.” (Jn 2,19) A százados alázata és mély hite abban mutatkozik meg, hogy nem tartja magát méltónak Jézus látogatására.   

 

Amikor a szentmisében, a szentáldozás előtt megismételjük a százados szavait, nekünk is tudnunk kell, hogy Isten legszentebb ajándékát kapjuk a szentáldozásban. Hasonlóan a századoshoz mi sem látjuk Jézust testi valóságában. Nem a szemtől szembeni közvetlen találkozás a fontos, ahogyan a százados sem találkozott Jézussal, hanem a hit és a felebaráti szeretet. Ezekkel szerezhetjük meg mi is Jézus elismerését. 

 

Oláh Zoltán 

Vasárnap, 22 szám