A Zsidókhoz írt levél szerzője a buzdító részben a keresztények lelkére köti: „Ne feledkezzetek meg a vendégszeretetről, hiszen némelyek tudtuk nélkül angyalokat láttak vendégül” (vö. Zsid 13,2). Ez az újszövetségi vers egész biztosan Ábrahám vendéglátására utal, amit az első olvasmányban hallottunk. A vendégszeretet nagyra becsült dolog volt a nomád népeknél, hiszen ennek megtagadása életveszélybe sodorhatta az utazókat. Gyalog, a nagy hőségben, sokszor víz nélkül átvágni a kopár pusztán, félsivatagos területen nem volt veszélytelen utazás. Ha valaki ilyen esetben megtagadta a vendégszeretetet, az utazót kitette annak a veszélynek, hogy az útközben szomjan vagy éhen haljon.

Ábrahám nem ímmel-ámmal tesz eleget a vendégszeretetnek. A déli hőségben, a csendes szieszta idején érkező vándorok izgalomba hozzák. Sürgése-forgása erről tanúskodik, izgatottsága pedig a vendégek rendkívüli voltáról. Minél nagyobb rangú vendég érkezik, annál nagyobb a házigazda és a gazdasszony izgatottsága. Mindent a lehető legjobban szeretnének előkészíteni azért, hogy a vendég elismerését kivívják. Ábrahám tisztelettudó, készséges a rendkívüli látogatókkal. Udvariasan keveset ígér, de annál bőségesebb az asztala. Csak egy kis vízre és falat kenyérre szól a meghívás, de bőséges lakomát varázsol: tejet, vajat, frissen sült lepényt és egy egész borjút tesz a három vándor elé.

Az elbeszélésnek két része van: az első csupa izgatottság, mozgás, szolgálat. Ez a rész közvetett módon szinte az olvasó szájába rágja, hogy Ábrahámnál a lehető legnagyobb rangú vendég jelent meg, maga Isten. Ezért hajlik meg előtte a földig, gesztusa kultikus imádatot fejez ki. A második résznek csak a kezdetét hallottuk az olvasmányban: miután Isten elfogadja Ábrahám rendkívüli vendégszeretetét, nagy jutalomban részesíti. Egyelőre csak ígéretet kap. „A jövő évben ez idő tájt visszajövök, akkorra Sárának már fi a lesz” (Ter 18,10). Sára nevet. Inkább kételkedő nevetés ez. Vajon öregkorában szülhet-e gyermeket Ábrahámnak? Ekkor csendül fel először a Bibliában a retorikai kérdés: „Van, ami az Úrnak lehetetlen?” (Ter 18,10), amire természetesen nemleges a válasz. Ez a meggyőződés végigkíséri Isten népének a történetét. Ugyanezt mondja Mária kérdésére Gábriel főangyal: Istennél semmi sem lehetetlen.

Ábrahám története igazi mélységet és távlatot ad Márta és Mária vendéglátásának. Márta Jézust hívja meg vendégségbe. A magas rangú vendégnek tőle telhetően a legjobban meg akar felelni. Sürög-forog, hogy gondoskodjék Jézus földi jólétéről. Közben megjelenik a színen testvére, Mária. Jézusban felismeri a tanítót. Lábainál való időzése annyit jelent, hogy ő tanítványként van jelen. Pál apostol hasonló képpel fejezi ki tanítványi voltát: „Gamaliel lábánál az atyai törvény szigorú megtartására tanítottak” (ApCsel 22,3). Szent Ágoston ebben a tanítványra jellegzetes testtartásában az alázatos ember magatartását fedezi fel. Ahogyan a víz – ami sokszor a kegyelem áradásának a jelképe a Bibliában – kikerüli a magaslatokat, a dombokat és hegyeket, úgy az isteni kegyelem áradása csak azt az embert éri el, aki le mer alacsonyodni Jézus lábainál. Márta lakomát készít Jézusnak, Mária már mintegy azon a lakomán vesz részt, amit maga az Úr készít az embernek.

Hippó nagy nevű püspöke nagyszerűen magyarázza Jézus szavait: „Márta, Márta, te sok mindennel törődöl, sok minden nyugtalanít, pedig csak egy a szükséges. Mária a jobbik részt választotta. Nem is veszíti el soha.” Az Úr nem a munkát kifogásolja. Rangbéli különbséget állít fel. Mintegy azt mondja: „Nem választottad a rossz részt, hanem Mária választotta a jobbikat. Annyiban jobbik, mert nem veszíti el soha. Tőled elvétetik a mindennapos szükséglet terhe. Amikor bejutsz a mennyei hazába, ott már nem találsz idegent, akit vendégül láthatnál. Elvétetik a fáradozás tőled, hogy nyugalomra lelj. Te a tengeren vagy, Mária már a kikötőben. Ugyanis az igazság feletti öröm örökké tart, ebben az életben egyre gyarapodik, és az eljövendőben beteljesedik, azonban soha nem vétetik el.”

A laodiceai angyalnak üzeni a feltámadt Úr: „Nézd, az ajtóban állok és kopogok. Aki meghallja szavam, és ajtót nyit, bemegyek hozzá, vele eszem, ő meg velem” (Jel 3,20). Isten vendégünk akar lenni. Fogadjuk őt a legnagyobb odaadással és vágyakozással. Vendégünk akar lenni, hogy megjutalmazzon önmagával. Amikor őt látjuk vendégül, igazából mi kerülünk életünk háborgó tengeréből a hőn vágyott csendes kikötőbe.

Oláh Zoltán, Vasárnap, 29. szám  

Kép: Ábrahám és angyalok, Aert de Gelder festménye (kb. 1680-1685).