Az első olvasmány kapcsán az a gondolat is megfogalmazódhat bennünk, hogy a szegény, az árva és az özvegy igazi barátja maga az Isten. Egy régebbi bölcsességi könyv így beszél az igazi barátról: A gazdagság egyre több barátot szerez, a szegényt meg elhagyja barátja… A nemes kegyéért sokan törik magukat, a bőkezű embernek mindenki barátja. Minden atyjafia gyűlöli a szegényt, s a barátai még inkább kerülik (Péld 19,4.6–7). A bölcs tanítónak igaza van abban, hogy az anyagiakat és a társadalmi pozíciót nézik az emberek, és általában azokhoz dörzsölődnek, akiktől anyagi és társadalmi előnyöket remélnek. Isten azonban nem ilyen. Az ő szentsége, transzcendenciája, még csak hírneve sem függ a gazdagoktól és a felső társadalmi köröktől. Neki semmiképp nem szolgál hátrányára, ha figyelme a perifériára és az ott élőkre irányul. Sirák fia arra figyelmezteti tanítványát, hogy a barátot próbára kell tenni, mert … akad barát, aki elfordul a széllel, és ha bajba kerülsz, nem tart ki melletted. Van olyan barát, aki ellenséggé válik, … Van, aki asztalodnál ülve jó barátod, de balsorsod napján sehol sem találod… Ellenséged lesz, ha sorsod rosszra fordul, és (hogyha keresed), elbújik előled (Sir 6,8–12). Isten hűséges barátnak bizonyul a mai ószövetségi olvasmány értelmében. Ő igaz bíró, lefizetni nem lehet. Nincs is ilyesmire szüksége. Éppen ezért nincs nála személyválogatás. Elsősorban azokat nem utasítja vissza, akiket a társadalmi taposómalom még csak figyelemre se tartja érdemesnek. Csak azok imája hatol az égbe, Isten trónjának helyére, akik szívből szolgálják, és a nyomorgók szava. A rászoruló emberek imája mint egy megszemélyesített valóság felszáll az égbe, áthatol a felhőkön, és nem tágít, míg nem szolgáltat nekik igazságot. (Sir 35,22a)

 Jézus mai példázata valami nagyon lényegesre figyelmeztet bennünket is. Ennek a példázatnak a címzettje a minden idők öntelt vallásos embere. Hiszen ma is aktuálisak az evangélista szavai: Az elbizakodottaknak, akik magukat igaznak tartották, másokat pedig megvetettek, Jézus ezt a példabeszédet mondta. (Lk 18,9)

Két embertípus megy a templomba imádkozni. Bennünk már nem okoz akkora megdöbbenést a tény, hogy a farizeust elmarasztalja a példázat. Azonban farizeusoké volt Jézus kora vallási mozgalmai közül az egyik legsikeresebb. Ők nem paktáltak le az idegen római hatalommal, mint a szaducceusok, a templom főpapi családjai. Másrészt meg nem voltak olyan „buzgó” szabadságharcosok, mint a zéloták, akikből később kiváltak a szikáriusok, az akkori terroristák. De nem különültek el a nagy sokaságtól annyira, mint az esszénusok. A törvény betartását komolyan vették. Mózes törvénye csak egy évente visszatérő böjti napot ismer, a Jom Kippurt, a kiengesztelés napját (vö. Lev 16,19; Szám 29,7), a farizeusok a hét második és ötödik napján is böjtöltek, engesztelésül a nép bűneiért. A törvény a tizedet előírta a megtermelt javak esetében, de nem ismeri a piacon vásárolt javak tizedét. Ez ma az ÁFA (áruforgalmi adó) lenne. De mivel nem voltak abban biztosak, hogy az eladó befizeti-e a tizedet az eladott javak után, inkább ők is fizettek tizedet, csakhogy ne csorbuljon a törvény. A farizeusok a társadalom középosztályában keresendők. Nyugodtan állíthatjuk, hogy Jézus korában rendkívül népszerűek, ők voltak a szupervallásos emberek.

A farizeus imája hosszabb, mint a vámosé. A lekcionárium fordításában elvész egy nagyon lényeges vonás, ami a görög szövegben érvényesül: „A farizeus megállt, és így imádkozott magában” helyett pontosabb, ha így adjuk vissza: „A farizeus megállt, és ezeket imádkozta önmagához”. Nem azon van a lényeg, hogyan, hanem mit imádkozott. Magával törődő és önköreibe bezárt ember. Amolyan ártatlanság-zsoltárt szaval önmagáról. Imája akkor válik igazán negatív beszéddé, amikor ítéletet mond az épp ott imádkozó vámos felett. A farizeus Istennek nemcsak önmagát mutatja be, hanem imádkozó társát is, a nyilvános bűnöst, a vámost.

De miért bűnös valaki a foglalkozásánál fogva? A vámosok igazából adószedők, akik az elnyomó hatalomnál megszerezték az adó beszedésének jogát. Munkájukat pedig az adófizetőkkel busásan megfizettették. Az adót úgy méretezték, hogy jusson is a Római Birodalom kincstárába, meg maradjon is elegendő saját zsebükben. Az embertárs becsapása pedig bűn, amire csak a jóvátétel után kap egy izraelita bűnbocsánatot. A vámosnak esélye sem volt a bűnbocsánatra, mert a Szám 5,6–7 értelmében a megkárosított személynek vissza kellett volna adnia, amivel megkárosította, sőt az okozott kár egyötödével még meg kellett pótolnia. Mivel pogányokkal érintkeztek, a farizeusok szempontjából állandóan ki voltak téve a rituális tisztátalanságnak.

A vámszedő azt kapta Istentől, amit kért: kiengesztelődést. A farizeus nem kapott semmit, mert nem is kért semmit, csak önmagának tetszelgett.

Oláh Zoltán, Vasárnap, 43. szám          

Kép: A vámos és a farizeus. Mozaik, Ravenna, 5. század.