Útkeresés az egyetemi pasztorációban

A magyar nyelvterület egyetemi pasztorációban dolgozó lelkészei és munkatársai a húsvét utáni első hétvégén tartották Mohácson a XXI. Egyetemi Pasztorációs Konferenciát, amelyen a magyarországiak mellett Erdély négy egyetemi lelkészsége képviseltette magát: Csíkszereda, Nagyvárad, Marosvásárhely és Kolozsvár. A Kolozsvári Egyetemi Lelkészséget Takó István egyetemi lelkész képviselte, akit a tanácskozásról, valamint az egyetemi lelkészségek életéről, problémáiról kérdeztünk.

Milyen benyomásokkal zárult számodra ez a találkozó?

Idén 13 egyetemi lelkészség képviseletében vettünk részt ezen a konferencián, ahol a kommunikáció volt a téma. Ezt próbáltuk kicsit körüljárni a teljesség igénye nélkül. Fontosnak tartjuk évente találkozni hasonló munkakörben dolgozókkal. Ilyenkor a magunk háza táját is másként látjuk a többiekkel való találkozás, a megosztásaink tükrében, és persze tanulhatunk is egymástól. A sokszínűségben jelenvaló egységet éljük meg, amely nagyon egyházias valóság.

A tapasztalatok megosztásából mi tűnik ki, mi az, ami közös öröm az egyetemi lelkészségek életében? A párhuzamok a gondokban is megmutatkoznak-e?

A közös öröm a jelenlétünk az egyetemi életben. Továbbá öröm az is, hogy valamiféle közösségbe hívjuk az egyetemistákat, mondhatni az egyházba hívjuk be őket. Örömet jelent, ha minden kommunikációs nehézség ellenére meg tudjuk találni a közös hangot velük. Ha nem is az egyetemisták egészével, de egy bizonyos közeggel jó kapcsolatban vagyunk, és rajtuk keresztül érjük el a többieket. Fontos szempont, hogy az egyetemi pasztoráció nem az egyetemi lelkészek feladata csupán, hanem az egyetemisták azok, akik továbbviszik az üzenetet, annak ellenére, hogy a lelkészségek megalakulása egy-egy egyetemi lelkész kinevezésével konkretizálódott. Azt gondolom, hogy ez továbbra is alulról építkező és alulról jövő pasztoráció abban az értelemben, hogy az egyetemistákon van a hangsúly. Ez volt ennek a konferenciának az íve és a kérdése is: hogyan tudnánk megtalálni a nagy többséggel a kapcsolatot és a kommuniká­ciót? Nagyon érdekes volt Heidl György műhelymunkája, amiben párhuzamba állította a mai helyzetet azon korokkal az egyháztörténetből, amikor az egyház hasonló krízishelyzetben volt a kommunikáció területén, különösen az első századokból. Rávilágított arra, hogyan sikerült túllépni a krízishelyzeten azokban az időkben: általában mindig a kisközösségek vitték tovább az üzenetet. Kialakultak pontszerű, kisebb közösségek, „szent maradéknak” is mondhatnánk, amelyek aztán ezeket az értékeket újrafogalmazták és a kor nyelvén elkezdték hirdetni.

Úgy látják az egyetemi lelkészek és egyetemi lelkészségek munkatársai, hogy krízis van az egyházi kommunikáció területén?

Érdekes módon ez is a vitának az egyik súlypontja volt. Az idősebb generáció azt mondja, hogy az egyháznak van egy jól kiforrott és „megpróbált” kommunikációs múltja, s ehhez nem kell különböző újabb módszereket alkalmazni, hanem meg kell maradni annál, ami időtállónak tűnik, s ami a „csak tiszta forrásból” elvére alapoz mind a tartalom, mind a módszer szintjén. A fiatalok, az egyetemisták viszont használják a kommunikáció minden csatornáját és minden módszerét. Hogy ezt a jól kiforrott és jól kipróbált hagyományt, magát a tartalmat hogyan tárjuk az emberek elé, ahhoz meg kell találnunk, sőt használnunk kell azokat a lehetőségeket, amelyek nem feltétlenül a mieink, hanem amiket ez a réteg vagy egyáltalán a 21. századi ember használ. De a probléma abban is keresendő, hogy az egyház ennek a tartalomnak a birtokában ne az ítélkező vagy éppen a megmentő szerepében jelenjen meg az emberek körében. Erről Rettegi Zsolt felnőttképzéssel foglalkozó szakember előadásában hallhattunk. Miközben az örömhírt el akarjuk juttatni az emberekhez – a mi esetünkben az emberek egy rétegéhez –, ez a feladat állandó önreflexióra sarkall.

Gyakran hallunk és beszélünk arról, hogy a kommunikációs csatornák sokszínűsége új lehetőségeket tár az egyház elé. Hogyan próbáltok élni ezekkel a lehetőségekkel az egyetemi pasztorációban?

Mindenekelőtt az internet nyújtotta lehetőségek jutnak ma eszünkbe. Mi használjuk ezeket a csatornákat: van weboldalunk, rádióműsorunk, facebook-oldalunk, de ezek mellett azért plakátolgatunk rendesen, esetenként meghívókat osztunk, és be kell látnunk azt is, hogy a személyes megszólítás a legbiztosabb eszközünk maradt a kommunikációra. A kreativitásunk azért becsülettel próbára van téve, de arra mindig vigyázunk, hogy csak annyira engedjük szabadjára, hogy ez ne menjen az üzenet rovására. Alapvetően a tapasztalatunk az, hogy azokon az egyetemistákon keresztül lehet elérni a célközönséget, akikkel kapcsolatban vagyunk. Előfordul, hogy éppen azokon keresztül, akik csupán a vasárnap esti szentmisékre jönnek el, más programon nem vesznek részt. Igaz ugyan, hogy a vasárnapi misére járó diákság több mint fele nem feltétlenül kapcsolódik bele az egyéb lelkészségi programokba, de a szentmise utáni hirdetés jó lehetőség arra, hogy legalább tudósítsunk arról, mi történik nálunk. Ahhoz, hogy el is jöjjenek egy programra, azért általában kell valakinek a személyes „ajánlólevele”, meghívása. Tulajdonképpen a kommunikáció feltételeit kell megteremtenünk, és ez nem más, mint a communio, a közösség.

Miben számítanak az egyházi elöljárók segítségére az egyetemi lelkészek? Született egy záródokumentum is a konferencia végén. Milyen támogatásra lenne szükség ebben a munkában?

Az erkölcsi támogatás a legfontosabb, hogy tudjuk, van egyfajta küldetésünk. A munkánkat – még ha úgy is tűnik sokszor – nem magánkezdeményezésként vagy partizánakcióként kell felfogni, hanem amit végzünk, azt az egyház közösségében végezzük és a püspök kinevezése által ránk ruházott küldetésében. Ez a záródokumentum (amelyet minden egyházmegyés püspök megkap, ahol van egyetemi lelkészség, de azon püspökök is, ahonnan nem sikerült eljutniuk az egyetemi lelkészeknek vagy munkatársaknak) azt szolgálja, hogy tudósítsunk arról, mi hogyan látjuk a különböző problémákat, mit szeretnénk. Természetesen várjuk a püspökök válaszát ezekre akár személyesen, akár közösségileg. Kíváncsiak vagyunk az ő véleményükre, meglátásukra.

Határon átnyúló együttműködésről volt szó a konferencián?

Már régóta javaslom, hogy hozzuk ki ezt a konferenciát Erdélybe, most meg is született ez a döntés: a következő évben Nagyváradon lesz, tervezés témában. Sokféle tematikájú évet hirdetünk és számos pasztorációs terv születik a környezetünkben… A következő konferencián azt a kérdést szeretnénk megvizsgálni, hogyan lehetne hatékonyan előkészíteni egy ilyen tervezetet. Ezt a történelemben először tesszük ebben a formában Erdélyben, a Partiumban.

Kérdezett: Szőcs Csaba

VASÁRNAP