Nagy püspökünk, Márton Áron tanítása és példája ma sem veszít időszerűségéből. Feladatunk és kötelességünk, hogy ne csak imádkozzunk boldoggá avatásáért, hanem az általa mutatott példát kövessük, tanítását életre váltsuk.
"A hit évé"-ben (2012. október 11. - 2013. november 24.) minden hónapra kiválasztunk egy mártonároni gondolatot, hogy ezáltal is - világító jelként - elkísérjen bennünket.
* * *
A jó és rossz küzdelme korunk színpadán a szemeink előtt folyik s már apokaliptikus méreteket öltött. Az ártatlanoknak és ártalmatlanoknak hitt eszmék, melyeket jámbor tudósok eddig könyvekben és tudósító előadásokban, politikai vezérek pedig szórakoztató kakasviadalokon vitattak, élet nélküli világukból földre érve életalakító igénnyel adták az emberek elé, s társadalmi útjukat ma vér és pusztulás jelzi. Isten angyalának és az ember romlására törő szellemvilág vezérének a harca ez. S a küzdelem, mint feltartóztathatatlan tűzvész, átterjedt az emberi élet minden síkjára, és – mintha mindkét fél a döntést akarná kikényszeríteni az összes erők bedobásával –, az egész arcvonalon: erkölcsi téren, tudományokban, irodalomban, társadalmi és politikai síkon egyforma elkeseredéssel folyik a végzetes tusa. Az egyetemes párviadalba minden kérdésbe van téve, ami emberi élet és érték hordozója, de minket főképp a harcnak az a része érint egészen közelről, amelyben a család és a nép mivoltát és sorsát vitatják.
A család az a legelső ősi közösség, melyből az emberiség élete fakad. (...) Korunk romló szelleme azonban ezt az élethordozó intézményt is megtámadta. A teremtő Isten félreérthetetlenül meghatározta törvényeit, de a modern ember hangzatos jelszavakkal, kifelé a tudomány és az egyéni szabadság nevében, valójában pedig mérhetetlen önző lelkületből, kikezdte és megvetette ezeket. A következmények előtt lehetetlen szemet hunyni. Mióta a házasság törvényei meglazultak s célja és tartalma kezdett elsikkadni: virágot fakasztó tavasz helyett levelét hullató őszben járunk, az emberiség életfája szuvas; a szeretetközösség helyett, melyben a legboldogítóbb és legdúsabb emberi viszonyoknak kellene fejlődniük, a csalódott, egymásra unt, ideges és bánatos, állandóan szétinduló vagy már szétment házasok tömegével találkozunk; egészséges lelkű gyermekek helyett pedig fészekből kiesett, didergős madárfiókákat látunk, elvált szülők gyermekeit, akik szerető gondoskodás és felelős nevelői hatás irányában fázós lélekkel, megedzetlen jellemmel nőnek fel.
A népek sorsa fölött is áll a harc, éspedig nyíltan és nyersen. Az elméletek a nemzetköziségről és nemzeti eszmékről, melynek ma két kikezdetlen táborra osztják az emberiséget, a "lét vagy nem-lét" kérdése elé állítanak minden nemzetet. (...) Világos, hogy népet nagyobb veszély nem fenyegethet, mintha gyökerében, a családban kezd elgyöngülni. Amelyik nép életében a felbontott házasságok tömege utal arra, hogy az emberekben elhalványodott a felelősségtudat, a házastárs személyi értékének felismerése és megbecsülése, ahol a gyermekáldás ellen való tiltakozás elszomorító eredményéből látjuk a lehangoló tényt, hogy a népben megfogyatkozott az életakarat, az élethez szükséges elszántság és erkölcsi érzék, ott ezzel együtt egyenes – ha nem mértani – arányban halványodik a nép jövőjéhez fűzött remény és kilátás is. Kik fogják a nép gondolatait hordozni, értékeit megőrizni, reményeit valóra váltani? (...)
Nagy felelősség tehát, hogy a szellemek harcának ezen a szakaszán Isten angyalát erőteljesen támogassuk. A család és a családiassági érzés nevelése mellett az iskolának is síkra kell szállnia, hogy a házasság tisztaságát, felbonthatatlanságát, célját tervszerűen mentsük, vonatkozásait feltárjuk s kitartó neveléssel ismét azzá az élethordozó és boldogságfakasztó szeretetközösséggé tegyük, aminek Isten az ember és a nemzet érdekében szánta.
