Ebben az ünnepi, de mégis családias pillanatban – amilyennek minden szentmisének lennie kell – kapcsoljuk össze az Isten Igéjéről szóló elmélkedésünket ennek az ősi egyházi közösségnek a történelmével, illetve az új főpásztor életével. A következőkben három szimbolikus jelentéssel bíró helyszínt fogunk a szemünk elé idézni.
Először is vessünk egy pillantást keresztény hitünk eredetének szent földjére. Képzeletben mi is ott vagyunk Galilea vidékének egyik szinte ismeretlen, eldugott falucskájában, Názáret szerény zsinagógájában. Itt halljuk Jézus szavait, aki mint az Ige felolvasója, a zsidó (zsinagógai) szertartás keretén belül, azt az Izajás prófétától vett szakaszt olvassa fel, amelyet az imént mi is hallottunk. Jézus ezt a szentírási részt igehirdetésének programbeszédévé teszi. Úgy érzi, hogy ő az a Fölkent, aki megvalósítja Isten leghőbb vágyát: a szegényeknek reményt hoz a világba, letörli a szenvedők könnyeit, felszabadítja az elnyomottakat és megalázottokat, határozottan fellép az igazságosság érdekében, megtöri az egyedüllétet, és mosolyt csal a szomorkodók arcára.
Gergely atya Izajás próféta ezen szavait választotta első olvasmánynak. Ezzel ő, Krisztus nyomdokain járva, ugyanezt a programot tűzte ki saját maga és a Gyulafehérvári Főegyházmegye számára is. Hazátokban tanúja volt egy olyan mélyreható változásnak, amely átalakította a korabeli rezsim terméketlen pusztaságát és sötétségét, amely minden emberi és lelki mozgásteret elfojtott. Az 1989-es fordulattal bekövetkező határnyitás és a római tanulmányok után, a zsoltárossal együtt ő is mondhatta: „Mikor az Úr megfordította Sion fogságának sorsát, olyan volt, mintha álmodnánk. Akkor szánk vígsággal telt meg, nyelvünk pedig ujjongással… Nagy dolgokat művelt velünk az Úr, azért örvendezünk” (Zsolt 126,1-3). Ez a szabadság, a személyi és állampolgári méltóság tisztelete, az igazságosság, a szeretet, az igazság Kovács Gergely atya pásztori szolgálatának legfőbb feladatai közé fog tartozni. Mindezt ő azzal a közösséggel együtt fogja megvalósítani, amely őt most vezetőjének és útitársának fogadja.
Ezen a ponton térjünk rá a második szimbolikus helyszínre, amelyet ugyancsak egy, a katolikusság számára meghatározó város jelképez. Ez a város Róma, ahová először 1990-ben jutott el, hogy teológiai és jogi tanulmányait itt folytassa. Nagyon messziről került Péter apostol városába. És ő éppen Szent Péter apostol székfoglalásának ünnepén akarta megkezdeni püspöki szolgálatát, amellyel Ferenc pápa megbízta. Gergely atya sok éven keresztül a Szent Péter Bazilika kupolájának árnyékában élt. Sokszor imádkozott „Szent Péter impozáns trónusa” előtt. Ezt a trónust, amelynek a belseje a legenda szerint az apostol egyszerű, fából készült székét rejti, Gian Lorenzo Bernini, a híres szobrász és építész, a vatikáni Bazilika apszisának a középpontjába helyezte. A pápai tanítóhivatalnak ezt a jelképét pedig négy egyházatya tartja: az első kettő – Szt. Ambrus és Szt. Ágoston – a nyugati Egyházat; a másik kettő – Szt. Atanáz és Aranyszájú Szt. János – pedig a keleti Egyházat képviseli.
Ennek a fényében hangzottak fel az imént hallott Evangéliumban azok a szavak, amelyeket Krisztus Fülöp Cezáreájának vidékén, a Jordán folyó forrásánál mondott Péternek. Az apostol azt a küldetést kapja, hogy legyen az Egyház egységének az alapköve, legyen a mennyek országa felé vezető útjelző, megnyitva számunkra annak kapuit a hitben gyökerező tanítói szolgálat által; küldetése közé tartozik az is, hogy megítélje mi a jó és mi a rossz, és Krisztus nevében megbocsátást kínáljon. Ezek Jézus szavai, amelyeket Péterre hagyott miután az megvallotta tiszta és bizalommal telt hitét: „Te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia”.
Kovács Gergely atya hosszú időn keresztül a péteri szikla mellett élt, ami az ő utódai révén válik ma is élővé. Megismerte és szolgálta először Szt. II. János Pál pápát, majd XVI. Benedeket, végül pedig Ferenc pápát. Eközben megtapasztalta a „katolicitást”, vagyis, amint ez a görög eredetű szó jelzi, az Egyház egyetemességét, a maga vitalitásában és gazdagságában. Most pedig hazatér szülőföldjére, magával hozva a globális látásmódot és a nyitott lelkületet, szem előtt tartva a Feltámadott felhívását: „Menjetek el és tegyetek tanítvánnyá minden népet” (Mt 28,19).
Názáret és Róma után, a harmadik és utolsó jelképes helyszín a ti városotok, Gyulafehérvár, amely az 1009-ben alapított ősi Erdélyi Püspökség utódegyházmegyéjének a székhelye. Székesegyházatok a nagy magyar családok valódi szentélye is, hiszen itt vannak az ősök tizenötödik századi sírjai. Gótikus boltívei alatt az imént hangzottak fel Péter apostol első levelének a szavai. Ezek a szavak voltaképpen magához Gergely érsek atyához szólnak, hiszen a szöveget teljesen átszövi a pásztori szimbólum: „Legeltessétek az Istennek rátok bízott nyáját; viseljétek gondját, ne kényszerből, hanem önként … legyetek a nyájnak példaképei” (1 Pét 5,2-3). Ezeket a szavakat az isteni pásztorról szóló kedves zsoltár előzte meg: „Az Úr nékem pásztorom, nincsen hiányom semmiben… mert te velem vagy”.
Kovács Gergely atya most a hívő nyáj közé jön, magával hozva az egyetemességet, amelyre korábban már utaltunk. Továbbá, mint vegyes házasságból származó gyerek magával hozza az ökumenizmustól átitatott személyes élettörténetét is. 1997-től a Kultúra Pápai Tanácsában dolgozott, így megismerte korunk társadalmának keresztény hittel kapcsolatos kihívásait; találkozott Ázsia, Afrika és Amerika fiatal Egyházaival Rómába látogató püspökeiken keresztül; megtapasztalta az új, digitális kultúrába való beilleszkedés szükségességét; a katolikus kulturális központok koordinálása révén előmozdította az Evangélium és korunk kérdései és elvárásai közötti termékeny együttműködést.
Ezzel a gazdag tapasztalattal most itt van pásztorként köztetek. Én, mint a Pápai Kultúra Tanácsának az elnöke, mindeddig elöljárója voltam. Most azonban elődjével, Jakubinyi György érsek úrral és többi társszentelő püspökkel együtt, ráteszem a kezemet, és ezáltal felszenteljük a püspöki szolgálatra. A ti szeretetetekre bízom őt, abban a bizonyosságban, hogy elfogadjátok őt és együtt haladtok – ahogy Szt. Péter a levelében hívja Krisztust – „a legfőbb Pásztort” követve. Kovács Gergely atya ugyanis Krisztus nevét választotta jelmondatának: Per ipsum, cum ipso et in ipso, „Őáltala, Ővele, és Őbenne”, hiszen „Jézus Krisztus ugyanaz tegnap, ma és mindörökké” (Zsid 13,8).