„Krisztussal együtt ti is feltámadtatok.” (Kol 3,1)

Az elmúlt napokban ismételten felidéztük Jézus Krisztus szenvedésének állomásait, történetét. Nagycsütörtökön visszafogott hangulattal ünnepeltük meg az utolsó vacsora emlékét, lélekben végig ott voltunk a mi Jézusunk mellett, láttuk alázatát, amint megmosta tanítványai lábát, majd meghallgattuk az Ő búcsúbeszédét. Ott voltunk lélekben az Olajfák-hegyén is, ahol Vele voltunk mélységes nagy küzdelmében, vérrel verejtékezésében, ugyanakkor szégyelltük, hogy még egy órát sem tudtunk Vele virrasztani. Nagypénteken megilletődött lélekkel álltunk a kereszt alatt, és feszült figyelemmel hallgattuk az Élet Ura haláltusájának történetét. A passió szavai átjárták szívünket, és drámai hangulatot teremtettek a templomban. Bennünket is megkörnyékezett az a lelki fájdalom, amelyet Jézus tanítványai éreztek a Golgotán, amikor Urunk kilehelte lelkét.

A borongós nagyszombati reggel is azt mutatta, hogy mindennek vége. Haza kell menni, minden ismét újra a régi. Kár küszködni, az evilág törvénye érvényesíti hatalmát. Meghalt az igazság, a szeretet, a békesség, a jóság, az egymás iránti tisztelet. Mind ott fekszenek a sírban. Megrémülünk, hogy ennyi lenne az emberi élet? Isten ezért teremtette az embert, lelkét ezért lehelte bele? Amikor valakit eltemetünk, mindennek vége?

Nem, nincs vége! Húsvét ünnepén ezt hirdeti a fény: mindig uralkodik a sötétségen. Ezt hirdeti az ujjongó alleluja, hogy bár megölték a mi Urunk Jézus Krisztust, de feltámadt. Nem lehet Őt megölni. A sír üres, és bár kezdetben senki nem akarja elhinni, mégis 2000 éven keresztül tart ez a meglepetés. Az emberiség történelme új kezdet elé néz. Isten belenyúlt a történelembe, és feltámasztotta Fiát, a Megtestesültet. A halál átértelmeződik.

Számunkra Jézus Krisztus feltámadásában egy új világ tárul fel, mert megnyílik a halál utáni élet távlata. Átértékelődik számunkra az Istennel, a felebarátunkkal és az önmagunkkal való kapcsolatunk, mert Urunk feltámadásának fényében másképpen látjuk az életünket, és másképpen értelmezzük a világot. Eltelünk nagy reménnyel, lendülettel, és egyben feladattal is. Megtapasztaljuk, hogy nincs reménytelen helyzet akkor sem, amikor emberi ésszel nem találunk megoldást, amikor nem látunk kiutat. Bármennyire is fenyegető jelek vannak a mindennapi életben, tudjuk, hogy életünk Isten kezében van, aki annyira szeret minket, hogy egyszülött Fiát adta értünk. Lendületet ad számunkra az a felismerés, hogy nem győzhet a rossz a jó felett, a hazugság az igazságon, a gyűlölet a szeretet felett. Akkor sem, ha világunkban látszólag sokszor a kapzsiság, hatalomvágy, féltékenység, bosszúvágy ördögi céljai valósulnak meg. Egyben feladatot is ad nekünk: az égiekre kell tekintenünk, nem a földiekre. Nekünk, keresztényeknek a maradandó értékek szerint kell élni már most, a földi életben. Ez teszi hitelessé keresztény életünket. Erre bíztat bennünket Szent Pál apostol, amikor azt írja: „Krisztussal együtt ti is feltámadtatok. Keressétek tehát azt, ami odafönt van. Az égiekre irányuljon figyelmetek, ne a földiekre.”

Legyünk mindannyian a feltámadt Jézus Krisztus tanúi a mindennapokban. Legyünk a remény jelei a nehéz helyzetekben. Éljük meg teljes szívvel, örömmel és lendülettel keresztény hivatásunkat, mely az élő, szerető, gondviselő, törődő és jóságos Istenre mutat.

† Gergely
érsek, örmény apostoli kormányzó