Amíg valaki nem volt beteg, nem tudja igazán megérteni a beteg embereket. Kívülállóként egészen másként látszik minden. De ha valamibe belekóstoltunk, részesei voltunk, akkor már nem szorulunk rá a külsô ismeretekre; saját tapasztalatunk (fájdalmunk) a leghitelesebb tanítónk. A betegség vonatkozásában is. Csak a legjelentéktelenebb fájdalomra, a fogfájásra, vagy az évszakkal járó influenzás megbetegedésre gondoljunk.

Közmondásszerû megállapítás: a fogfájást és a szerelmet nem lehet eltitkolni.

A betegség fájdalommal jár. A fájdalmat, szenvedést pedig mindenki szívesen elkerülné. A fájdalom és betegség, azon kívül, hogy testünket próbára teszi, rányomja bélyegét lelki-szellemi életünkre is. Adott esetben szomorúvá, levertté, reménytelenné válunk, belsô fájdalom jár át.

S mert nem tudunk részt venni a mindennapi zajló élet alakításában, eltávolodunk a közösségtôl, a közösség tagjai eltávolodnak tôlünk. Arra, aki közösségi életet élt – márpedig mindannyian közösségi lények vagyunk! –, ez az elszigeteltség még nagyobb teherként nehezedik.

Az év folyamán van egy nap, február 11., a betegek világnapja, amikor az egyház és a társadalom különös figyelemmel fordul a közösség beteg tagjai felé. Ilyenkor meglátogatjuk, szeretetünkkel vesszük körül ôket, mert minden betegben ott látjuk a szenvedô embert, adott esetben majdani önmagunkat és végsô soron a minden emberben köztünk járó Jézus Krisztust.

Most alkalomszerûen, de az év folyamán mindennap éljen bennünk az Üdvözítô ígérete, melyet Jézus a beteglátogatáshoz (is) fûzött: "Beteg voltam és meglátogattatok... vegyétek birtokba a világ kezdete óta nektek készített országot."

Baricz Lajos, Népújság