Tartalom:
3. A háború utáni bizonytalanság
9. Nyílt kiállás a kommunista diktatúra idején
10. Életfogytiglani börtönre ítélve
14. Készen az utolsó búcsúzásra
A 20. század erdélyi nagyok Panteonjában egyik fő hely Márton Áront illeti.
1896. augusztus 28-án Székelyföld Csíkszentdomokos nagy községében született a Márton Ágoston és Kurkó Juliánna 
római katolikus földműves szülők harmadik gyermekeként. Életének alakulását érzékenyen érintette szülőföldje történelmi és földrajzi helyzete. Csíkszentdomokos az Olt folyó völgyében, a Keleti-Kárpátok alatt helyezkedik el. Hűvös hegyvidéki éghajlat jellemzi, az emberek kemény munkával keresik meg a mindennapi kenyerüket. Mégis Erdély egyik legnépesebb székely-magyar települése.
Márton Áron mélyen vallásos családban nevelkedett. Elemi iskoláit a csíkszentdomokosi Római Katolikus Elemi Népiskolában kitűnő eredménnyel végezte. 1907-ben ösztöndíjas kisdiákként a csíksomlyói Katolikus Gimnáziumban folytatta tanulmányait. 1911-ben az ősi csíksomlyói gimnáziumot Csíkszeredába költöztették. Ebben az „új főgimnáziumban” (amely ma a Márton Áron nevet viseli) kezdte el a gimnázium felső tagozatát. Líceumi tanulmányait Gyulafehérvárt fejezte be, mivel papi hivatást érzett magában. Mailáth G. Károly püspök a papságra készülő gimnazistákat – hivatásápolás céljából – az egyházmegye iskoláiból a gyulafehérvári főgimnáziumba gyűjtötte. Itt érettségizett 1915. június 12-én.
2. Az első világháborúbanÉrettségije után három napra Márton Áront besorozták katonának, majd harctéri szolgálatra osztották be. Indulás előtt, udvarhelyi állomáson édesanyja rózsafüzérét nyújtotta át fiának. Később, az első világháborúra emlékezve így vall erről: „… az mentett meg engem.”
Az osztrák-magyar hadseregben először a székelyudvarhelyi 82-es gyalogezred közkatonája, majd tizedes és hadapród-jelölt lett. Szinte egy éves Doberdo-i harctéri szolgálat után, 1916 nyarán Nagyszebenben tisztiiskolai kiképzésben részesült, hogy azután a Monarchia keleti határán és az olasz fronton védje a hazát. Katonái és tiszttársai egyformán szerették. Szigorú, de beosztottjait megbecsülő hadnagy volt. Nem félt a veszélyes helyzetektől, négyszer sebesült. A végsőkig kitartott, 1919 áprilisában részt vett a székely hadosztály tiszai hadműveleteiben, amiért hadifogolyként rövid időre a brassói Fellegvárba zárták. Emiatt nevezték el falubeli barátai „fogoly úrnak”.
3. A háború utáni bizonytalanság
A harctéri szolgálat után másfél évig szülőfalujában tartózkodott. Bár gimnazista korában már ébredezett lelkében a papi hivatás csírája, a nagy politikai átalakulás döntésképtelenné tette őt is, akárcsak a többi huszonéves erdélyi magyar fiatalt. Embert-próbáló időszak volt az. A világháború után Erdély nagy átalakulása következett be.
A trianoni békediktátum után cselekvésre határozta el magát. A hat éve érettségizett fiatalember, a háború poklait és várfogságát megjárt és leszerelt katona 1920 őszén tehetetlenségben és tétlenségben vergődve tudomásul vette a trianoni döntést. Eszményei, szép reményei szertefoszlottak, de józan ítélőképessége és akaratereje megmaradt. Nem kívánt csíkszentdomokosi otthonában tovább tétlenkedni, ezért a nyári munkák befejeztével állás után nézett. Egyik barátjával Brassóba mentek, hogy a Schiel gyárban vasesztergályosok legyenek.
4. A kispap
Márton Áron életének és egész tevékenységének meghatározó momentuma az a kegyelmi pillanat, amelyben a papi hivatással kapcsolatos végső döntését meghozta. A brassói jelentkezéskor kapja a a kijózanító pofont, másképpen fogalmazva: papi hivatásához a végső kegyelmet. A gyár szász nemzetiségű igazgatója elutasítja őket, mert nem szászok. A nemzetiségében és személyében megalázott Márton Áron társával hazatér, majd rövid vívódás után megérti, hogy Isten őt más munkára, népének sajátos szolgálatára szánta. Erre, már érett fejjel, a Gyulafehérvári Teológián tudatosan készült fel.
1920. október 11-én, már kissé megkésve jelentkezett a Gyulafehérvári Papneveldébe. Megjelenésével új szint hozott a Teológiára. Feltűnően határozott és kiegyensúlyozott. Tanulótársai körében nemcsak kora miatt, hanem személyi értékei révén is tekintélyre tett szert. Tanulmányban és magatartásban kiváló és érett szeminarista volt mindvégig. Elöljáróinak nem volt nehéz benne felfedezni a jövő kiváló papját. A róla szóló tanári jellemzéseket prófétikus írásoknak mondhatjuk: „Világos fő, tartalmas lélek, gerinces jellem, … A legszebb reményekre jogosít… Sokat várhat tőle az egyházmegye.”
Kispapként kispaphoz méltóan viselkedett. Nyári szünidőben csíkszentdomokosi otthonában szívesen végezte a földműves munkát is. Szerény külső körülmények között, de annál nagyobb elkötelezettséggel készült elő a papi életre.
5. A papi hivatás után
1924. július 6-án a gyulafehérvári székesegyházban szentelte pappá Mailáth G. Károly erdélyi püspök. Az első ünnepélyes szentmiséjét szülőfalujában mutatta be.
A frissen szentelt Márton Áron tudatosan és lelkesen indul az „aratásba”. A 20-as években az erdélyi magyarságnak értelmiségi rétege volt ugyan, de vezetők nélkül vergődött, nagyon lassan szerveződött. Márton Áron ekkor állt be az ébresztő munkába. A legalkalmasabb pillanatban lépett a porondra, hogy életpéldájával és szavaival népe körében az iránytű szerepét évtizedeken át betöltse. Apostoli küldetésének lelkiismeretes teljesítése mellett nem zárkózott el kora társadalmának evilági kihívásaitól sem. Nem elégedett meg az egyszerű lelkipásztori munkával. Fiatal papként lelki, kulturális szervezeteket hozott létre és vezetett Ditróban és Gyergyószentmiklóson. Nemcsak az iskolásoktól kívánt komoly munkát, hanem maga is felhasználta szabadidejét, hogy sokat olvasson, és önmagát képezze. Az alkalommal élve, Nagyszebenben román és német nyelvtudását gyarapította. Nem sokáig maradt Szebenben, 1930 nyarán Gyulafehérvárott püspöki levéltárosi minőségben újabb munkakörbe nyerhetett betekintést.
Két évig tartó gyulafehérvári szolgálat után, 1932 őszétől, Kolozsvár lesz Márton Áron számára az igazi munkatér: az egyetemi ifjúság lelkipásztora, a Katolikus Népszövetség igazgatója, majd a kolozsvári Szent Mihály egyházközség plébánosa. A romániai nemzeti kisebbségek iskoláit veszélyeztető Anghelescu-törvények, rendeletek még inkább cselekvésre késztetik a rendkívül energikus, kiváló szervező és mély lelkiéletet élő fiatal papot. Dr. György Lajossal Az Erdélyi Iskola néven népnevelő és kulturális, politikamentes folyóiratot indít.
Tevékenységével nemcsak Kolozsvárt, hanem az egész egyházmegye életét megpezsdítette, ébresztgette az alvó lelkeket. Méltósági kitüntetések nélkül méltóságteljesen végezte kötelességét, tele ambícióval, küzdelemmel.
6. A fiatal püspök
Ökumenikus szellemével felbecsülhetetlen hatást gyakorolt az – izraelitát is beleszámítva – öt felekezet között megosztott erdélyi magyarság lelki egységére. Nem véletlen, hogy amikor 1938 karácsonyán XI. Pius pápa a 42 éves Márton Áront kinevezte a megüresedett gyulafehérvári püspöki székbe, az új püspököt kitörő örömmel fogadta Erdély hívő népe, felekezeti hovatartozástól függetlenül.
1939. február 12. emlékezetes nap marad Erdély történelmében. Andrea Cassulo romániai apostoli nuncius lelkes papi és hívő közösség jelenlétében Márton Áront püspökké szentelte a kolozsvári Szent Mihály templomban.
Szentelése napján elhangzott felejthetetlen szavait, nem szabad ma sem elhallgatnunk: 
Vallom és hirdetem, hogy vannak olyan igazságok, amelyeknek alapján minden igaz embernek találkozniok kell. Ahogy Erdély földjén a hegyek völgyekkel, a mezők erdőkkel, hófedte bércek a síksággal váltakoznak, éppen úgy váltakoznak a népek Erdély földjén, ahol három nyelven beszélnek és hat-hét féle szertartás szerint imádják Istent, de van a krisztusi evangéliumnak ereje, amely hozzásegít ahhoz, hogy különféle ellentétek összhangba olvadjanak fel és a testvéri együttműködés útját egyengessék.
Ígérem, püspökké szentelésemnek ezen a felejthetetlen ünnepnapján, hogy ezekkel a történelmi adottságokkal számot vetek, amint azt a múltban is tettem, a sorsközösségnek ezt a szavát megfogadom és az együtthaladás útját egyengetem. Minden küzdő emberben testvéremet akarom látni és amennyire segítségükre tudok lenni, leszek és terhüket vállaimra venni igyekszem.
Márton Áron püspöki címerében a halmok fölött magányos fenyő áll, a háttérben Székelyföld havasait szimbolizáló hegycsúcs magasodik, középen a Pax jele, melynek két oldalán Csík címeréből a Nap és a Hold látható. Ezzel is jelezni akarta: Csík magas méltóságba, terhes feladatok elé állított fia vállalja mindig a zöld fenyő hivatását, kopári körülmények között is görcsösen ragaszkodik az életadó értékekhez és irányt mutat; gerinces egyenességet és égbelendülő bátorságot tanúsít. Non recuso laborem (Nem vonakodom a munkától, ill. a munkával járó erőkifejtéstől, fáradozástól, szenvedéstől).
Márton Áront a lehető legkritikusabb helyzetben állította a gondviselés az erdélyi egyházmegye élére. Megfontolt, határozott magatartásával és az emberekhez közel álló személyiségével tartóoszlopa lett az egyensúlyából kibillentett népünknek. Úgy, ahogyan beígérte 1939. március 31-én kelt beköszöntő szózatában: „Szent hivatalom kötelez, hogy egyformán püspöke legyek szegénynek és gazdagnak, tanultaknak és a tanulás lehetőségeitől elzártaknak, előkelőknek és egyszerű embereknek, az élet kegyeltjeinek és az élet szerencsétlenjeinek, bűnösöknek és a kegyelem áldottjainak.”
Az 1938-ban II. Károly román király által bevezetett diktatúra felszámolta a többpártrendszert, s ezáltal megszüntette az erdélyi magyarságot képviselő 
Magyar Pártot, betiltotta a párti szervezkedést is. 1940-ben, a második bécsi döntés – Erdély kettészakítása – után Márton Áron nem élt a „nagy lehetőséggel”, nem települt át szeretett és számára hírnevet hozó városba, Kolozsvárra. Pedig voltak szempontok, melyek szerint előnyösebb lett volna elhagyni az ősi püspöki székhelyt, s átköltözni a magyarországi részekre, mert itt élt a hívek túlnyomó többsége. Kettészakadt egyházmegyéjének kisebbségi sorsba került és sanyargatott hívei mellett maradt, Gyulafehérvárott. A romániai részekre szakadt Dél-Erdélyben élő híveit vigasztalta és erősítette. „… Veletek együtt hiszem én is, hogy a szenvedéseknek az a faja, amelytől most gyötörtetünk, meg fog szűnni….Hittel és reménnyel indulunk a vigasztalan jelenből a bizonytalan jövő felé, mert tudjuk, hogy sorsunk fölött a gondviselő Isten őrködik, és mert tudjuk, hogy a szenvedésnek megváltó ereje van.”
„Akármekkora áldozatot követel szent hitünk és faji jogaink bátor megvallása, vállalnunk kell azokat. Erre kötelez őseink becsülete, saját lelkiismeretünk és gyermekeink tiszta jövője. Félre a sötét gondolatokkal, félre a kétségbeeséssel! Nekünk helyt kell állnunk. Ezt a földet elhagyni nem szabad, mert ez a miénk. Őseink vére és könnye puhította a barázdákat itt; drága hamvaik porladnak Erdély szent röge alatt. Mi nem vagyunk itt idegenek, mi otthon érezzük itt magunkat, még akkor is, ha ez másoknak nem tetszik.”
7. Az emberi jogok védelmében
Márton Áron püspöknek volt gondja egyházmegyéjének nagyobb részben Magyarországra került híveire is. Igaz, útlevéllel és ritkán látogathatta meg őket. Az ilyen látogatásra leginkább a papszentelések adtak alkalmat. 1944-ben akkor érkezett Kolozsvárra, amikor a Magyarországot megszálló Gestapo és SS parancsnokságok nyomására a kormányzat zsidóellenes intézkedéseket léptetett életbe. Május 18-án papokat szentelt a Szent Mihály templomban. Ezt az alkalmat ragadta meg, hogy felemelje szavát az antiszemitizmus szelleme és cselekedetei ellen. „Aki felebarátja ellen vét, veszélyezteti a kereszténység kétezer éves munkájának nagy eredményét, az emberek testvériségének gondolatát… Népünknek nem tulajdonsága az ellenségeskedés. Újabban is megható tanújelét adta, hogy bajbajutott embereket – ha más nép fiai is azok – mennyi megértéssel, szeretettel és segítőkészséggel tud felkarolni s a legnagyobb áldozatokat mindig ő hozza…” A püspök beszéde végén felszentelt papjaihoz fordul: „Kedves Fiaim!… lehet, hogy vértanúságra avatlak fel titeket… De a szent hivatalunkkal járó kötelességek teljesítésétől nem riaszthat vissza sem börtön, sem emberi tekintetek. Az igazság védelmében és a szeretet szolgálatában az üldöztetés és börtön nem szégyen, hanem dicsőség.”
8. Politikai vádak alatt
Az igazságért szót emelő Márton Áron a politikától igyekezett távol tartania magát. Következetesen háborúellenes és az erkölcsi értékeket követő magatartásával tovább növelte tekintélyét az erdélyi nép előtt, felekezeti és világnézeti hovatartozástól függetlenül. A vesztes háború után, 1944 őszén körlevelet adott ki, melyben a várható rendszerváltásra készítette fel papjait. Papjait óvatosságra intette, de őmaga nem hallgatott, felemelte szavát annak érdekében, hogy a párizsi béketárgyaláson ne ismétlődjenek meg 1919 igazságtalanságai.
Próbálta a megmaradt magyar népet képviselő befolyásos politikai és egyházi erőket összefogni. Ezt a törekvését koncepciós perében úgy állítottak be, hogy az 1945 és 1946-os években egy hatalmas összeesküvésben meg akarták buktatni a kormányt, vissza akarták állítani a kapitalizmust. Szó sem volt erről. A vádlottak padján az utolsó szó jogán nyugodtan állította: „A leghatározottabban kijelentem, hogy semmiféle összeesküvésben vagy kormányellenes szervezkedésben nem vettem részt... Ami a másik vádpontot illeti, amely szerint a békeszerződések tárgyalása alkalmával indítványoztam egy olyan határmegállapodást, amely lehetővé tenné több mint egymillió Romániában élő magyar testvérem visszatérését a magyar nyelvközösségbe, az megfelel a valóságnak és ezért vállalom a felelősséget. Sőt, kérem a Bíróságot, vegye tekintetbe, hogy én voltam a kezdeményező és mindenért engem terhel a felelősség.”
9. Nyílt kiállás a kommunista diktatúra idején
A romániai magyar szervezetek vezetőinek félreállításáért rendezett koncepciós perben nem véletlenül került Márton Áron a középpontba. A nagy püspök figyelemmel kísérte az egész magyar nép minden politikai, iskolaügyi, közgazdasági erőfeszítéseit. 1945 után hamar felismerte az egyre erősödő kommunista erők befolyását. Jól látta és szóvá is tette a magyar népet képviselő Magyar Népszövetség sakkfigura szerepét a Román Kommunista Párt kezében.
Márton Áron tiltakozó álláspontra helyezkedett, mert mást nem tehetett. Kemény ellenállást tanúsított a kommunista kormány intézkedéseivel szemben. Körlevélben emelte fel szavát a görög katolikusoknak az ortodoxiába való beolvasztása ellen. Inkább lemondott a papságnak juttatott államsegélyről, de nem volt hajlandó korlátozni papjainak létszámát. A következményeket mérlegelve felfüggesztette a püspök fennhatósága alatt működő katolikus autonómia ősi intézményét, az Egyházmegyei Tanácsot (Státust). Papjainak és híveinek megtiltotta a kommunista párt által összehívott gyűléseken való részvételt. Ezen kívül Márton Áron szembeszegült valamennyi egyházellenes törvénnyel.
Lassan az egyházi erőkkel sem tudott kellőképpen együtt működni. A katolikus egyházfőket fokozatosan a börtönök mélyére süllyesztették, míg más felekezetű vezetők a továbbélés reményében az állami hatalmakkal való megegyezésre törekedtek. 1949-ben Márton Áron teljesen egyedül maradt. Személyét az államhatalom nyűgösnek érezte, s mindent megtett, hogy félreállítsa. Pedig Márton Áron az üdvösség szolgálatát soha nem tekintette politikai cselekvésnek, tudta, hogy Krisztus örömhíre nem kötődik egyik rendszerhez sem. Tudta azt is, hogy az evangélium hirdetése elalkudhatatlan kötelessége az egyháznak, függetlenül a politikai-állami környezettől, mely őt körülveszi. Nem kereste az összeütközést a világ hatalmasaival, nem zárkózott el a tárgyalások elől.
Jól tudta azonban, hogy az ő küldetése nem a világból van, hanem a világért. Ezt érvényesítette akkor is, amikor saját népét érték hátrányos megkülönböztetések. Ekkor bátor hangú levélben tárta fel Petru Groza miniszterelnöknek a helyzetet. „Isten magyarnak teremtett s természetesen fajtestvéreim sorsa és sorsának alakulása iránt nem lehetek közömbös. A papi hivatásom pedig arra kötelez, hogy a kérdéseket erkölcsi szempontból is mérlegeljem. A román fennhatóság alatt élő magyarság helyzete nem felel meg azoknak a nagy erkölcsi követelményeknek, amelyeket az Egyesült Nemzetek alapokmánya a békés együttélés rendezőelveiként megjelölt.” Megoldásokat is javasolt a miniszterelnöknek. „… Mindenesetre mi úgy látjuk, hogy Erdély kérdését ma nem lehet önmagában külön nézni, hanem a megoldás módozatait az érdekelt nemzetek, sőt Európa jogos igényeinek összeegyeztetésében kell keresni.”
Krisztusi küldetés szerint járt el akkor is, amikor 1948-ban a kormány olyan statútumot, megegyezést akart elfogadtatni vele, ami az egyház számára kedvezőtlen volt, amivel a rábízott Egyházat egyoldalúan az állami érdekeknek rendelte volna alá. Márton Áron által készített statútum-tervezetet az állam nem fogadta el, mert az a szöveg őrizte az egyház függetlenségét, a már törvényen kívül helyezett görög katolikusok érdekeit is figyelembe véve. Hogy az egyedül maradt, legyőzhetetlen püspököt megtörjék, hírnevét a tömeg-kommunikációs eszközökkel próbálták hívei és népe előtt lejáratni, tekintélyét tönkrezúzni.
10. Életfogytiglani börtönre ítélve
A katolikus egyház statútumáról való tárgyalás végett a kultuszminiszter Márton Áront Bukarestbe rendelte, s a tövisi úton 1949. június 21-én csellel letartóztatták. 
A kommunista kormány előző években végbevitt atrocitásai, az egyházat súlyosan érintő törvényei és rendelkezései alapján várható volt, hogy a bátor hangú püspököt félre fogják állítani. Márton Áron számolt is ezzel a bekövetkezendő helyzettel. Fizikai akadályoztatása esetére gondoskodott az egyházmegye kormányzásáról. A Szentszék De nominatio substitutorum című rendelkezése alapján megjelölte az egyházi joghatósággal rendelkező helyettes ordináriusok sorozatát.
Márton Áron elfogatásának híre eljutott Rómáig. XII. Pius pápa Áron püspököt 25 éves papi jubileuma alkalmával címzetes érsekké nevezte ki. A Szentatya így értékelte azt a hűséges főpapját, aki ezüstmiséjét nem tudta elmondani, mivel tíz nappal azelőtt letartóztatták.
A fogoly püspököt először Nagyszebenbe szállították. Két évig tartó vizsgálati fogságba került. Ez alatt az idő alatt egyik börtönből a másikba hurcolták, hogy idegileg kikészítsék. A Piteşti-i, a nagyenyedi, a máramarosszigeti, a bukaresti börtönökben sínylődött. A bukaresti katonai hadbíróság hazaárulás címen 1951-ben életfogytiglani börtönre ítélte.
Románia híresebb börtöneinek föld alatti cellái Márton Áron személyi fejlődésének újabb, immár a lelki fejlődésben a beteljesedést jelentő szakaszát hozták meg. Egyéniségének alakulásában semmiképpen sem lebecsülendő eseményekről van szó. A börtönből való szabadulását követő években börtöni éveiről nem igen beszélt. Egyszer papnövendékének magánbeszélgetés során mégis a következőképpen nyilatkozott a nagy „iskoláról”: „Jóságában az Isten elvitt szeretetének iskolájába, a börtönbe, hogy ott megtanítson igazán szeretni minden embert, egyik vagy a másik nemzethez való tartozásától, vallási hovatartozásától függetlenül”. A börtönben is tanúségtevő volt. Vállalta a ráeső munkát, nem fogadta el rabtársaitól a kivételezést. Apostolként térített: gyilkos, életunt embereket újjávarázsolt. Börtöntársai igen elismerőleg nyilatkoznak Márton Áron börtönévei alatt is bizonyított emberségéről és jóságos magatartásáról. Ő viszont ezekről az évekről ritkán beszélt.
Az a hat év, amikor a világtól elzártan, sötét erők karmai között mindenétől és mindenkitől távol tartva élt, jelentette a határvonalat Márton Áron pusztán emberi és szent mivolta között. Egyesek már a haláláról beszéltek. Lelki- és átvitt értelemben ez igaz is: meghalt teljesen a világnak, hogy egészen Istennek éljen. Ha addig egyesek népéhez való ragaszkodásában, az igazságért való küzdelemben használt keményebb szavait rosszul értelmezve szemére vethetik is, letartóztatásától kezdve hasonló vádakkal nem illethetik. 1949. június 21-én már megjelenik előttünk a Szent, a nyugalmat és lelki békét árasztó magányos nagy Remete. Ettől kezdődően Márton Áron „életszentségének” jelei határozottan kimutathatók.
11. Kérészéletű szabadságban
A börtönből való szabadulást csak úgy volt hajlandó elfogadni, ha nem kötik feltételekhez. Végül engedtek neki. 1955. március 25-én vette át újból az egyházmegye vezetését. Nem volt könnyű a helyzete. Nagy paphiánnyal, s részben megosztott hívekkel és papsággal kellett megszerveznie a lelkipásztori munkát. A hatóságok azt gondolták, hogy a Püspök szabadlábra helyezésével sikerül még jobban megosztani a katolikus papságot, bekövetkezik a 
bosszúállás. Nem így történt. Áron püspök megfontoltan, bölcsen cselekedett. Megérkezése napján egyszerre adja tudtul szabadulását – táviratilag – Rómának és – körlevélben – papjainak és híveinek. Ebben már a felelős főpap és jóságos atya egyszerre szólal meg tárgyilagossággal és szeretettel. A béke-papi-mozgalomban részvetteknek megbocsát, lelkigyakorlatot ír elő, szigorú penitenciára kötelezi őket. Ezzel megoldotta egyházmegyéjében az alkudozások időszakában keletkezett egyik legsúlyosabb problémát. Rezidenciáját a betolakodóktól megtisztította, és Huber József személyében megtalálta az alkalmas munkatársát.
1955-57 között Márton Áron egyházmegyéjében szabadon mozoghatott. Prédikált, bérmált, látogatta a plébániákat. Bérmaútjain hatalmas volt a lelkesedés. Körleveleiben, beszédeiben igazi programot hirdetett, az igazság és a szeretet elveinek megvalósítását tűzte célul híveinek.
12. Házi őrizetben
A béke angyalaként járt körül, a hatóságok mégis veszélyt sejtettek. Ezért ismét megfosztották szabadságától, elvették személyi igazolványát, titkos rendőrök állandó őrizete mellett házi fogságra kényszerítették. Egyházi rendelkezéseinek végrehajtását gáncsolták. Dolgozószobájába, az egész püspöki palotába, a püspöki kertbe lehallgató berendezéseket rejtettek el. 1957-ben, amikor a pártvezérek látták, hogy addigi akciójuk hiábavaló volt, magyar és román nyelven körlevelet szerkesztettek Márton Áron népellenes tevékenységéről, és szétküldték a Székelyföld párt-szervezeteihez és tanáraihoz. Mindezen diverziók ellenére a Főpap megmaradt bölcsnek és szentnek, hajlíthatatlannak és magatartásában méltóságteljesnek. Nem veszítette el szavainak hitelét és súlyát. Megfontolt megnyilatkozásaira odafigyeltek az emberek. Háziőrizete alatt csak a székesegyházba mehetett, de ott híveinek, jövendőbeli papjainak világító fáklya volt, derűt és reményt sugározva. Szavait itták a hallgatói. „Nekünk szerepünk van ebben a világban. Nem is szerepünk, hanem hivatásunk. Viharnak kitett aprócska lángok vagyunk, hitünkkel mégis a szeretet melegét őrizzük. Halvány hóvirágok vagyunk, de a téli faggyal küzdve mégis a tavaszt jelezzük. Arra vagyunk hívatva, hogy hitünkkel visszahozzuk Istent a hitetlen világba.”
Minden külsőség mellőzésével, a háziőrizet idején is szentelt papokat és bérmált a székesegyházban. Vasárnapról vasárnapra különböző egyházközségekből jöttek a hívek a bérmálkozók, hogy találkozhassanak és hallgathassák püspöküket. Bátorító szavai életerőt jelentettek a besúgásra épült rendszer bizalmatlan és csüggedt embereinek. „… ti az istengyermekségnek és a 
Krisztusban való testvériségnek vagytok a heroldjai. Ezzel az örömhírrel mentek hozzuk. A szeretet, a bizalom, a kölcsönös jóakarat és segítés törvényét kell hirdetnetek közöttük. ”
Háziőrizete alatt nem érték nyílt támadások, de több alkalommal zavarták nyugalmát. Lehallgató készülékekkel minden mozdulatát számon tartották. Házőrző kutyáit rendszeresen megmérgezték. Az is előfordult, hogy rálőttek, de a golyó szerencsére nem talált. Többször szerették volna különböző alkalmakból eltenni láb alól, de a gondviselő Isten vigyázott rá. Soha nem szegte meg a háziőrizetet, mert szavát adta. Többször felajánlották Márton Áronnak a szabadságot kompromisszumok ellenében. Ő minden alkalommal határozottan csak ennyit mondott. „Isten törvényeiben s az egyház ügyeiben alkudozást nem ismerek.”
13. Korlátolt szabadságban
Palotafogsága alól 1967 év végén mentették fel a hivatalos állami szervek. Ezt megelőzően olyan események, ortodox ünnepségek következtek – külföldi emminenciák (Franz König bécsi bíboros-érsek) részvételével –, amelyeken Márton Áronnak, mint az ország egyetlen magyar római katolikus püspöknek hiányzása Romániára rossz fényt vetett volna a nagyvilágban. Az állami hatóságok azt szerették volna, hogy a háziőrizetet felfüggesztve csak a nagyobb ünnepségeken jelenik meg. Márton Áron mindjárt a tárgyalások kezdetén kikötötte, hogy csak úgy lesz hajlandó résztvenni az Arges-i ortodox ünnepségeken, ha „feltétel nélkül feloldják a háziőrizet alól; cenzúra nélkül érintkezhet a Szentszékkel, külfölddel, a papokkal és a hívekkel; körleveleket adhat ki cenzúra nélkül; biztosítják a hitoktatás szabadságát, és az ordináriusi jurisdikciót a kormány nem korlátozza”. A hatóságok megígérték a feltételek teljesítését azzal a kiegészítéssel, hogyha „a püspök nem politizál”, „feloldják a házifogság alól, megkapja a személyazonossági igazolványát. Emil Bodnaras, a Román Államtanács elnökhelyettese 1967. november 22-én közölte Márton Áronnal, hogy a kényszerhelyre vonatkozó intézkedést azonnali hatállyal feltétel nélkül feloldották, s szabadon mozoghat.
A megöregedett püspök újra szabadon mozoghatott. Bérmaútjai diadalmenetté váltak. Azokkal szemben már kifogást senki sem emelhetett, de a helyi állami hatóságok mindent megtettek, hogy az ifjúságot távoltartsák a bérmálástól. De hiábavaló volt minden korlátozó próbálkozás, a hívek lelkesedését és a gyermekek öntudatát nem tudták korlátozni. A nagy püspöknek biztató szavaira áhítoztak hívek és az igazságot kereső emberek egyaránt.
1970-ben, 1971-ben és 1974-ben eljutott az örök városba, ahol VI. Pál pápa fogadta. A sok megpróbáltatást kiállt püspök a püspöki szinóduson mondott beszédében igazi tanúságtevőként mondhatta: „A hierachia feladata, hogy szavát felemelje, amikor az igazságot, vagy az emberi személyiség méltóságát és alapvető jogait támadás éri.”
Az Egyházát ért bántalmazások vagy a jogtalanságok idején megtalálta a módját, hogy az igazságtalanságokat okosan felszínre hozza. Pl. többször vett részt görög keleti ünnepségeken. Ha azonban ott a görög katolikusokat támadták, tiltakozásból lemondta az elkészített asztali beszédet vagy még az ünnepi asztaltól is távoltartotta magát. 1968. február 29-én az Európa felé orientálódó Ceauşescu-féle állampolitika a romániai egyházfőket az államfőhöz fogadásra kényszerítette. Az asztalnál Márton Áron püspököt az államfő és Emil Bodnăraş közé ültették. A Ceauşescu beszédeit követő taps akkor is elmaradhatatlan volt. Márton Áron jegyzetét idézem: „A többiek helyeselték s tapsoltak, s mivel nem csatlakoztam az örvendezőkhöz, az Elnök Úr kérdően nézett rám, de nem szóltam semmit. Gondoltam megvárom, amíg többet tudok.” S mit tudott meg? Azt, hogy félnek tőle, mert ahogy leült az Elnök, – idézem tovább a Püspököt – „megállapította, hogy mindketten 'oltyánok' vagyunk, ti. az Olt mellett születtünk. Valami nagyon ravasz embernek tartanak – gondoltam magamban –, mert a Pátriárka is ezt mondta”.
A püspök kemény helytállása hűséges papjainak támogatásával sikerült. Vallotta: a püspök ereje papjaiban található. Értük kiállt, lelkipásztori munkájuk miatt ért bántalmazásokért vállalta a felelősséget. Szinte jelszóként ismételgette papjainak az esetleges hatósági emberekkel való ütközés esetére: „hivatkozzál rám!” Plébániáktól megfosztott papjait börtönből való szabadulása után visszahelyezte, s amikor emiatt támadták, azt írta a kultuszügyosztály vezetőjének: „Kész vagyok visszamenni a börtönbe, de nem mondhatok le a püspöknek arról a jogáról, hogy én szabjam meg, melyik pap hol működhet.”
A „fogoly püspök” legfontosabb feladatának tartotta, hogy munkatársaival, papjaival a szeretetteljes viszonyt fenntartsa. Ezt nem mindig sikerült könnyen megvalósítania. De ő mestere volt a megromlott kapcsolatok helyrehozásának. A szent jóságával és saját hibáit beismerő igazságérzettel tudott válaszolni elégedetlenkedő papjainak is.
Apró élet-események ezreivel igazolhatnánk Márton Áron figyelmességét, józanságát, emberi nagyságát. Habár a kommunikációban az írás személytelenebb, mint a közvetlen beszéd, a főpásztor a levelezésein keresztül is – mivel püspöksége alatt ez jutott neki igazából osztályrészül –, utat talált a lelkekhez. De az emberek is igyekeztek őhozzá. Rezidenciáját „otthonná” varázsolta. Szeretettel fogadott minden hozzá igyekvő embert.
Püspöksége idején (1938–1980) szinte végig őrálló „fogoly úr” volt, amint csíkszentdomokosi legénytársai szólították:
Gyulafehérvár foglya volt a bécsi döntés után,
a börtön foglya a kommunista hatalom berendezkedésekor,
püspöki rezidenciájának foglya egy évtizedig,
s amikor polgárjogait visszaadták, már saját gyengeségének lett a foglya.
Fogoly volt és mégis szabad, sőt megalázott helyzetében is képes volt másokat szabaddá tenni és felüdíteni. Lelkileg meggyötörtek, testileg megkínzottak, mindenükből kiforgatottak, önmagukkal viaskodók, papok és hívek, katolikusok és nem katolikusok, írók és költők, lelkiismeretfurdalást érző tanügyiek, jó és kevésbé jó szándékú emberek vigaszra és eligazításra találtak nála. Mindenki élménnyel és megerősödve távozott a Püspöktől.
14. Készen az utolsó búcsúzásra
1970-és évek elején egészségi állapota fokozatosan gyengült. 1974-ben súlyos prosztatakrízisen esett át. A prosztatarák által előidézett súlyos fájdalmak ellenére Márton Áron továbbra is hűségesen teljesítette főpásztori kötelességeit. Betegségére hivatkozva négyszer kérte a felmentését 1976–1978 között, de a helyzetre való tekintettel a pápa nem fogadta el. II. János Pál pápa 1980. április 2-án mentette fel a gyulafehérvári egyházmegye kormányzása alól. Május 15-én bocsátotta ki utolsó körlevelét. „ … Szeretett Híveim, mint főpásztorotok elsősorban a hitet akartam megerősíteni lelketekben és a hithez való ragaszkodást hagyom rátok örökségül.” A püspök búcsúzó körlevelében papjainak és híveinek imáiba ajánlotta magát. Életének utolsó hónapjai szenvedéssel telített. Óriásiak voltak a fájdalmai, de fegyelmezetten és türelemmel viselte. Így érkezett el mennyei születésének napja. Székesegyházának búcsúünnepén, 1980. szeptember 29-én visszaadta halhatatlan lelkét Teremtőjének. Rómában az 5. püspöki szinóduson Márton Áron halálhírére a résztvevő püspökök egyperces néma hallgatással tisztelegtek. II. János Pál pápa október 1-i általános kihallgatáson többek között ezeket mondta: „Tegnap érkezett a hír Rómába, hogy Msgr. Márton Áront Gyulafehérvár volt püspökét az Atya hazaszólította… Áldott marad emléke, rendkívüli jósága, lángoló apostoli buzgósága, valamint a Péter székével való bensőséges és állhatatos egysége miatt.” 
1980. október 4-én temették el Márton Áron a gyulafehérvári székesegyház kriptájába.
Gondolatait és tanácsait, ha mernénk megfontolni és megcselekedni, a mának is utat mutatnának: „Az egyetemes bizonytalanság napjaiban megbizonyosodtunk afelől, hogy egyedül vagyunk és a magunk erején kívül csak Istenre támaszkodhatunk. ... A szenvedés nagy nevelő iskola, s velünk is beláttatta, amire különben a kényelmes napokban kevés hajlamot mutatunk, hogy összetartsunk, egymást megértsük és támogassuk, az érdek-ellentéteket és társadalmi válaszfalakat eltüntessük, mert a magunk sorsát csak magunk és csak minden erőnk összefogásával munkálhatjuk eredményesen.”
x x x
Márton Áronról szóló legfontosabb életrajzok, amelyek bővebb anyagot tartalmaznak, a következők:
Domokos Pál Péter, Rendületlenül… Márton Áron Erdély püspöke, Eötvös Kiadó – Szent Gellért Egyházi Kiadó, é. n.
Márton Áron Emlékkönyv születésének 100. évfordulóján, Szerk. Dr. Marton József, Kolozsvár 1996.
Szalay Jeromos, Vértanú püspök, vértanú népe, Párizs 1952.
Szőke János, Márton Áron, Thaur/Tirol 1988.
Virt László, Márton Áron a lelkiismeret apostola, Budapest é. n.