Csak némi habozás után írok neked; eddig attól féltem, hátha környezetemben ez félreértéseket szül. Gondolom, minden évben a nagyhét idején egész zsák haragos levelet kapsz. Hiszen már az evangélium sem bánik kesztyűs kézzel veled. János tolvajnak nevez (Jn 12,6), sőt még maga Jézus is ezt mondja: „jobb lett volna neked, ha meg sem születtél volna” (Mk 14,21). Egyszerűen azért írok ma neked, mert továbbra is a testvérem vagy, és rejtélyedet nem tudom átlátni. Időnként arra riadok fel, hogy ugyanazt kérdezem Krisztustól, mint az apostolok, miután ő nekik – a te neved nélkül – megmondta, hogy egyikük majd elárulja őt: „Én vagyok-é az Uram?” (Mt 26,22)

Ugyan ki vagy te, Júdás, aki, mint a többi apostol, mindent otthagyott, hogy Jézust kövesse?! Úgy véled talán, Jézus kiválasztott volna, és az örömhír hírnökeként maga mellett tartott volna téged, ha javíthatatlan gazembernek ítél? Ha olyan pénzsóvár voltál, hogyan tartottál ki 3 évig ilyen szegény társaságban egy mesterrel, akinek „nem volt hová fejét lehajtani” (Mt 8,20)? Hogyan moshatta meg Jézus a vacsoránál a lábadat, azzal a kézzel, amelyet másnap árulásod folytán majd szögek fúrtak át? Miért árultad el olyan nyomorultul? Egyáltalán szükség volt arra, hogy barátodat eladjad egy marék pénzért, melyet megszerezhettél volna továbbra is a tizenkettetek közös kasszájából? Mondd, talán a nélkülözhetetlen kis fogaskerék voltál a megváltás gépezetében, amint e szavakat hallottad: „Amit cselekedni akarsz, tedd meg hamar” (Jn 13,27).

Mondd Júdás, valóban elveszett vagy?

Bizony a Gonosz, az előre elrendelés és a szabadság, az ítélet és az üdvözülés egész problémáját a te életed és halálod élezi ki a végletekig.

Nem vagy-e mindenek előtt az önnön elhagyatottságod áldozata? Neked nem volt meg a Péter szerencséje, aki miután harmadszor tagadta meg, Jézus elé lépett, hogy keservesen sírva fakadhasson. Te nem hallottad a kakas kukorékolását, és neked senki sem segített sírni. Egyedül voltál és „éjszaka volt” (Jn 13,30), vagy inkább a Sátán költözött beléd (Jn 13,27), és te nem tudtál megférni ezzel a rettenetes útitárssal. Sokkal hamarabb megundorodtál a Sátántól semhogy visszatérhettél volna Jézushoz, a gonosz sokkal gyorsabban vált benned elviselhetetlenné, mint a jó... Szegény Júdás, hát miért hagytad jeges magányodban, hogy az utolsó szó, melyet Jézus hozzád intézett visszacsengjen füledben, az átható szó, amely széttéphette volna kétségbeesésed sötétségét: „barátom...” (Mt 26, 50)?

Hallod-e még ezt a szót, barátom?

Saját életedtől akartál megszabadulni, és felakasztottad magad egy fára – nem tudtad, hogy Isten kezébe hullva végtelen szeretetének zsákmánya lettél volna? Mert ő, aki kinyilvánította, hogy senki sem veszett el azok közül, akiket rábíztak, „csak a kárhozat fia” (Jn 17,12), még odafentről a keresztről is Atyja bocsánatáért kiáltott minden ember számára. Ezzel az utolsó imával Jézus lezárja minden vétkes perét, és így kivonja az ügyet az emberi igazságszolgáltatás hatálya alól; ettől kezdve csak az isteni irgalom számít. Bár az egyház csorbítatlanul átvette, átörökítette a pokol titokzatos dogmáját, de sohasem engedte meg magának, hogy akár csak egy elkárhozottat is név szerint megemlítsen.

Ezért én sem tudom, Júdás, hol fog téged levelem elérni, így „post restante” küldöm.

Most arra színdarabra kell gondolnom, amelyet Marcel Pagnol szentelt neked, és amelyben ő a kínzó kérdésre: „Júdás a pokolban van?”, magával Krisztussal adatja meg a választ: „nem tudok válaszolni a kérdésetekre..., mert az emberek kihasználnák az elnézésemet.”...

Isten hozzád, Júdás!

                                                                                                  Roger Etchegaray

                                                                                                Marseille ny. érseke, bíboros

*(Fordította: Törőcsik András

Forrás: magánkönyvtár

Közzéteszi: sp)