Nagy püspökünk, Márton Áron tanítása és példája ma sem veszít időszerűségéből. Feladatunk és kötelességünk, hogy ne csak imádkozzunk boldoggá avatásáért, hanem az általa mutatott példát kövessük, tanítását életre váltsuk.
"A hit évé"-ben (2012. október 11. - 2013. november 24.) minden hónapra kiválasztunk egy mártonároni gondolatot, hogy ezáltal is - világító jelként - elkísérjen bennünket.
* * *
(…) Népünk elmaradottsága megszégyenítő. Iparban, kereskedelemben nem bírja el a nyugati versenyt. Gazdasági szervezettsége nincs, vagy ami van, erőszakolt és kezdetleges. A földművelésben sem jutott sokkal tovább a faeke kicserélésénél. S szemünk láttára, nap-nap után, újabb bűnök marcangolnak bele: az anyák ritkábban szülnek, az alkohol már anyaméhben is mérgezi a jövő nemzedéket, leányaink kerítők karmai között, ifjaink kocsmák gőzében züllenek el. Az öntudatos népi magatartást pedig hazudjuk, ha állítjuk. Tökéletlen politikai megnyilatkozásokat még időről-időre ki lehet erőszakolni, de a közös érdekeket látó és azokat némán szolgáló egységes lelkület és öntudat hiányzik. Intézményeinket sorban porba lehet ontani, tanítóinkat, tanárainkat, papjainkat, tisztviselőinket, népünket külön-külön bármilyen megpróbáltatás érheti, anélkül, hogy a nép közössége védelemre rándulna. Itt végzetesen komoly, halaszthatatlan tennivalók vannak s ezeket elsősorban megint az iskolának kell vállalnia. Ilyen helyzetben az elefántcsonttorony bűnös fényűzés. Egész oktatásügyünknek és a reáfordított sok anyagi és erkölcsi erőfeszítésnek csak akkor van értelme, ha az elemi iskola a falu apraját és nagyját majdnem egyforma gonddal foglalkoztatja, műveli, és ha a középiskola öncélú zártságából szintén kilép, nevelői testülete a környék művelődésének irányítójává lesz, kidolgozott szempontú rendszerével pedig növendékeit az elérhető legjobb egyéni előkészítés mellett keresztény népi közösségünk számára is öntudatos munkásoknak neveli. (…)
A nevelés mind az iskolában, mind az iskolán kívüli népművelés keretében csak akkor eredményes, ha támogatja a család is. Ha iskola és család, népnevelő és szülő együtt működnek, karöltve fogják és vezetik a fejlődő lelket. A szülők közömbössége és meg nem értése miatt elég sokszor kárba vész az iskola minden fáradtsága. Ma különösen hajlamosak, hogy a nevelést teljesen az iskolára hagyják, sőt arra is, hogy az iskola munkáját lebecsüljék és gáncsolják. A családot tehát a nevelés nagy célja miatt sem szabad figyelmünkből kiejtenünk. A család és az iskola szorosabb kapcsolatának megteremtését azonban nálunk igen figyelemreméltó más szempontok is sürgetik. Ki kell tárnunk iskoláink ajtóit a szülői értekezletek rendszeresítésével a szülők előtt, hogy az ott folyó munkát közelről lássák, a gyermekükre fordított gondot személyesen tapasztalják. És ki kell tárnunk az iskolán kívüli népnevelés vállalásával általában a felnőttek előtt, hogy a velük való törődés, a sorsukban való osztozás tevékeny és hasznos kifejezésével a nevelőmunka értékelésére megtanítsuk. És szülőt és felnőttet az iskola hatása alá kell vonnunk azért, hogy minél többen legyenek, akik műveltségünk értékeit s nevelésünk eredményeit az iskoláink körén kívül maradt tömegekhez is elviszik. Gyermekeink nyolcvan százaléka nem jár hitvallásos iskolába, erről a százalékról pedig nem mondhatunk le. S ezt a feladatot is csak az iskolán kívüli tervszerűen folyó népnevelés és a családi körben az öntudatos, megnevelt szülő láthatja el. Iskoláinkat szélesre kell tárnunk, és nevelőinknek, bármilyen címen és bárhol működjenek, az erdélyi iskola sajátos hivatásával tisztába kell jönniük: minden egyes iskolának és minden egyes nevelőnek az előírásokkal meghúzott munkakörön túl a lehető legnagyobb sugarú területet kell átfognia, hogy megtegye azt a kötelességet, amelyet helyzetünk és az idők parancsolnak.
