Nagy püspökünk, Márton Áron tanítása és példája ma sem veszít időszerűségéből. Feladatunk és kötelességünk, hogy ne csak imádkozzunk boldoggá avatásáért, hanem az általa mutatott példát kövessük, tanítását életre váltsuk.
"A hit évé"-ben (2012. október 11. - 2013. november 24.) minden hónapra kiválasztunk egy mártonároni gondolatot, hogy ezáltal is - világító jelként - elkísérjen bennünket.
* * *
Az elkötelezett hit
Hinni annyit jelent, mint elfogadni Isten kinyilatkoztatását, amit Jézus Krisztusban adott. A hit, hogy ésszerű legyen, megkívánja a kinyilatkoztatás ismeretét, de a kinyilatkoztatás ismerete még magában nem hit. A kinyilatkoztatás ténye nem áll az ember előtt matematikai bizonyossággal, nem hat az értelemre kényszerítő erővel. Ezért a hit mindig az ember szabad és személyes döntése Krisztus mellett, fenntartás nélküli csatlakozás Krisztushoz, a legfőbb Igazsághoz, kétely nélküli elfogadása a kinyilatkoztatásnak, Isten tekintélye alapján.
A hit elsősorban nem igazságok valamiféle rendszere, hanem jóhír, Isten üzenete és világossága. Isten üzenete az emberhez, és világosság, melynek fényénél helyesen láthatjuk az életünket, rendeltetésünket, a jó és a rossz közötti különbséget embertársainkhoz, népünkhöz, Istenhez való viszonyunkat, a halál szerepét és a történelem célját.
A hit feladat. (Nem olyan, mint bizonyos természettudományi ismeretek elsajátítása, hanem) az ember egzisztenciáját érintő döntés, mely nagyhorderejű, vallási és erkölcsi követelményeket ró az emberre. Nem adódik magától és nem is marad fenn magától. Aki Isten kinyilatkoztatását elfogadja, annak még hosszú utat kell megtennie. Meg kell valósítania a legmélyebb igazságot, melyet elfogadott, de amelyet nem lát, s gyakran nem is érez. Ezért hinni annyit jelent, mint neki vágni a sötét éjszakának, hűségesnek lenni Istenhez és önmagunkhoz a kísértések között, kitartani nehézségek idején, bízni a jóság erejében, akkor is, ha az emberek részéről csak rosszat tapasztalunk, és bízni az Isten szeretetében, akkor is, ha úgy tűnik, hogy magunkra hagyott…
(A hit az ember személyes elkötelezettsége, melyet tőle senki sem vehet át, senki nem helyettesítheti. De egyben szociális kötelezettség is.) A hívő ember, azzal, hogy a hit mellett döntött, belekapcsolódott a hívek közösségébe, az egyházba. Tagja lett Isten népének, mely az élettel járó feladatokat és küzdelmet azért vállalja, földi vándorútját abban a reményben járja, hogy mind az egyes ember életének, mind a történelemnek az Ura és célja: Jézus Krisztus.
Mivel a hit az ember szabad döntése, mindig ki van téve veszélynek. Mindig voltak és lesznek történelmi és társadalmi erők, szellemi áramlatok, melyek szembeállnak az Istennel, Krisztussal, a hittel, a kereszténységgel. És ilyenkor az ember mindig döntés elé kerül. Az olyan társadalomban, amilyen a miénk is, ahol többféle felfogás van, s ahol a kereszténység már nem magától értetődő, és sokszor társadalmilag nem is előnyös, az embernek döntenie kell: vagy feladja a hitet, mint egy idejét múlt vallási kultúra elavult maradványát, vagy pedig, ha keresztény akar maradni, vállalja egész tartalmával és teológiai mélységében. A keresztény tulajdonképpen ilyenkor van felszólítva tanúságtételre. Ilyenkor, s elsősorban a nem-hívő felé kell tanúságot tennie keresztény meggyőződéséről.
(MÁM 19. dos., 13. b., 1. lap)
Nyomtatásban: Márton Áron, Keresztség, hit, szerk. Marton József [Márton Áron hagyatéka, 3], Mentor, Marosvásárhely 2007, 100-101. old.
