1760 körül építettek kápolnát, amelyet Bereck látott el, majd a kézdivásárhelyi minoriták. 1772-től vált önálló plébániává. Vannak források, melyek 1760-at jelölik meg. 1892-ben Sósmezőre helyezték a plébániát, itt templom vagy kápolna is épült, amely jelenleg nincs meg. Templomot 1824-ben építettek, melyet 1915-ben javítottak a 13. és 14. gyalogezred katonái. Az utolsó helyben lakó plébános P. Nagy István Tarziciusz OFM volt.
Gajdó Zoltán (1966–1976) kézdimartonosi plébános idejében csatolták Martonoshoz, azóta innen történik az ellátása. A hívek többsége betelepült, ugyanis a deszkagyár munkásokat igényelt, így igen vegyes lakosság alakult ki. A hívek magyarok, székelyek és csángó magyarok. A lakosok többsége katolikus. Elvándorlás és bevándorlás egyaránt jellemző a településre. A megélhetés miatt sokan elköltöztek az idők folyamán, elsősorban a gyár biztosított megélhetést a múltban is és a jelenben is. A történelem viharai rányomták bélyegüket a településre. Mivel vám is működött, cserekereskedelem folyt a lakosok közt. Az első világháborúban német csapatok szállták meg a szorost. A második bécsi döntés után Sósmezőre kerül át a határ. 1941–45 között sok harc és támadás helyszíne volt, ami a lakosságot érzékenyen érintette: utána újjáépítésbe kellett fogniuk.