Kolozsvár – Szent Péter

A hagyomány szerint a 12–13. században létezett egy önálló, saját templommal rendelkező Szentpéter nevű falu. A település áldozatul esett a tatárjárásnak. A középkorban újra benépesült egyházközséget a kolozsvári plébános igazgatta. Idővel a várfalakon kívül is építkező Kolozsvár és a terjeszkedő falu összeértek. Így jött létre a későbbi Külmagyar utca, melyet a források Szentpéter utcájaként emlegetnek. A 15. században hol önálló plébánia volt, hol a Szent Mihályból látták el. 1560 körül unitárius lett az egyházközség. A Rákóczi-szabadságharc idején a falu újra leégett, templomának csak a falai maradtak meg. A szatmári béke után újratelepült falu templomát is használhatóvá tette. Ezt a felújított templomot a katolikusok 1716-ban, a főtéri templommal egy időben, a császári seregek támogatásával visszafoglalták. 1724-ben a minoriták visszatelepedtek Kolozsvárra. Antalffy János püspök rájuk bízta Szentpéteren a lelkipásztorkodást. A minoriták ugyan a belvárosban építették fel a maguk templomát, de továbbra is beszolgáltak Szentpéterre. 1844–48 között felépült az új templom a kolozsvári Szent Erzsébet Királyi Kórház költségén, ami egy sajátos helyzetet teremtett. Nem a plébániának volt temploma, hanem az öregotthonnak, amit természetesen a hívek is használtak. A huszadik század fordulójáig minorita atyák látták el a lelkipásztori munkát. Közülük is a leghíresebb Bardócz Sándor, aki 1849-ben az aradi minorita rendház káplánjaként október hatodikán meggyóntatta és a vesztőhelyre kísérte a 13 aradi vértanú két eminens tagját: Schweindel Józsefet és Török Ignácot. 19 évet szolgált Szentpéteren. Mailáth Gusztáv Károly püspök 1901. június 17-én kelt 2359. számú leiratában önálló plébániává nyilvánította.