Kereszténység és jövő

„Minden nap megszűnik valami, amiért az ember szomorkodik, de mindig születik valami új, amiért érdemes élni és küzdeni” – fogalmazta meg Hérakleitosz, a vén görög bölcselő a maga idejében az örök igazságot. Ma egy ilyen nap ünneplésére gyűltünk össze.

A ballagás ünnepén, a búcsúzáshoz érve két élmény, két érzés, két vágy van egyszerre a szívben: egyfelől az ünnep lényegéhez tartozik, hogy az elmúlt időre emlékezzünk, ami fölött lehet akár bánat- vagy öröm-, esetleg hálakönnyeket is hullatni, de talán fontosabb, hogy előre tekintsünk. Fontos, mert most születik, most indul bennetek – kedves ballagó diákok – valami új, a jövő, ami a ti életetekben – lévén teológiahallgatók – szükségszerűen kell hogy társuljon a kereszténységgel.

A kereszténység és jövő kérdése nagyon átfogó kérdés. Különbözőképpen lehetne megközelíteni annak függvényében, hogy teológiai értekezést, szociológiai előadást vagy éppen egy populista szónoklatot várunk el a címtől. Én egyszerűen közelítem meg a témát, és azt mondom, a kereszténység és egyúttal a jövő is itt van bennünk. Amikor lelkesen csillogó szemetekbe nézek, látom tettrekészségtől feszülő magatartásotokat ebben a kolozsvári egyetemet éppen elhagyni készülő hangulatban, akkor nem csak a jelent, illetve az erdélyi magyar jelennek egy szeletét látom, hanem látom a jövőt. Ez a kereszténység és a jövő mi vagyunk, ti vagytok a jövő, a keresztény magyar erdélyi jövő eminensei, vagy legalábbis annak letéteményesei. Meg tudunk-e felelni a feladatunknak? Mit hoz a jövő?

Elméleteik fölé hajló, ünnepélyes képű teológusok és kérdőíveket lobogtató szociológusok, komolykodó politológusok és gazdasági szakemberek sietnek segítségünkre, és nyakon öntenek a jövendő fejlődés formáját és irányát mutató tények és vélekedések zuhatagával.

Azt tudom, hogy mi lesz, de hogy addig mi lesz? – hangzik a legelmésebb jövőre vonatkozó kétség. Hiszen a jövő az örök boldogság, állítja a teológusok hada. Ha így haladunk – mondják másrészt nem holmi hazai, de „szavahihető” nyugati szociológusok –, potom nyolcvanegynéhány év, és ha túléljük az éppen aktuális világkatasztrófát, az egyre inkább begyűrűző gazdasági válságot, utolérjük a nyugati életszínvonal szociális biztonságot nyújtó gazdasági szintjét, és akkor talán itt is lesz némi földi boldogság.

Nemes erőfeszítések, de azon alapulnak, ami elgondolható és előre megmondható. A kereszténység jövőjéről és a saját jövőnkről azonban nem beszélhetünk anélkül, hogy számot ne vessünk az elgondolhatatlannal és előre megmondhatatlannal is: Isten Lelkének munkájával, aki jelen van a választott nép között, vagyis az emberiség egész családjában. Ő gyöngéd gondot és szenvedélyes szeretetet tanúsít mindenki iránt, tekintet nélkül nemzetiségre, hitvallásra, fajra, nemre, bűnre vagy bármire. Mégis – joggal – mi itt és most szeretnénk boldogok lenni, pénzt, hatalmat, sikert birtokolni.

Mit hoz a jövő? Igazat, jót, szépet és szentet, ahogy azt az erkölcsteológiánk is tanítja. Válassz idején! A gondolat benne sikolt már a Didaché két útról, a „via peccatorum” és „via mortis”-ról szóló tanításában és az egyházatyák fejtegetéseiben már kiteljesedést nyer.

Nagy út elején álltok a gazdasági válságban vergődő s egyszersmind változásban lévő Romániában, Erdélyben. A most élő keresztényeken, tehát rajtunk, rajtatok is múlik, hogy milyen fontos marad a hit s az élő vallásgyakorlat – ma, holnap, holnapután –, hogy végső soron lesz-e keresztény jövő, vagy jövő kereszténység Erdélyben.

A helyzet emberileg nézve nem reménytelen. Teológia karunk az 1996. évtől való fennállása óta tíz végzős generációt, egészen pontosan 338 diákot bocsátott életútjára. Bár 23 végzettünk életalakulásáról pontos adatot nem sikerült megszereznem, a többiek sorsának alakulását figyelemmel kísérve mondhatom, hogy 67 százalékuk, mintegy 210-en tanári katedrán találták meg a helyüket (45 hitoktató, 44 kétszakos és 121 másodszakkal tanító). Tizenhaton egyházmegyei vagy plébániai alkalmazásban pasztorálasszisztensként vagy plébániai munkatársként, egyházi kötelékben dolgoznak. Tizenöten szociális munkásként különböző munkakörökben, a Caritasnál vagy civilszervezetekben munkálkodnak, tizenöten további egyetemet végeznek. Negyvenegynéhányan ugyan másmilyen munkakört kerestek maguknak, de találtak is, mert munkanélkülinek a 338 végzett hallgatónk közül mindössze heten mondták magukat. Miután négy teológiai doktorunk már van, további húszan doktorálnak itthon és külföldön. A felmérésből azt is megtudtam, hogy végzett hallgatóink közül 146-on már férjhez mentek vagy megnősültek, és ezekben a házasságokban Erdély-szerte ebben a pillanatban 140 csecsemő és kisgyerek csintalankodik a napsütésben. Öt családban már három gyerek mosolya teszi – saját bevallásuk szerint – végtelen boldoggá a szülőket.

Hogy végzetteink jó tanárok-e? Jó szociális munkások-e? Hogy végső soron jó emberek-e, nem tudom. Azt tudom, hogy Erdély-szerte szükség van rájuk, szükség van rátok. Hogy legyen, aki megmagyarázza az egyre apadó – de reményeink szerint nemsokára növekvő – létszámú gyermekcsapatoknak, hogy Isten szeret bennünket, hogy csak mellette dönthetünk igazán jól, hogy legyen, aki Románia történetét Erdély és egyházunk történetének ismeretében teljesebben taníthatja, hogy legyen, aki elmagyarázza, a jambusok miért szépek, és a Walesi bárdok miért olyan megható, és hol sír a sorok között a magyar szenvedés. Hogy legyen, aki Erdély jövendő ifjúságát az idegen nyelvek megfelelő szintű oktatásával bekapcsolja a világ kulturális vérkeringésébe. És szükség van katolikus szociális munkásokként is rátok, hogy legyen, aki a külföldre szakadt gyermekeiktől sokszor elhagyott, vagy a felgyorsult világ sietségében alkalmasint el is hanyagolt idősödő generáció tagjait gondozva vagy éppen a szülőktől elhagyott gyerekeket felkarolva a szociális munkás szakmai eszközkészletén és az altruista empátiáján túl felmutassa nekünk az együttszenvedés krisztusi empátiájának szeretet-melegét.

Feladatotok van a tanári és szociális munkás hivatás okán, de a kereszténységetekbe gyökerezően és erkölcsi neveltetésetek okán is. Bátorításként hadd idézzek hajdani hallgatóinknak az elmúlt napokban hozzám intézett leveleiből. Egy olyan hallgatónk, aki a személyi kibontakozását és a megélhetést – objektív okokból – máshol találta meg, így ír: „Nagyon örvendek a levélnek, még akkor is, ha nem csak hozzám szól, és nem is feltétlenül rólam. Megboldogult fiatalkorom jut eszembe a levél kapcsán, az a rengeteg, főként pozitív élmény, amiben részem lehetett a Teológián. […] Szakmai szempontból az egyetlen, ami mai napig örömszerző forrás, az a Márton Áron Teológiai Képzőben való tanítás. Szemeszterenként csak 4-5 előadás, de annyiszor tele tank a lelkemnek.”

Egy másik volt hallgatónk így vall: „Harmadév végén, amikor voltak a tanítások, számomra világossá vált, hogy nem szeretnék a tanügyi rendszerben tanári szerepet felvállalni, úgy éreztem, érzem, hogy nem tudnám elég jól csinálni. […] Nem utolsósorban azt is meg kell említenem, hogy a három év nagyon sokat formálta a személyiségemet, segített a hitem fejlődésében. Abban az esetben, ha elölről kellene kezdenem az egészet, ugyanígy csinálnám… Számomra ez gyakorlati haszon.”

Egy, a Lateráni Egyetemen épp mesteri tanulmányokat végző hallgatónk írja: „Egy személyesebb hangvételű vallomást nem hagyhatok ki: […] nekem a kolozsvári hittanári végzettségem miatt itt még egyszer sem kellett szégyenkeznem a teológiai témájú vizsgák vagy konferenciák kontextusában. Ezért is, és a nagyon emberi tapasztalatért is, amit ott szereztem, ami minden utamon elkísér, nagy szeretettel gondolok haza rátok, elsősorban tanárokra, de az évfolyamtársakra is. Bár a diplomám a pápai egyetemen nem elismert, úgy érzem, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem Teológia Karáról sokat hozok, aminek része nemcsak a teológiai látás, ismeret, hanem nagyon sok emberség, a kezdetekre jellemző – számomra kissé őskeresztényiként megélt – hangulat és találkozások, az őszinte teológiai párbeszéd lehetősége, a személyesség és elég sok igaz ember arc. Ugyanezt a második szakomról például nem mondhatom el, bár ott is sokat kaptam. Ez nagy értéke a teológiai fakultásnak.”

Kedves ballagó diákok! Bár talán keveset, de – reményeink szerint – összehasonlíthatatlanul többet kaptatok, mint sok kortársatok, és ez felelősséggel jár. Tovább kell adnotok. Így gyűrűzik tovább a mi munkánk eredménye is bennetek és általatok, mint a sima tó tükrére dobott kő után a víz felszíne. Ne felejtsétek, mi, a ti tanáraitok hisszük, hogy beloptuk magunkat a szívetekbe, és nektek is megvan a helyetek a mienkben. Ne feledjétek a közhelyet, hogy „az alma mater mindig visszavár”. Visszavár, nem csupán a mesteri vagy később a doktorátusi tanulmányok elvégzésére, vagy a véglegesítő és fokozati vizsgák okán, de azon túl is. Nem a falak, nem a termek, nem az a száz egynéhány lépcső a „mennyországig” vár vissza majd benneteket, hanem a kivert vagy önkéntelenül is kialakult belső utak „a lélektől lélekig”. Ez legyen hát a visszatérésetek jelszava: „lélektől lélekig”. Isten áldjon meg.

Holló László, Vasárnap, 2010. június 20.