Sebek gyógyulnak be, falak omlanak le az emberek életében

Sokszor olvasható lapunkban a csíkszentdomokosi segítőnővérek felhívása: lelkigyakorlatra, elcsendesedésre hívnak legtöbbször, de másféle csoportokat, lelki elmélyülést segítő programokat is hirdetnek, nem is csak Csíkszentdomokoson, de Erdélyben több helyszínen is. A nyár, különösen augusztus a pihenés, a vakációk és szabadságok ideje, ahogy azt sokan mondják: „uborkaszezon”. De vajon a kívülről semmittevésnek tűnő csend – uborkaszezon? Ha a fizikai kikapcsolódás mellett (helyesebben inkább: után) a lelki elmélyülést célzó programot választ valaki, mire számítson? Erről és ehhez hasonlókról kérdeztük Darvas Piroska begin_of_the_skype_highlighting segítőnővért. 

 

Mire jó egy mai fiatalnak, felnőttnek egy, a segítőnővérek által kínált lelkigyakorlat? Konkrétan miben tud segíteni? Van hatása? Tartós tud lenni a hatása? (Hiszen pár nap elvonulás után visszaáll a rohanásba, és vége a csendnek…)

Mindenkinek van órája, de senkinek sincs ideje – mondja egy amerikai gondolkodó. Emberi kapcsolatainkban olykor szükséges, hogy hosszabban, intenzívebben időt szánjunk egymásra, például a szabadság, egy utazás, egy hétvége erejéig. Szakmánkban is többször előfordul, hogy egy-egy továbbképzőre van szükségünk. Ugyanígy van ez az Istennel való kapcsolatunkban, az imaéletben is. A lelkigyakorlat ilyen időszak. Amikor lelkigyakorlatot végez valaki, visszahúzódik a hétköznapjaiból, félrevonul a feladataitól, félretesz minden elfoglaltságot, és a csendben Istent keresi, életének rendezését helyezi a középpontba. Időt szán Istenre és önmagára. Egy ilyen úgymond pusztai időben az ember a lényegesre figyel, és ezzel együtt megteremti a lehetőséget arra, hogy valóban meghallja Isten hangját, jobban, mint amikor a hétköznapok tevékenységei között él. Mi általában csak rövid, Szent Ignác-i értelemben szinte lelkigyakorlatnak sem mondható időszakokat ajánlunk fel (csütörtök estétől vasárnap délig), mert az emberek többsége nincs a csendhez szokva, nem tud mit kezdeni a csenddel. Ilyenkor belekóstolnak a csendbe, a csendben halkan szívükhöz szóló Isten közelségébe. A lelkigyakorlatok hatása nem mérhető. Viszont többen vannak, akik újra és újra vállalkoznak egy-egy ilyen pusztai kalandra a jó Istennel, és vannak, akik elszánják magukat egy hosszabb lelkigyakorlatra is.

Vannak, akik egy-egy ilyen lelkigyakorlat után döntést hoznak életük valamely területén és ezt a hétköznapjaikban a gyakorlatba ültetik. Mások ráéreznek a lelki kíséret szükségességére és rendszeresen (kb. hathetente) visszajárnak lelki beszélgetésre, s akkor együtt keressük Isten akaratát az életükben. Tapasztalatom azt mutatja, hogy inkább a fiatalok körében van érdeklődés a lelkigyakorlat iránt. Többségük döntés előtt áll, akár szakmai, akár életdöntés előtt. Nem igaz, hogy a fiatalok felelőtlenek, meggondolatlanok. Akikkel én találkozom, főleg a lelkigyakorlatok során, azoknál azt látom, hogy igenis nagyon tudatosan készülnek az életre, azért jönnek, hogy a csendben „jól döntsenek”.

Miért ajánlod, hogy valaki a Szent Ignác-i lelkigyakorlatot válassza? Ez mitől más, mint a megszokott „lelki gyakorlatok” (ahol konferenciabeszéd van, és aztán kicsit csendben gondolkoznak rajta)?

Szent Ignác-i, mert közösségünk Loyolai Szent Ignác lelkisége szerint él. Mi, segítőnővérek a Szent Ignác-i lelkiség szerint élünk, ezt ismerjük a leginkább. Én személy szerint tizennyolc éves korom óta ebben nőttem fel. Nem is vettem részt soha másfajta lelkigyakorlaton. És mivel a régi mondás szerint a szív bőségéből beszél a száj, hát mi, segítőnővérek is azt szeretnénk továbbadni, amit kaptunk, és ami, úgy érezzük, bennünket közelebb vitt Istenhez.  A Szent Ignác-i lelkigyakorlat elsődleges jellemzője, hogy személyesen kísért. Tehát a lelkigyakorlatozó nem egy közös előadás, elmélkedés anyagával foglalkozik, hanem a saját életét hozza és teszi elmélkedése tárgyává. Ebből kiindulva keresi Isten akaratát az életében egy kísérő segítségével. Szent Ignác azt mondja a lelkigyakorlat-kísérőnek adott útmutatásaiban, hogy a kísérő legyen visszafogott, mert „megfelelőbb és sokkal jobb, ha maga a Teremtő és Úr közli magát a szolgálatára kész lélekkel, átölelve, szeretetére és dicsőítésére vonva őt, és arra az útra vezetve, amelyen ezentúl jobban szolgálhat neki”. A Szent Ignác-i lelkigyakorlatok teljes ideje alatt szilencium van, magyarán csend, nem beszél senki senkivel, csak a kísérővel, vele is csak a megbeszélt időpontban. A csend nem cél, hanem eszköz arra, hogy a lelkigyakorlatozó a lelkigyakorlat teljes ideje alatt megmaradjon Isten jelenlétében, és annál, ami számára az imagyakorlat ideje alatt fontossá vált. Napi négy imagyakorlatot ajánlott végezni. Ebben segít a kezdőknek a kísérő, később már mindenkinek kialakul a saját módszere. Így a lelkigyakorlat alatt a lelkigyakorlatozó megtanulja, hogyan tud a hétköznapokban is elmélkedni, hogyan tudja Istent mindenben keresni és megtalálni. A lelkigyakorlat egy lelkigyakorlatos házban igazából csak ugródeszka. Segíteni akar, hogy a hétköznapokban szüntelen Isten jelenlétében éljünk. A Szent Ignác-i lelkiség nem választja szét a szentet és a profánt. Jellemzője „a szemlélődés a cselekvésben” (contemplativus in actionem). Tehát nincs olyan, hogy elmegyek három, öt, nyolc napra lelkigyakorlatra, és aztán vége, kezdődnek a szürke hétköznapok. A lelkigyakorlatban a hétköznapjaimat hozom be és imádkozom, majd a hétköznapokban megpróbálok teljesen Isten jelenlétében élni.

Milyen lelkigyakorlatos történeteid vannak? Látványos vagy hatásos változások, életforma-javítások történtek-e a lelkigyakorlataitok visszatérő résztvevőivel?

Ami nagyon sokszor előfordul, hogy ha valaki részt vett egy lelkigyakorlaton, és visszajön, hoz magával még valakit. Mi mindig meghirdetjük újságban, rádióban az ajánlatainkat, de a résztvevők többsége a személyes tapasztalatait továbbadók meghirdetései alapján jönnek. Páli fordulókkal még nem találkoztam, amióta lelkigyakorlatokat kísérek. Viszont akik elmélyülnek a Szent Ignác-i lelkiségben és életüket eszerint alakítják, mindannyian tudatos felnőtt keresztényekké váltak és szerepet vállalnak otthon a plébániájukon vagy más egyházmegyés programokon. Életdöntéseiket tudatosan hozzák meg, mert fontossá vált számukra a megkülönböztetés. Mindez számomra csodálatos „eredmény”, „hatás” – ha ezeket a szavakat használjuk. Újabb népi bölcsességünk jut eszembe: lassú víz partot mos. Nos, ilyen a Szent Ignác-i lelkigyakorlatok igazi hatása. Az emberben felkelti a vágyat, hogy Isten akarata szerint rendezze be az életét, eszerint hozza meg élete kisebb és nagyobb döntéseit. Isten akarata pedig nem más, mint ahogyan Szent Ireneusz fogalmaz, az élő ember. Isten nem kényszerít rá senkire semmit. Ő az élet Istene, az életet akarja. Ebben szeretnénk segíteni az embereknek, amikor lelkigyakorlatra hívjuk őket. Amikor azt látom, hogy sebek gyógyulnak be, falak omlanak le az emberek életében, akkor tudom, hogy Isten átölelte a szeretetével azt, aki hozzá fordult, és tudom, hogy megérte időt szánni, jelen lenni. Gyakran mondják szemrehányóan, miért nem fogadunk be több embert, mint öt-hat, vagy esetleg tíz személyt. Hogy „ennyicske” emberrel töltjük az időnket… Ha valahol, akkor a lelkigyakorlatokban igazán fontos az, hogy ne a mennyiségre, hanem a minőségre figyeljünk.

Domokoson most mivel foglalkoznak a segítőnővérek? Milyen csoportok működnek? Hallottam például, hogy indult egy gyászcsoport: miért, mióta? Hányan járnak erre, milyen hatása van?

Domokoson jelenleg a közösségben hárman vagyunk. Számunkra fontos, hogy egyensúlyban legyenek a programjaink a faluban élő emberek és az egyházmegye felé. Amikor a segítőnővérek a Gyulafehérvári Egyházmegyében le akartak telepedni, Bálint Lajos érsek úr fogadta őket és ajánlotta nekik Csíkszentdomokost, emlékezve Márton Áron püspök úr álmára, hogy majd szülőfalujában egy szerzetesközösség honosodjon meg, és főként lányokkal, nőkkel foglalkozzék. Ez számunkra ma is nagyon fontos. Segítünk a faluban a kamilliánus gyermekcsoport vezetésében, az ifjúsági csoport találkozóit támogatjuk, feleségeknek, édesanyáknak szervezünk rendszeres találkozókat, családos közösség van a faluban, a plébánián besegítünk a vasárnapi igeliturgia végzésébe. Egyházmegyei szinten főként lelkigyakorlatokat hirdetünk meg, de vannak tematikus hétvégéink édesanyáknak, elvált újraházasodottaknak, önismereti hétvégék, mint például bibliodráma, enneagram. Gyászolók számára is hirdetünk évente egy hétvégét. Ezekre a programokra mindig hívjuk a domokosiakat is. Így született meg a faluban az önsegítő csoport gyászolók számára. Egy ilyen hétvége után kérték, akik a faluból jöttek, hogy ha lehet, időnként találkozzunk. Előbb csak négyen voltak, de hívtak másokat is, és most már 15-en járnak rendszeresen ebbe a csoportba. Nagyon fontosnak tartjuk, mert egy-egy veszteség után a temetés lejártával egyedül maradnak az özvegyek, a gyermekvesztő házaspár. Találkozóinkon fontos, hogy mindenki elmondhassa, hogyan éli meg a veszteséget, szabad egymás előtt sírni, gyengének lenni. Nagyon sok népi szokás, hiedelem van, és itt egymást segítik abban, mire érdemes figyelni, és mi az, ami csak megrekeszti őket a gyászban. Imában, beszélgetésekben próbálják egymást megerősíteni keresztény hitükben, hogy a halál nem választ el egymástól, és hogy igenis van örök élet. A veszteség okozta fájdalmat nem veheti el senki, mindenkinek a maga fájdalma a legnehezebb. De amikor ezeket egymással megosztjuk, gyakran ők maguk mondják: talán nekem nem is olyan nehéz, mint neki. És próbálják egymás kezét megfogni. Gyászolót csak gyászoló tud igazán megvigasztalni. Szerintem nagyon fontos lenne, hogy az egyházmegyében nagyobb hangsúlyt fektessünk gyászoló testvéreink lelki gondozására. Tapasztalatom azt mutatja, hogy nem is annyira szaktudásra, mint csendes jelenlétre van szükség.

 

Kérdezett: Bodó Márta, Vasárnap