2012.02.21
Február február 13-án reggel elhunyt Simon József szentszéki tanácsos, nyikómalomfalvi plébános. Máréfalván született 1951. május 13-án. Elemi iskoláit szülőfalujában végezte, a kántoriskolát, majd a Hittudományi Főiskolát Gyulafehérvárott. 1976. június 20-án szentelte pappá Isten szolgája Márton Áron püspök. 1979-ig Gyergyóremetén volt segédlelkész, majd Zágonban, Csíkkozmáson végzett lelkészi szolgálatot. 1987–1999 között Gyergyószárhegy plébánosaként, 1999-től Nyikómalomfalván tevékenykedett. Szülőfalujában, Máréfalván február 15-én helyezték örök nyugalomra.
Isten szolgája, Márton Áron püspök életében utoljára 1976. június 20-án szentelt papokat a gyulafehérvári székesegyházban, összesen 17-et, a mi egyházmegyénkből kilencet. Ezek mi voltunk, köztünk az elhunyt Simon József paptestvérünk, osztálytársunk, barátunk.
Papszentelési beszédében Márton Áron püspök úr többek között a következő szavakkal indított el papi utunkra: ,,Ti arra vállalkoztatok, hogy Isten ügyéért és az emberek üdvéért dolgoztok egy elvilágiasodott és Istentől eltávolodó világban. Arra köteleztétek el magatokat, hogy a hitet hirdetitek és képviselitek egy olyan társadalomban, mely hivatalosan és többségében gyakorlatilag hitetlen, vagy legalábbis közömbös a hit iránt. Ez közelebbről azt jelenti, hogy akikhez ti szóltok vagy szólhattok, a mai társadalomban kisebbségben vannak. A küldetésetek tehát lényegében missziós küldetés. Azonos az egyház küldetésével… A keresztényeknek ebben a világban és ezért a világért kell vállalniuk a felelősséget… S nektek, most induló lelkipásztoroknak lesz elsőrendű feladatotok, hogy ezt a keresztény tudatot és felelősséget a gondjaitokra bízott lelkekben felébresszétek… A keresztény egzisztenciát nem lehet egyetlen korszak gondolkodásmódjának vagy ízlésének alárendelni. Minden korszak keresztényének szól Szent Pál figyelmeztetése: "Ne szabjátok magatokat a világhoz, hanem alakuljatok át gondolkodástok megújulásával, hogy felismerjétek, mi az Isten akarata, mi helyes, mi kedves neki, és mi a tökéletes…”
Ezzel az útravalóval indított el minket a főpásztor és ezen az általa megjelölt úton próbáltunk járni az azóta eltelt 36 esztendőben. Hogy küldetésünk teljesítése mennyire sikerült, azt itt most nem tudom elmondani, egyet azonban hiszek és tudok: hogy Isten ügyéért és az emberek üdvéért dolgoztunk és dolgozunk, amíg csak élünk.
Elhunyt paptestvérünkről nem beszélhetek, mert köt a végrendeleti meghagyás és a kettőnk közt történt megegyezés. Évekkel ezelőtt megegyeztünk, hogy amelyikünk hamarabb hal meg, temetésén a másik szól, de csupán néhány szót. Jóska az én számomra ennyit engedélyezett: ,,mondd el, hogy ember voltam, emberi gyengeségekkel, és pap voltam, pap, aki Istenért és az emberekért élt és dolgozott”.
Ennyit mondhatok, de úgy gondolom, hogy ennél többet nem is szükséges, mert ebben a rövid mondatban benne tömörül egy tartalmas emberi és papi élet. Van-e az Istenért és másokért odaadott, feláldozott életnél nagyobb, magasztosabb? Ahogy Jézus mondta: senki se szeret jobban, mint aki életét adja barátaiért.
A temetési mise olvasmánya Malakiás próféta könyvéből szólt ( Mal 3,1–4.) Azt olvastam, hogy valaki, szerette volna jobban megérteni ezt a prófétai jövendölést: hamarosan belép szentélyébe az Úr, akit kerestek, és a szövetség angyala, aki után vágyakoztok. Lám, már jön is, - mondja a Seregek Ura… Leül, mint az ezüstolvasztó és tisztítómester. Megtisztítja Lévi fiait, megfinomítja őket, mint az aranyat és az ezüstöt, hogy méltóképpen mutassák be az áldozatot az Úrnak. Hogy megértse a próféta jövendölését, felkeresett egy ezüstművest, hogy megnézhesse, hogyan tisztítja az ezüstöt. Az ötvös fogott egy darab ezüstrudacskát, a tűz fölé emelte és hagyta, hogy felmelegedjen. Közben elmagyarázta, ahhoz, hogy az ezüst tiszta legyen, a tűz kellős közepébe kell tartani, oda, ahol a lángok a legmelegebbek, hogy a szenny kiégjen belőle. A kérdező nézte az ötvöst és elgondolkodott, Isten is ilyen forró helyre tesz néha minket. Megkérdezte hát a férfit, igaz-e, hogy az ötvösnek a tűznél kell ülnie az ezüsttisztítás teljes időtartama alatt. Az ötvös igennel válaszolt és elmagyarázta: nemcsak ott kell ülnie és tartania az ezüstöt, de a szemét sem veheti le róla, mert ha az ezüst a kelleténél akár egy perccel is tovább marad a lángok között – megsemmisül. Az illető rövid ideig hallgatott, majd megkérdezte: honnan tudja, mikor tiszta teljesen az ezüst? Az ötvös mosolyogva válaszolt: ez nagyon egyszerű: amikor meglátom magamat benne. Emberünk hazament és papírra vetette: „Isten addig égeti, tisztítja az ezüstöt, a teremtett emberi lelket, mígnem egyszer csak az olvadt fém színe hirtelen ki nem tisztul és Isten – akár egy vakító fényes tükörben – a lélek színében meglátja isteni saját magát. Akkor a lélek már készen van, megtérhet alkotójához. És ekkor az Isteni ötvös leteszi kezéből, de szívére öleli a hozzá megtérő embert.”
Merem hinni, hogy hétfőn reggel a malomfalvi plébánián ez utóbbi történt. Isten szentséges szívére ölelte szenvedő pap szolgáját. Merem hinni mindezt a vasárnap este telefonon történt hosszas beszélgetésünk kapcsán.
Immár csak ketten élünk azok közül, akik ott voltunk Isten szolgája Márton Áron püspök úr halálánál. A haldokló püspök mellett térden állva imádkoztunk. Amikor közeledett a vég, az egyházmegye megbízott kormányzója, Huber tanár úr, a következő mondatot kiáltotta a távozó püspök fülébe: „ne féljen, püspök úr, mert itt vagyunk és imádkozunk”.
Mi is ezzel búcsúzunk kedves paptestvérünktől, osztálytársunktól, barátunktól: ne félj, mert itt vagyunk és imádkozunk. Imádkozunk azért, amit a végrendeletben kért: Isten legyen irgalmas atyád és fogadjon be országába.
Imádkozunk azért, hogy Isten adja meg a vigasztalás kegyelmét az itt maradtaknak, főként a gyászoló édesanyának, aki immár második fia koporsójánál áll.
Bara Ferenc
Vasárnap (2012. február 26.)