2012.12.01
Választások közeledtével megszaporodnak a jelölteket népszerűsítő plakátok, hírek, vitaműsorok, kiadványokat dobnak a postaládánkba, még a lakásunkba is be-bekopognak, szavazatunkat kérik, olykor a véleményünket is: mivel vagyunk elégedetlenek, min kellene változtatni… Tapasztalatainktól és vérmérsékletünktől függően reagálunk ezekre: legyintve, nevetve vagy mérgesen, vitába bocsátkozva, netán akár kiabálva is. Sokan inkább kitérnek, mondván: engem nem érdekel a politika.
A minap egy tévés stúdióbeszélgetésben a meghívott újságírók, történészek arra a következtetésre jutottak, hogy az erdélyi magyar átlagpolgár a kampányokból az indulaton kívül nem sokat ért, mert sajnos a vita nem mindig a lényegi kérdésekről zajlik. Nem hallják és nem tudják meg az emberek, mi az igazi tétje a választásuknak, mit nyernek lokálisan, és mit veszítenek, nem értik és érzik át az erdélyi magyarság különböző tájegységei közti kapcsolat mély tétjét, hogy milyen következménye van mondjuk a tömbmagyarságban történő dolgoknak a szórványban élőkre… A tévébeszélgetés résztvevői abban is egyetértettek, hogy az újságok, a hírműsorok sem mutatják meg mélységében a kérdéseket, megelégednek az egyes pártok, jelöltek kampányközleményeivel, hiányzik az oknyomozás, a háttér a következmények indulatmentes, tényfeltáró bemutatásával. Ennek egyik oka, hogy éppen a szélesebb körű oknyomozás olyan költséges műfaj, amire ma egy sajtóorgánum sem tud elég pénzt és időt fordítani, de talán az olvasók, nézők maguk sem kíváncsiak a felszín mögött a mélyre, az összefüggésekre, s megelégednek a kétsoros hírrel. De ennek a saját életükre vonatkozó lényegével sincsenek sokszor tisztában: erre a november 23-án az Erdélyi Múzeum-Egylet által megünnepelt magyar tudomány napjának egyik előadása megdöbbentő módon mutatott rá. A nyelvi jogokat kutató fiatal előadó három helyszínen: tömbmagyar székely községben, vegyes és szórvány vidéken arról kérdezte interjúalanyait, mit tudnak anyanyelvük használatára vonatkozó jogaikról. A Hargita megyei válaszolók tudták legkevesebbet arról, hogy ma Romániában milyen szinten s mire van joga a magyar kisebbségnek! Nem volt világos, hogy magánhasználatra, saját portájukon mit szabad magyarul tenniük, és még ennél is kevésbé világos, milyen jogi keret áll rendelkezésre a közterületeken, közintézményekben a magyar nyelv használatára! Ha pedig ez a napirenden szereplő és mindenkit érintő hétköznapi kérdés ennyire nem világos, akkor feltételezhetően a bonyolultabb dolgok még kevésbé érthetőek a közember számára. Vita, indulatos szóváltás vagy „nem érdekel a politika”-szerű vállrándítás helyett hasznosabb lenne mindenkinek pontosabban tisztába jönni, hogy is állunk ilyen elemi kérdésekkel, szabad-e hát magyarul beszélni otthon, utcán, iskolában, törvényszéken (ez utóbbi helyen még tolmácsra is jogunk van!), tanulhatunk-e itthon, Erdélyben magyarul (jogi keret biztosítja): s vajon még mi mindenre van valójában jogunk és lehetőségünk, csak éppen nem tudunk róla. Vegyük komolyan számításba, mire van még szükségünk, mit jelenthet például az autonómia a tömbön kívül élőknek, hogyan lehetne a szórványban porladó közösségeket elvesztés helyett az élő körforgásba kapcsolni nyelvileg, de gazdaságilag is…
Úgy tűnik, mindez „politika”, nem a mi dolgunk? A keresztény minőséget jelent, a templomban, imában eltöltött idő az élet egészében mutatkozik meg, ahogyan a keresztény a maga Istenbe nyúló gyökereivel türelmesebb, irgalmasabb, ahogyan a közösség elesett, bukdácsoló tagjait az élet minden vonatkozásában segíti, tájékozódik és tájékoztat, hogy tényleg segítség lehessen másoknak, s ahogy az igazságosságot a közéletben, a közösségekben is felelősen közvetíti. Választás közeledtével sok mindenen lehet elgondolkodni a világi ország polgáraiként. Advent kezdetén ezt a keresztény azzal is összekapcsolja, hogy mindezt neki hogyan kell úgy tennie, hogy ő egyben a mennyek országának is polgára.
Bodó Márta, Vasárnap, XXII. évfolyam 49. szám, 2012. december 2.