2010.05.12
A Gyulafehérvári Hittudományi Főiskola Érvek a papságért címen nemzetközi tudományos konferenciát szervezett április 29–május 2. között Gyulafehérváron. Tette mindezt a XVI. Benedek pápa által 2009. június 23-án Rómában megnyitott papság éve jegyében.
A rendezvény díszvendége dr. Zenon Grocholewski bíboros, a Nevelésügyi Kongregáció prefektusa (a Szentszék „tanügyminisztere”) volt, aki ennek az ünnepségnek a megnyitójára érkezett az országba, s akit a kolozsvári repülőtéren Nóda Mózes dékán, valamint Oláh Zoltán, a Gyulafehárvári Hittudományi Főiskola rektora és Marton József tanszékvezető fogadott. Április 29-én délben a bíboros Oláh Zoltán szemináriumi rektor, Marton József tanszékvezető és Szász János gazdasági igazgató társaságában a helyi önkormányzattal és a megyei vezetőséggel közös szervezésben sajtótájékoztatót tartott a gyulafehérvári vár Három Erődítmény Útvonala tanácstermében. A bíboros az általa képviselt kongregációt mutatta be, ismertette a Vatikán oktatáspolitikáját. Elmondta, hogy a katolikus egyház kétféle egyetemtípust ismer, az egyházi és a katolikus egyetemet, ezek közül az első az, amelyet sajátjaként kezel abban az értelemben is, hogy itt képezi a saját misszióját megvalósító személyeket, papokat, szerzeteseket, elsősorban az egyházjog, teológia, filozófia, nevelés terén, és mindennek elvi alapját egy 1979-es vatikáni dokumentum adja. Ebből lényegesen kevesebb is van világszerte, mint a katolikus egyetemekből, amelyeket egy 1990-es vatikáni dokumentumra alapozva szerveznek. Ezek sokkal változatosabb tematikában képeznek szakembereket sokszor olyan országokban is, ahol egyébként maga a katolikus egyház intézményesen és létszámban alig van jelen – itt a diákok maguk is lehetnek más vallásúak, akik azért választják ezt az intézményt továbbtanulásuk helyszínének, mert színvonalában fölötte áll másoknak, valamint mert nemcsak tudományos ismereteket közöl, hanem a teljes személyiség formálására figyel, azaz lényeges többletet kínál. A papképzésről Grocholewski bíboros elmondta, véleménye szerint „az egyház jövője nagyrészt a papoktól függ”, ezért olyan fontos. A romániai, kifejezetten a gyulafehérvári papnevelés vonatkozásában újságírói kérdésre válaszolva azt mondta, elégedett, mert látja, hogy nagy erőfeszítések árán igyekeznek a tanárokat alaposan kiképezni, így a papnövendékek intellektuális képzése jó. Ugyanakkor az a tény, hogy a nagy presztízzsel bíró kolozsvári egyetem égisze alatt folyik három éve a papképzés tudományos része, jó jel, hiszen az egyetem is értékeli a gyulafehérvári tudományos munkát, ha befogadta karai sorába! Azt is elmondta: a megoldás hiányossága éppen a korábban említették értelmében az, hogy ez így nem egyházi intézményi keret. Megoldási lehetőség az adott oktatási formát a Vatikánhoz is akkreditáltatni. A papi hivatásról mondta: a képzésnek négy aspektusa van, az emberi, azaz hogy minden papnövendéknek személyiségnek kell lennie, aki komoly, érett és kritikus; a lelki-spirituális oldal a Krisztussal való egység kiformálását jelenti, ami szükséges ahhoz, hogy a pap hivatása magaslatán tudjon állni, ehhez szükséges az imára szánt idő, ami a mai világban a sok másfelé húzó, imától elvonó erő közepette is fontos, ezért szerinte a szemináriumi nevelés egyik célja, hogy a papnövendék beleszeressen az imába. Végül a papképzés további aspektusai a korábban tárgyalt teológiai intellektuális oldal és a pasztorális – ez utóbbi vonatkozásában is jól áll a gyulafehérvári szeminárium, hiszen a pasztorális év erre tág lehetőséget teremt. A sajtótájékoztató magyar szívet megdobogtató vonatkozása az volt, amikor szintén kérdésre válaszolva Grocholewski bíboros Gyulafehérvár egyre láthatóbbá tett régi történelmére utalva saját lengyel voltát hangsúlyozta s Báthori István király alakját idézve hálával emlegette az egybefűző kapcsolatokat.
A konferencia ünnepélyes megnyitása a délután 5 órai kezdettel a székesegyházban megtartott szentmisével történt, a nap szentjét, Sienai Szent Katalint idézte és állította a papok elé is példaként a bíboros. Majd bevezető előadásában a pap szerepéről, helyéről szólt.
A konferencián részt vevők és/vagy előadást tartók közt olyan „nagy nevek” fordultak elő, mint Jakubinyi György gyulafehérvári érsek, Böcskei László váradi megyéspüspök, Udvardy György esztergom-budapesti segédpüspök, Fodor György, a budapesti Pázmány Péter Katolikus Egyetem rektora, Renzo Gerardi, a római Pápai Laterán Egyetem dékánja, Donath Hercsik, a római Pápai Gergely Egyetem dékánja. Előadást tartott Szabó Ferenc jezsuita Budapestről, Benyik György Szegedről, Martos Balázs Győrből. Mellettük a hazaiak: Bara Zoltán, Diósi Dávid, Ferenczi Sándor, Jitianu Liviu, Kovács F. Zsolt, Marton József, Nagy József, Nóda Mózes, Oláh Zoltán, Orbán Szabolcs és Vik János mutatták be a papságról, a papi szerepről szóló gondolataikat, keresték, hogy a helyi viszonyok közt az evangelizálásnak milyen új útjai adódnak, s azokon járva az Úr szőlőjének hivatásos munkása ma hogyan műveli az Úr szőlőjét. Fontos kérdés, hogy a megváltozott világban hol áll a pap, ki ő. A közkézen levő meghatározások zöme inkább koncentrál a funkcióra, a szolgálatra, annak összetevőire; az Istentől jövő meghívásra, az arra adott válaszra figyel. A papnak azonban élete során többször és újra meg kell tudnia határozni saját magát, léte egészét és identitása összetevőit. Az eredeti meghívás tudata mellett időről időre mernie kell újra feltenni a kérdést: ki vagyok, mi az „érvényességem”; képesnek és bátornak kell lennie ahhoz, hogy az első szeretettől eljusson a második szeretetig, nem ijedve meg a viharoktól sem. A pap saját létére, identitására adott válaszának kiegyensúlyozottnak kell lennie, amely egyszerre marad a természetesben, ugyanakkor szervesen kötődik a természetfölöttihez úgy, hogy ne veszítse el gyökereit, kapcsolatát a rábízottakkal. A megoldásokat kutatva az előadók a kérdés számtalan oldalát és megközelítését villantották fel. Mindezek fárasztó órák árán álltak össze egységes képpé abban, aki e fáradságot nem spórolta meg magának, és végighallgatta az olykor nyelvi okokból nehezebben követhető vagy töménysége miatt nehezebben emészthető gondolatokat. Nagy József záró előadásában hangzott el: „A szolgálati papság tagjai, mielőtt a sajátos szolgálatra” elhívná őket az Úr, „maguk is keresztények. Maguk is belekeresztelkedtek az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevébe, vagyis beléptek a keresztség révén Isten szentháromságos életébe. E tekintetben világi krisztushívők és klerikusok egymással egyenrangúak, és egyazon kötelezettségek teljesítésére, ugyanazon krisztusi parancs megélésére hivatottak [...] Közösségben vannak Krisztussal, és általa Istennel, de benne egymással is közösségben vannak, közösségben kell lenniük.” Ki a pap? – kérdezhetjük a négy nap nyomán. Krisztushívő, ember, akit Jézus elhívott és lefoglalt, hogy aztán küldje. Nem személyes érdemei miatt választotta, de a meghívás teljesítésében már személyes felelőssége számottevő. Meghívása titok és kiváltság, de olyan kiváltság, amelynek legfőbb méltósága az, hogy mások lábát moshatja szeretettel. Isten népe, az egyház az, ahol és akiért ezt a „kiváltságát” gyakorolhatja a pap, s akit mint ilyet kell a világi krisztushívőnek fogadnia, tisztelettel, szeretettel, másként és mégis pont olyanként, mint a közember, mint ő maga.
A konferencia zárásaként Kovács F. Zsolt értékelte a szervezők nevében a rendezvényt, s megköszönte a hangyaszorgalommal dolgozó diákoknak, alkalmazottaknak, tanároknak, mindenkinek azt, hogy a maga helyén, a kicsiben való helyállásával ki-ki hozzájárult a nagy egész sikeréhez. A konferencia fő érdemének a sok előadó egy helyre való meghívását, jelenlétét, a megteremtett jó hangulatot nevezte, ami a jó beszélgetéseket lehetővé tette. Marton József záró hozzászólásában a folytatást ígérte, amikor úgy fogalmazott: nem pontot teszünk a végére, hanem vesszőt.
Jakubinyi György érsek zárszavában őszintén bevallotta: kezdetben túlzásnak tartotta a szervezés mértékét, azt gondolta, kisebb léptékben kellett volna elkezdeni ezt a munkát, de az előadásokon való részvétele (mindvégig jelen volt) során örömmel tapasztalta: a hazai előadók tudták a lépést – s a szintet – tartani a külföldiekkel. Végül Oláh Zoltán hivatalosan is lezárta a konferenciát.
Érvek a papságért, a papság mellett: a cím kissé úgy hangzott, mintha a szervezők valamiféle apológiát kívántak volna megalkotni. Bár úgy tűnik, ma sokan szidják, elutasítják az egyházat, Kovács Zsolt megfogalmazta: ez látszat. Az egyházat ugyanis igazából kevesen utasítják el és utálják, hiszen akik ezt állítják is magukról, valójában a saját egyházról alkotott képüket gyűlölik, amely egyáltalán nem fedi a valóságos egyház képét. A konferencia egy mozaikdarab volt, amely a hitelesebb kép megalkotásához, összerakásához lehet segítség, különösen ha a szeminárium, a katolikus egyház falain kívülre is eljut, ott is hat.
Bodó Márta
Érvek a papságért
„A szeminárium az a hegy, amelyre felmegy Jézus, hogy meghívjon embereket” – írja szentatyánk egy, még bíboros korában, 1984-ben, Amerikában elmondott elmélkedésében. S ez igaz. Akkor is igaz, ha valaki ezen a hegyen nem tudja elfogadni Jézus meghívását. Kötelező meghívást csak a diktatórikus rendszerek ismernek, mert egy meghívás attól meghívás és nem egyéb, hogy az szabadon vissza is utasítható. Jézus nem diktátor, a diktátoroknak pedig nincs közük hozzá, még ha az ő nevében lépnének is fel.
Az elmúlt hétvégi gyulafehérvári rendezvény kapcsán a Ratzinger bíborostól az előbbiekben idézett kijelentést egyértelműen kiegészíthetem – elsősorban a magam számára – valahogy így: a szeminárium az a hely is lehet, ahol Jézus megerősít embereket, akik már elfogadták a meghívását. Nemzetközi konferenciára invitálta ugyanis az érdeklődőket a Gyulafehérvári Hittudományi Főiskola Érvek a papságért címmel április és május fordulóján, fel a hegyre, otthagyni egy kicsit a hétköznapokat, szembenézni a papi hivatás magasságaival és mélységeivel.
Mit láttam? A gyökereit fürkésző s azt a jelenben újraértelmező, aktualizáló egyház belső mozgásaiból valamennyit, s ezen belül embereket, akik saját útjukat is keresik ebben a világban, amely már nem az egyértelműségek színtere. S jól van ez így. Jól van, mert ma már nem elég sztereotip válaszokkal betapasztani saját életünk réseit, nem adatik meg már – de talán sosem volt ez egészen egyértelmű – az a közelfogadás, amit a régebbiek sokszor visszasírnak, az a sokszor túlzásokba áthajló tisztelet, amely állítólag segítette a papi identitás kialakulását és megőrzését a konkrét életben. Az identitás kialakulását sok külső tényező befolyásolja – hallhattuk –, de a belső megszólítottság, a teljesen soha meg nem érthető meghívottság nélkül csak szerep marad. Jézus pedig nem erről beszél.
Személyes élményemet továbbgazdagította, hogy alkalmam volt többekkel beszélgetni, főleg fiatalokkal, akik éppen most fontolgatják a meghívás elfogadását és érzik, hogy milyen nagy és nemes a feladat, és azt is, hogy egyedül milyen kevesek hozzá. De nem szeretnének elmenni a lényeg mellett – ez az, ami a nyugtalanságukban is megnyugtató.
Úgy gondolom, szervezésből jól vizsgázott a papnevelde, s bár az előadások sűrített tempója visszafogta kicsit az eszmecsere kialakulásának lehetőségét, mégis első ilyen horderejű rendezvényként gazdagító tapasztalat volt szervezőknek, résztvevőknek egyaránt. Azt hiszem, nem vagyok egyedül, amikor többek nevében mondom: várjuk a folytatást!
Szőcs Csaba
Vasárnap, 2010. május 9.