2010.07.07
Értük szentelem magamat, hogy ők is szentek legyenek az igazságban. (Jn 17,19)
1985. június 23-án Sepsibükszádon szárba szökkent az isteni gondviselés egyik virága. Sok szeretetre és táplálékra szorult, amelyet a föld, víz és az ásványi anyagok biztosítottak számára. Eddigi élete során nagyon sokszor mások öntözték meg, ezek mind a növekedését és fejlődését szolgálták. Az egyik leglényegesebb dolog a gyökér volt, amely az Isten szeretetének földjébe volt elmélyedve, innen kapta a virág az életet. Amikor már nőni kezdett, mások is segítségére voltak a virág növekedésének, többek között a védelmet és vitamint adó szerek, amelyek nélkül nem bonthatott volna virágot a hivatásom lilioma. Ez a „virág” én vagyok, tele örömmel, hálával és békével szüleim, testvéreim, mindazok iránt, akik segítettek eddigi fejlődésemben. Szüleim a víz szerepét töltik be, hisz tőlük kaptam az életet, amelyet Isten földjébe ültettek el. Nem volt könnyű a nevelés. Édesapám éjt nappallá téve dolgozott, hogy felnőhessünk és becsületes emberek lehessünk. Sajnos most betegsége miatt nyugdíjba vonult. Édesanyám háziasszony maradt, nem lett karrierista, megelégedett az édesanya magasztos címével. Köszönöm, hogy engedtek megszületni negyedik gyermekükként. Bátyám és két nővérem várt rám, akikre mindig is nagyon büszke voltam és továbbra is az leszek, mert már hat aranyos unokaöccsel ajándékoztak meg. Köszönöm nagyszüleimet, akik az imádság vizével öntözték életem minden egyes percét, köszönöm, hogy megtanítottak imádkozni. Hálát adok Istennek, hogy olyan családba helyezett, ahol megtanulhattam, hogy a kereszt ajándék, nem valami rossz, ami elől menekülni kell.
Az Istentől kapott kegyelmeket és ajándékokat ministrálgatásaim közepette kaptam. Nagyon megtetszett a liturgia szépsége, egyre inkább kezdtem vonzódni a papi hivatáshoz. Sokszor a szomszéd néninél misét „játszottam”, én voltam a pap, ő meg a hívő. Lelki fejlődésemben nagyon sokat segítettek lelkipásztoraim: Ferenczi István, ifj. Tamás József, Dávid György és Laczkó Vilmos. Nélkülük nem fejlődhetett volna ki az Istenben való hitem, reményem és szeretetem. Köszönöm imádságaikat, támogatásaikat és szeretetüket.
Az általános iskolámat szülőfalumban végeztem, majd felvételiztem a gyulafehérvári Kisszemináriumba. Kiröpültem a családi fészek melegéből, és kezdődtek a nehézségek. Az első probléma a honvágy volt, soha nem voltam korábban egy hétnél tovább távol az otthonomtól. A második probléma a közösségbe való beilleszkedés volt. Nagyon sokszor a kápolna csendjébe menekültem, kértem az Istent, hogy segítsen felfedezni közösségemben az értéket. Az értéket rövid időn belül meg is találtam; otthonra találtam, amelyen keresztül bekapcsolódhattam egy „százgyermekes családba”. Szerencsére olyan nevelőink, tanáraink voltak, akik nemcsak tanítottak, hanem szerettek is, valamilyen szinten pótolták a távol maradt otthont. Mindannyian nagy hatással voltak hivatásom megerősödésére. Köszönöm értem vállalt áldozatos munkájukat!
Szívesen emlékszem vissza a szemináriumban eltöltött évekre. A tanulmányok mellett a szemináriumi élet biztosította számomra azt a keretet, amelyben az évek során igazi barátságok, kapcsolatok születtek. Ezt nagyon fontos értéknek tartom: a kapcsolatteremtés képességét. Köszönetemet fejezem ki az érsek atyának, hogy elfogadott szőlőmunkásának, a Teológia elöljáróinak, tanárainak munkájukat és fáradozásaikat. Köszönöm a kispapok imáit, a jókedvet, amellyel egymást megörvendeztethettük. Nem feledkezhetem meg az intézet szorgos „tündéreiről”, akik nap nap után szorgoskodtak azért, hogy minden tiszta, rendezett, jó és szép legyen. Isten fizesse meg munkájukat és szeretetüket! Köszönöm, hogy tíz éven keresztül a teológia volt a második otthonom.
A gyakorlati év első félévét Gyergyószentmiklóson, a második félévet Kézdivásárhelyen töltöttem. Köszönöm mindkét lelkipásztornak a sok türelmet és a tanácsokat. Sok tapasztalatot és élményt szereztem, belekóstolhattam a prédikálásba, hitoktatásba, kórházlátogatásba, temetésekbe, irodázásba. Láttam, hogyan kell vezetni egy plébániai közösséget, sok segítőkész emberrel találkoztam.
A „harmadik gyakorlati év” a tanulmányok folytatása közben történt: két évet magiszter voltam a gyulafehérvári Kisszemináriumban. Bevallom, az elején féltem, de az ifjak a félelmemet szeretetté varázsolták. Sokszor egymást csiszolva, fájdalmakkal és neheztelésekkel kellett szembenézni, de semmi sem volt hiábavaló. Ezekből a csiszolódásokból alakultak ki a barátságok, az imádságok, az áldozatok és az örömkönnyek. Köszönöm, hogy megbíztatok bennem, kedves ifjak, és elfogadtatok gyengeségeimmel együtt. Köszönöm a Kisszeminárium elöljáróinak, hogy megbíztak bennem, rám merték bízni ezeket az Istentől megáldott gyermekeket. Nagyon a szívemhez nőttek, és büszke vagyok rájuk! Sok érték van elrejtve a Kisszemináriumban. Hála és köszönet az együtt eltöltött évekért, a feladatért!
A papság Istenre és az emberségre épül. Ahhoz, hogy embereket vezessek el Istenhez, nekem kell Krisztushoz horgonyozva lennem. Az Istennel való kapcsolat kell hogy meglátszódjék rajtam, hogy ezáltal a plébániai közösség Krisztusra épülő közösséggé alakulhasson. Minden korosztállyal szívesen foglalkoznék. Bárhova helyeznek ki, én mindenekelőtt szolgálni megyek. Tudom, hogy nem magamat kell megvalósítanom, hanem Krisztust kell jelenvalóvá tennem az emberek között. A mai emberek szomjazzák Isten szeretetét, ezért a 21. század papja szüntelenül példát kell hogy mutasson az önzetlen szeretetben. Mindenképpen jó családi közösséget szeretnék kiépíteni az emberekkel, hogy már itt a földi életben Isten szeretetközösségében élhessünk. Együtt kell eljutnunk Istenhez. A mai világban, ahol az emberek
keresztülgázolnak egymáson, észrevehetjük, hogy a legfontosabb erény hiányzik: a szeretet. Isten segítségével szerető lelkipásztora szeretnék lenni a rám bízottaknak! Istenem, add, hogy jó pap lehessek!
Vasárnap, 2010. július 4.