2010.08.28
„Én nem hiszek abban, hogy a világban általános romagyűlölet van. Szerintem, ha valaki megfelelően viselkedik, akkor senki sem akarja elküldeni. Lehet, hogy a romákkal van a baj. (...) Aki becsületes, jól viselkedik, azt nem űzik el sehonnan” - beszélgetés Kurkuly Elek hidegvölgyi roma diakónussal.
– Ön marosvásárhelyi származású roma, itt született a Hidegvölgyben?
– Itt születtem. Mondjuk nem éppen a Hidegvölgyben, hanem persze a vásárhelyi szülészeten. Már a nagyanyám is itt élt, a szüleim is, a dédnagyanyámat viszont nem ismertem.
– Van-e tudomása arról, hogy miként alakult ki, mióta létezik a hidegvölgyi romanegyed? Régebben is itt éltek a marosvásárhelyi cigányok?
– Amióta az eszemet tudom, ez így volt. Viszont emlékszem, a nagyanyám mesélte, hogy a régi Hidegvölgy nem itt volt, hanem valahol lennebb. Itt legelők voltak, majd egy kollektív gazdaság, és a környéken állattetemeket ástak el. Aztán valamikor a múlt században kezdtek ide letelepedni egyes roma családok. Lehet, hogy sintérkedtek is, ők temették el az elhullt állatokat, de ezt pontosan nem tudom megmondani.
– A családban hányan voltak testvérek? Jártak-e iskolába? Hol él a népes család többi tagja, a testvérei?
– Heten voltunk testvérek, és rajtam kívül egyik fiútestvérem is itt él, velem egy utcában. Mi bennszülöttek vagyunk. A többi testvérem akkor szóródott szét Marosvásárhely különböző negyedeibe, amikor leégett a házunk, ez még Ceauşescu idején történt. Akárcsak régebben, errefelé most is az járja, hogy a szülők maguk köré gyűjtik a gyerekeket, s ha azok megnősülnek vagy férjhez mennek, építenek egy kis lakást a szülői ház mellé. Nagy öröm volt számunkra, hogy egyben lehet a család. S ez most is így van a Hidegvölgyben. A 15-16 éves fiatalok már egybekelnek, s aztán születik öt-hat gyerek, vagy még több. De mivel a mi házunk leégett, egyes testvéreim az államtól kaptak szerény lakásokat. Iskolába nem sokat jártunk. Katolikus család a miénk, megkereszteltek bennünket, de nem kaptunk keresztény nevelést. Apánk iszákos volt, de a becsület szeretetére megtanított. Viszont kultúrát nem kaptunk tőle, példaképünk ő nem lehetett. De dolgozni szeretett. Eredetileg kőműves volt. Nem a szakmában dolgozott, hanem anyámmal együtt az Augusztus 23. bútorgyárba jártak. Viszont a legtöbb hidegvölgyi akkor is a köztisztasági vállalatnál kapott munkát, akárcsak mostanában.
– Önnek milyen iskolai tanulmányokra volt lehetősége, hány osztályt végzett el?
– Csak négyet. Emlékszem, hogy nem volt rendes iskolatáskám. Tízóraim hol volt, hol nem volt. Osztálytársam, Császár Levente, aki most is Vásárhelyen lakik, és lelkész lett belőle, mindig megosztotta velem a tízóraiját. Édesanyja külön nekem is csomagolt. A többiek viszont haragudtak emiatt. Lecigányoztak, ami rosszul esett. Írni-olvasni jól tudok, az elmaradt tudásom nagy részét pedig a Bibliából pótoltam. A többi testvérem általában nyolc osztályt végzett. Az igazság az, hogy az állatokat nagyon szerettem, főleg a lovakat, s miattuk el-elcsavarogtam az iskolából. Nekünk is mindig volt lovunk, bútort fuvaroztunk. Már tíz évesen egyedül szállítottam fuvart Dicsőszentmártonba. Emlékszem, a pénzből barna kenyereket vásároltam a családnak. Akkor boldog voltam. Most is van lovam, s fuvaroznék is, ha lenne mit. Vállalnám a lomtalanítást is, de a hivatal nem engedi, hogy szekerek közlekedjenek a városban. Pedig egy kis pénz nagyon kellene. A drága feleségem, Erzsike régóta beteg a fejével, rokkantnyugdíjat kap, de havonta több mint 200 lejbe kerül a gyógyszere.
– Maguknak hány gyerekük van?
– Két lány s egy fiú, de ők már nagyok, ugyanakkor 13 unokám s egy dédunokám is van. Nem panaszkodom rájuk, szépen élnek, fejlődnek. Egyik vejem a köztisztasági vállalatnál dolgozik, de azon kívül mindenbe belevágnak. Gyűjtik a műanyagflakonokat.
– Hogy kezdődött a diakóniai munkája? Ki segítette abban, hogy belevágjon?
– Először is elmesélném, hogyan váltott meg, miként szólított meg engem az Úr. Nagyon rossz gyerek voltam, verekedtem. Korán nősültem, Erzsikével 15-16 éves korunkban kerültünk össze. Szégyellős, szép leányka volt. Annak idején Léstyán Ferenc plébános létesített itt a Hidegvölgyben kápolnát, egy általa megvásárolt lakásban. Magyar embertől vette, mert itt magyarok, románok is élnek, sok a vegyes párkapcsolat. A bennszülöttek aránya úgy 30 százalék, s a jövevények járatnak le bennünket. Ezzel foglalkoznia kellene az önkormányzatnak, mert mi nem tudunk tenni semmit ellenük. Szóval Erzsikém igen csinos lány volt, borszéki születésű, a székely-cigány Szalonka családból származik. Anyósom nagyon munkás asszony volt, negyven évet dolgozott. Édesanyám révén magyar vér is folyik az ereimben. Kezdetben én is sepregettem, éjjel takarítottam a várost, nappal fuvaroztam. Sok pénzem volt, s kocsmáztam, bunyóztam, vertem be az ablakokat, emiatt féltek tőlem. Megszületett a két lányom, Erzsike és Karola, ennek ellenére én minden nap ittam, mondhatni, hogy már alkoholista voltam, vedeltem a pálinkát. De a családomat nagyon szerettem. Egy napon Erzsike azt mondta: megállj! Választanom kellett az ital, s a család között. Azelőtt gúnyoltam a papokat, istenről nem tudtam semmit, vademberként éltem. Erzsike rávett, hogy menjek el egy misére. Alig bírtam egy helyben végigülni. Utána Lestyán plébános úr szóba állt velem, én letérdepeltem elé, és meg kellett esküdnöm, hogy többet nem veszek alkoholt a számba. Utána pokol volt az életem. De úgy gondoltam, ha újra inni kezdek, valami csapás éri a gyerekeimet. Őket nagyon szerettem, s így félelmemben nem italoztam. Erzsike folyton ásványvízzel itatott. Kigyógyultam, lábra álltam, az ivótársak elmaradtak mellőlem. Előbb a szombatista András bácsi akart megtéríteni, de nem álltam kötélnek. Viszont tőle vettem először szentírást, az istenhit pedig gyökeret vert belém. Ilonka Géza minorita szerzetes járt annak idején prédikálni a Hidegvölgybe, a kápolnába, Léstyán Ferenc küldte ide. Kezdeményeztük az úgynevezett karizmatikus megújulást. Néhány család összegyűlt, s imádkoztunk. Aztán egyre többen társultak hozzánk, imádkoztunk, énekeltünk, hetente egy napot az Úrnak szántunk. Ki sem lehet beszélni, hogy lélekben az istentől mennyit kaptam. Gyerekeim és unokáim is istenfélők. Én sok egyházi éneket, sőt a Miatyánkat is lefordítottam cigány nyelvre.
– Emlékszem, hogy több éven keresztül a ferences Pál atya járt prédikálni a Hidegvölgybe, s ha jól tudom, vele együtt járt ön is a Vatikánban. Ez hogyan történt?
– Valóban, miután Ilonka Géza még a forradalom előtt kiment Olaszországba novíciusnak, utána Pál atya vett minket oltalmába. Tőle kaptam az egyetlen írásos, hitoktatói megbízást. Immár több mint harminc éve megmaradtam diakónusnak, és ez a Jóisten csodálatos ajándéka. A Hidegvölgy lakóinak 99 százaléka római katolikus. Most már létezik egy pünkösdista prédikátor is, és nekem semmi kifogásom ellene, ha az ő vezetésével egyesek önmagukra találnak. Sajnos a kápolnánkat lebontották, mert most ismét tömbházakat épít az önkormányzat, emiatt az én házamat is lebontották, s most egy ideiglenes építményben élünk, s aztán majd mi is lakáshoz jutunk. Pál atya 1991-ben jött hozzánk, ő foglalkozott a cigánypasztorációval. Öt-hat éven keresztül járt hozzánk, de elhelyezték innen. Azóta György Tibor plébános, Tibi atya vállalta fel a lelki gondozásunkat. A Kövesdombon szolgál. Az ő idején is önkéntes hitoktató maradtam. Ha meglenne a tíz osztályom, hivatalos cigány diakónus lehetnék, de így csak önkéntes vagyok.
– No és milyen élménnyel maradt a vatikáni látogatás után?
– 1990-ben Ilonka Gézával Németországban, Meiningenben nemzetközi karizmatikus találkozón vettünk részt. Lestyán atya segített hozzá az útlevélhez. Én is felszólaltam, nagy élmény volt számomra. Egy budapesti testvér tolmácsolta a szavaimat, s cigányul énekeltem egy katolikus éneket. Ez volt számomra az első ajándék Istentől. Utána meghívást kaptunk, hogy a feleségemmel együtt menjünk Németországba, iskolába. A szebeni német konzulátuson sehogy sem akarták megadni a vízumot, pedig 10–15-ször utaztunk oda. Később a református Szabó István, aki most gyermekotthont vezet, segített abban, hogy útlevelet kapjunk. Persze németül még nem tudtam. Nagyon nehezen illeszkedtünk be, a feleségem hamar hazajött. De én több hónapig kint maradtam. Elég jól megtanultam németül, tehát immár négy nyelvet beszélek. Sok izgalmon mentünk keresztül Németországban. A feleségem még itthon tüdőgyulladást kapott, nem akarták kiengedni, de aztán mégis elmentünk, s ott gyógyították meg. Mikor első ízben német földre értünk, kiszálltunk a vonatból, s éppen egy bőrfejű társaságba botlottunk. Aztán valahogy megszabadultunk tőlük. Nagyon csúnyán néztek ránk. A tanfolyam nagyon érdekes volt, sok országból, még Togóból is érkeztek résztvevők. Vagy három hónapig ültem ott.
– Kapott-e elismervényt arról, hogy elvégezte ezt a tanfolyamot?
– Sajnos nem. Nekem ugye ott meg kellett tanulnom németül. A miskolci Szent Ferenc Kistestvérek rendtől jött ki egy nővér, ő tanított engem. Ez a nővér meghívott Miskolcra, később meg is látogattam, s odavonzott minket a szerzetes szövetséghez. 1993-tól rendszeresen járunk Miskolcra, ott mindig feltöltődünk. Volt úgy, hogy Erzsikével évente 4-5-ször utaztunk ki. A Vatikánba Pál atyával jutottunk el. A jászvásári katolikus püspök képviselte a hazai cigányokat 1996 nyarán, amikor II. János Pál pápa boldoggá avatta az egyetlen roma nemzetiségű, spanyolországi illetőségű szentet, El Pelé Cefferino Gimenez Mallát, és Pál atya meg én is tagja voltunk a romániai küldöttségnek. A világ minden sarkából jöttek oda katolikusok. Úgy 10 méterre állhattam a szentatyától. Mi minden évben megünnepeljük a Hidegvölgyben El Pelét. A gyulafehérvári érsek atyától, Jakubinyi Györgytől kértem, hogy legyen egy új kápolnánk, és azt erről a szentről nevezhessük el. Választ is kaptunk, ezt nekünk jóváhagyták. Csak most már valaki fel kellene hogy építse a régi, lerombolt helyébe az új kápolnát.
– Mondja, tapasztal-e valamilyen pozitív változást a hidegvölgyi közösség életében? Mostanában Romániában sokat beszélnek a politikusok a romák felzárkóztatásáról, több civil szervezet is sokat költ az önök megsegítésére. Van-e mindennek eredménye?
– Az igazság az, hogy noha sokat szidják Dorin Florea polgármestert, minket azért segített. Az utcánkat leaszfaltozták, elkészült a kanalizálás, vízvezeték van. Tömbházakat építettek, s most is építenek. Volt egy tusoló is, de mi nem mentünk oda, nekünk van tisztálkodási lehetőségünk, csak a bevándorlók vették igénybe. Ideiglenes megoldás volt, most már elvitték innen azt a barakkot. Ami hiányzik, hogy nincs megszervezve a foglalkoztatásunk. Iskolára van lehetőség. Ha a roma gyerek jól viselkedik, s mi jól neveljük, akkor mehet iskolába. Meg akarom adni az unokáimnak azt, amit én elmulasztottam. Tanulniuk kell. Én személy szerint azt szeretném, ha az egyház figyelne kicsit rám, s elismerné, hogy nekem van egy hivatásom. S végre kapnék egy kevés pénzt azért, hogy hitoktató vagyok. Nagyon sokat dolgozok azért, hogy jó irányba tereljem az itt élő felnőtteket és gyerekeket.
– Bizonyára tudomása van róla, hogy a párizsi kormány hazatoloncolja a Franciaországban élő romániai romákat. Erről mi a véleménye? Egyáltalán van-e áramszolgáltatás az ideiglenes építményben, ahol most meghúzzák magukat, szokták-e a televízióban követni az erről szóló híradásokat?
– Van, mert a polgármestertől azt kértem, hogy bár azt intézze el, az áramot vezessék ki ide a dombra, s ezt meg is tette. Tévét is nézünk, onnan tudok a franciaországi eseményekről. Nézze, én nem hiszek abban, hogy a világban általános romagyűlölet van. Szerintem, ha valaki megfelelően viselkedik, akkor senki sem akarja elküldeni. Lehet, hogy a romákkal van a baj. Mi rendesen tisztálkodunk, de biza sokszor befogom a lovamat, s elmegyek kukázni, mert valamiből élni kell. S akkor már ez megérzik rajtam. Ki tudja, milyen emberekről van szó? Ezt nem tudhatjuk. Aki becsületes, jól viselkedik, azt nem űzik el sehonnan. Másrészt valamiképpen biztosítani kell a megélhetést számunkra. Mert a nincstelenség csakis rossz magatartást szül.
Máthé Éva, Krónika, 2010. augusztus 27.