A nyári napforduló (június 22.) körül a Nap mintha éppen a Nagysomlyó mögül kelne fel, lassan és méltóságteljesen. A nyugat felől, a Hargitán át érkező számára feltáruló látványt is a Somlyó-hegye uralja. De szinte ugyanez az élmény ismétlődik az észak – Felcsík – felől érkező számára is. Lehetetlen, hogy mindez ne lett volna hatással a régmúlt korok itt élő emberére is…

A Csíksomlyóhoz fűződő – 1942–1987 közötti – néhány személyes élményemet, amelyet ugyanezeken a lapokon adtam közzé pünkösd tájékán, még csak azzal a vallomással egészíteném ki, hogy Somlyón gyermekeskedvén már gyermekkoromban megérintett a hely kisugárzása, és megfogtak a kimondott vagy a ki sem mondott titkai. Ez utóbbiak vezethettek immár mintegy hat évtizeddel ezelőtt azon döntés felé is, hogy e táj és népe múltjának a jobb megismerését válasszam életcélul… (A történelem szakot.)

Ezért is vettem izgalommal kézbe Főtisztelendő Darvas-Kozma József csíkszeredai plébánosnak, Alcsík szülöttének és az eltántoríthatatlan többszörös templomépítőnek a saját bevallása szerint is mintegy két és fél esztendős kitartó munkát igénylő kötetét, az idei pünkösdre megjelent A csíksomlyói búcsú eredettörténete című könyvet.

Már az első átlapozás után világossá vált, hogy a kötet az eddigi ismereteinket meghaladva, fontos előrelépést jelent a rejtőzködő, illetve a megsemmisített múltunk visszaszervezésének irányába. Tehát szinte bizonyossággal állítható, hogy az elsők, a hittérítő bencés szerzetesek kolostora már a XII. században állt a Nagy-Somlyó nyugati ormán. Őket követték a nagy mongol dúlás után, a XIV. században a nagy Anjou-királyok, Róbert Károly és Nagy Lajos támogatását élvező Első Remete Szent Pálról elnevezett szerzetesrend fiai, akik „a Salvator-hegyi kápolna körül élték Istennek szentelt életüket”, a hozzájuk csatlakozott és ispotályosoknak (hospital = kórház = betegeket gyógyító rend) is nevezett Szent Jánoslovadrend Magyarországra került fiaival együtt. Ez utóbbiak legelső monostorai minden bizonnyal, a Hargita-tetőn és a közelében fekvő Kereszt-hegyen, továbbá a Csicsói-várban lehettek. (Csicsóban, még a XX. század elején is élő hagyomány volt a nagyon régen történt események megjelölésére azt mondani, hogy „ez akkor volt, amikor a csicsói várban még a veres barátok laktak…”)

A pálosokat nem zavarta tevékenységükben az 1442-ben Somlyón megtelepedett harmadik szerzetesrend, az obszerváns ferences konvent jelenléte. Rendkívül érdekes – és izgalmas – adalék, hogy VIII. Ince pápa 1484-ben, a magyarországi valamennyi pálos templom részére teljes búcsút engedélyezett pünkösd szombatján és vasárnapjára.

Az obszerváns ferencesek pedig középfokú oktatást biztosító iskolát is létesítettek nem sokkal a megtelepedésük után, tehát már a XV. század második felében.

A pünkösdszombati és –vasárnapi búcsú aztán a csíkiak

1567-es hitvédelmi kiállásával válik fogadalmi ünneppé, a székelyföldi katolikusok azóta is „töretlenül kibontakozó, megtartó és – mindannyiunkat lelkileg – gazdagító eseményévé.

Az évente ide zarándokoló százezrek tömege a bizonyítéka a Szentlélek erősítő erejének és a Mária-tisztelet páratlan méretű kiterjedésének.

Az obszerváns ferences konvent számára a Hunyadi János kormányzó által a Szentszéknél kieszközölt pápai bulla (1444) kibocsátásától 567 esztendő telt el. A történelem számos

megpróbáltatása nyomán volt ugyan amikor csak alig pislákolt az élet a somlyói kolostorban, hogy aztán mindig új és nagyobb erővel kapjon lángra. Így vált Csíksomlyó az erdélyi katolicizmus megtartó és mára már az egész nemzet lelkét idekapcsoló központja.

Csíksomlyónak Moldva is hosszú évszázadokon át missziós területe volt. E misszió aztán el kellett sorvadjon a XVI–XVII. századokban, az üldözött vagy éppen csak megtűrt ferences páterek számbeli megfogyatkozása miatt. Igaza volt Domokos Pál Péternek, aki nagy meggyőződéssel mondta alulírottnak 1969-ben, Csíkban jártakor, hogy a moldvai misszió megfogyatkozása az egyik fő oka volt a moldvai magyarság nyelvi és identitásbeli elvesztésének.

Jó és reményekre feljogosító, hogy évről évre egyre többen találjuk meg lelki békénket itt, katolikusok és egykor katolikus magyarok, egyaránt.

Nagy Benedek, Hargita Népe, 2011. szeptember 9.