Amikor Isten egy kávészagú arab taxisofőr

Annak ellenére, hogy nem vallásos előadásnak hirdették, én azzal mentem haza az előadásról, hogy Isten egy kávészagú arab taxisofőr, vagy legalábbis annak képében is megjelenhet. Na de ne szaladjunk előre...

A Maros Művészegyüttes székháza tényleg kicsinek bizonyul, annyian kíváncsiak a Nyitott Akadémia sorozat legújabb előadására. Pedig személyesen nem igazán ismerhetik Pál Ferit, aki bár erdélyi gyökerekkel rendelkezik, mégis először ad elő Erdélyben. Látom is rajta, hogy tetszeni, nevettetni akar, annak ellenére, hogy azt mondja: ez egyszer komoly előadást kapunk.

Maradjon a hivatás és menjen a szerelem

A sokak által csak Pál Feriként ismert katolikus pap személyes történettel indít: elmondja, dédnagyapja kétméteres favágó volt itt Erdélyben, nagyapja pedig szintén fával foglalkozott, de ő már faragta azt. Nagyapja elzarándokolt Budapestre, hogy megcsinálja a szerencséjét, de aztán beleszeretett valakibe. A lány apja választás elé állította: léha művész életet él, vagy rendes foglalkozás után néz és megkapja leányt. „Akkor a szerelem győzött, én meg sok-sok évvel később a fordítottját éltem meg. Míg nagyapám azt mondta: menjen a hivatás és maradjon a szerelem, addig én azt mondtam, maradjon a hivatás és menjen a szerelem” – ecsetelte röviden a papi pályára lépést Pál Feri. Előadása alatt, hol leül a színpad lépcsőjére, hol ismét felemelkedik, fel-alá járkál, de megkérdi, hogy kit zavar ez, s kilátásba helyezi, hogy az első három nyakfájós valami ajándékot kap, ha jelentkezik. De hát persze előadás végéig, senkinek sem jut ez eszébe.

Boldog emberként élni, vagy boldogságmorzsák után futni

Útravalót akar adni mindenképpen nekünk Pál Feri: legfontosabb üzenete, hogy van különbség aközött, hogy boldognak érezzük magunkat egy-egy pillanatban, vagy boldog emberként éljük le az életünket. „Boldog embernek lenni nem ugyanaz, mint állandóan a boldogságmorzsák után futni. Néha félhetek, néha szomorú lehetek, dühös és reményvesztett egy-egy pillanatban, mégis boldog ember tudok lenni” – magyarázza a szakember, majd arról mesél, hogy a Gulágon örömolimpiát is szoktak tartani. A verseny lényege az volt, hogy reggelenként felkeltek a résztvevők, keresni kezdték az örömöket, amit le is jegyzeteltek. Bizony volt olyan év, amikor 14 öröm alatt nem lehetett nyerni.

Időnként úgy érezzük, hogy hittanórába csöppentünk, ahol a pap kérdéseket tesz fel, de Pál atya megnyugtat, jobb helyzetben vagyunk, mint a vallásórára járó diákok, hiszen nekünk nem kell felelni a kérdéseire. „Nyugalom, biztonságban vagytok! De gondolkodni azért lehet” – mondja, miközben arra kíváncsi, hogy szerintünk mi a halál ellentéte. Mert szerinte nem az élet, hanem a megfoganás, esetleg a megszületés lehet a halál ellentéte.

Végezetül álljon itt egy történet Pál atyától, amiből bárki megtudhatja, milyen is, amikor Isten egy kávészagú arab taxisofőr.

Egy református lelkész érkezett hozzám azzal, hogy Feri, tudom, nálatok, katolikusoknál divat a lelki vezetés, nálunk ilyen nincs. És elpanaszolta, hogy úgy érzi, évek óta kiszáradt, nincs kapcsolata Istennel, nem eleven benne, mit lehetne kezdeni.

Mondjad csak – kérdeztem – vissza tudsz emlékezni egy olyan spirituális élményedre, ami nagyon erős volt számodra, és most, amikor emlékezel, érzed belőle áradni az életet, és hogy még most is erő van benne?

Igen, emlékszem ilyenre. Nászúton voltunk, Egyiptomba mentünk a feleségemmel. Megérkeztünk a szállodába, még csak kora délután volt, kipakoltunk, lezuhanyoztunk. Valamelyikünknek eszébe jutott, hogy menjünk ki a sivatagba és nézzük meg a naplementét. Kerestünk egy taxist és megegyeztünk vele. Azt mondta, fél óra alatt kivisz a sivatagba. Így is lett, fél óra múlva a sivatagban voltunk, de akkor egy kicsit megijedtünk, mert este jött, magunkban voltunk, és különben is, ha megnéztük a naplementét, hogy jutunk vissza. Újra megalkudtunk a taxissal, és megígérte, hogy megvár, megnyugtatott, persze, sétáljatok, nézzétek csak a naplementét, aztán gyertek vissza, én meg hazaviszlek benneteket.

A fiatal lelkész a feleségével leült a sivatag szélén, és megnézték a naplementét. Amikor jól kiücsörögték magukat, s már hűvösödni kezdett, visszamentek a taxishoz, aki várta őket. Látta az arcukon a naplementét, és azt mondta, tudjátok mit, elviszlek benneteket a kedvenc kávézómba! Vendégeim vagytok egy kávéra! Visszataxiztak a városba, beültek, a kancsó körbejárt, ittak a kávéból, és aztán elköszöntek egymástól.

– Csodálatos élmény volt! Nemcsak a naplemente, nemcsak az, hogy nászúton voltunk, nemcsak a sivatag széle, hanem, hogy milyen kedves volt velünk ez az ember!

– Igen. És te, most az Isten-kapcsolat miatt jöttél, meg tudnád mondani, hogy ebben az élményedben milyennek mutatkozott Isten?

Elkezdett gondolkodni a lelkésztársam, eltelt fél perc, egy perc, kettő, és nem mondott semmit. Ültünk ott, csöndben, töprengtem, aztán rákérdeztem.

– Nem tudod megfogalmazni? Vagy most mi a nehézség, hogy semmit nem mondasz?

– De, nagyon gyorsan rájöttem, hogy milyennek mutatkozott Isten ebben a gyönyörű élményben, ami tele van erővel és élettel! Csak nem tudom, hogy szabad-e mondanom…

Ezt meg én nem értettem.

– Miért ne volna szabad?

– Tudod miért? Mert Isten ebben az élményben pontosan olyannak mutatkozott, mint egy kávészagú, arab taxisofőr.