„Pap leszek, vagy rendőr”

Nem is olyan távolról, Korondról származik, a falu a fazekasságról híres. Ön ért a mesterséghez?

– Gyermekkoromban, mint minden gyermek, én is megpróbáltam a korongpadra felülni, de már az első lépés sem volt jó, mert nem tudtam soha a korong közepébe ütni az agyaggolyót. Ez az első művelet, pontosan a közepére kell ütni, mert ezt követően lehet azt szépen felhúzni, vékonyítani, formálni, egyébként elszakad. Édesapám próbált segíteni, aztán látta, hogy nem megy ez nekem. Minden testrészem ráállt, csak pont a két kezem nem. De hasznossá tettem magam, mert abban az időben a fazekasoknak kötelező módon hatvan napot kellett dolgozniuk a kollektívben, és én nagyszerűen tudtam kaszálni.

A nyári vakációmat a mezőn, az erdőben töltöttem, állandó jelleggel kaszáltam, a falu egyik legjobb kaszása voltam, nemigen vágtak ki engem a rendből. Szerettem a természetben, a felkelő nappal együtt menni ki a mezőre, a lenyugvó nappal érkezni haza, forrásvizekből inni, az az én világom volt. Így a szüleim tudtak otthon jó nyugodtan dolgozni a kerámiával. Otthon is segítettem, amikor több kézre volt szükség, égettünk, fát kellett behordani, szenet kiszedni. Az unokabátyám egy alkalommal megfigyelte, ahogy a tálakat kiszedtük, s a formákkal szaladtam ki-be, s megkérdezte, hogy aznap hány darabot csináltunk, egyszerre hányat vittünk ki, és kiszámolta, hogy a saját udvarunkon egy nap 47 km-t szaladtam. Ilyen is volt. Szerettem, szorgalmas gyermek voltam, nem untam soha a munkát, amikor egész nap szaladgáltunk, este az utca végén valaki elkiáltotta magát, hogy menjünk futballozni, akkor mentünk oda is.

Fazekas nem, mi szeretett volna lenni gyermekkorában?

– Első emlékeimben már az oltár körül voltam, folyton ministráltam ötéves korom óta. Persze a gyerek még fantáziál, egyszer mondtam egy ilyet gyerekkoromban, hogy vagy pap leszek, vagy rendőr. Van valami, úgy látszik, az  alkatomban, mert a Zsil völgyében azt kérdezték, hogy maga nem készült valamikor rendőrnek? Hát miért? Mert olyan vasfegyelmet tart a templomban meg mindenütt. Érdekes. De az inkább gyermekbeszéd volt, valójában mindig is papnak készültem. Akkor nagyon kemény idők voltak, ’72-ben mentem a kántoriskolába, abban az évben fogták ki Bokor Sándor Erzsébetbányáról eltűnt plébánost a Duna Chilia ágában, és arról mindenki beszélt. Mondta az öreg papom, hogy tudod-e, hogy oda indulsz, ahol lám, ez van. Talán gyermekként fel sem fogtuk, hogy hova indulunk. Most olvastam Pálfi Géza szekusdossziéja alapján készült gyönyörű könyvet. Pálfi Géza tanárom volt, akkor fel sem fogtuk, hogy mellettünk egy embert mennyire megfigyelnek, kínoznak, derékba akarják törni. Később a teológián elkezdtek minket is hívogatni, beleláttunk, de akkor sem fogtuk föl egészen. Káplánkoromban állandó jelleggel a nyakunkon voltak. Úgy látszik, ha az Úristen adott hivatást, ad hozzá bátorságot, körülményeket is, és én végig mentem előre.

Újságíróként, íróként, rádiósként is kipróbálta magát.

– Rengeteg mindennel foglalkoztam, amikor az újság (Vasárnap – szerk. megj.) elindult, még Alsócsernátonban voltam, ’90 őszétől már lenn Petrozsényben, és ott a sok érdekes, új dolog, amivel találkoztam, írásra inspirált. Bodó Mártához nagyon régi barátság fűz, ők ifjúsági órásaim voltak kolozsvári káplán koromban: Jakabffy Tamás, Gábor Csilla, Bodó Márta: ők voltak a mag. Mártával mindig is sokat beszélgettünk, ő biztatott, hogy írjam meg ezeket. ’96-tól újra Kolozsváron voltam, közelebb kerültem a szerkesztőséghez, rendszeresen közöltem. Ősszel alakult a római katolikus kar a Babeş–Bolyai Tudományegyetem keretében, ahol három éven keresztül szentírástudományt tanítottam. Nagy kihívás volt, és nagyon örültem, mert így a szentírástudományba is bele kellett dolgoznom magam, ami visszaköszön az igehirdetésben. Bodó Márta ’97-ben kapott egy féléves amerikai ösztöndíjat, így Czirják atya rám bízta a Kolozsvári Rádió egyházi műsorainak készítését. Szintén Czirják atya bízott meg, hogy a Kolozsváron szolgáló papok igyekezetét próbáljam összefogni, és adjunk ki egy prédikációs könyvet. Szerkesztőként közösséget összefogni nem kis kihívás. Két kötet el is készült, a harmadik is megvan a számítógépemen, csak anyagiak miatt egyelőre késik a kiadása.

Csorgóskút című könyvében írja: a pap legyen ember az emberek közt.

– Tamási Áron híres mondása jut eszembe: aki embernek nem jó, az magyarnak sem jó, így nyilvánvaló, hogy kereszténynek sem. Tehát emberré kell lennünk a szónak a legnemesebb értelmében. Erre még az Isten is rádöbbent, hogy nem lehet a felhőkből az emberrel szóba állni, csak emberként. Az én teológiai felfogásom szerint azért lett Jézus emberré, hogy velünk emberként álljon szóba. Ha Krisztus emberré lett, hogy emberként álljon szóba velünk, akkor nekem is elsősorban embernek kell lennem, emberként kell az embereket megszólítanom, emberként kell bemutatnom a hitet, amely nem életidegen, hanem az életet megszépítő valósága. Ha úgy próbálom bemutatni a hitünk kincseit, mint az ember melletti ideális dolog, ami tőlünk messze van, az nem fog menni. Amennyire véremmé válik a kereszténység, beleoltom emberségembe, magamévá teszem, annyira tudom azt hitelesen képviselni mások felé.

Emberként és papként melyek voltak a legnehezebb évei?

– A legnagyobb kihívás a Zsil völgye volt. ’90 nyarán oda helyeztek, pénteken megérkeztem Petrozsényba, és vasárnap el kellett mondanom az első román nyelvű szentmisét prédikációval. Egészen addig nem is hallottam a saját fülemmel román nyelvű szentmisét, és nekem már végezni kellett. A konyhanyelvet beszéltem, de hogy az prédikáció és mise legyen… Sajnálom szegényeket, hogy első alkalommal milyen misét, prédikációt mondhattam. Voltak jó szándékú emberek, Călin doktor, aki most Kolozsváron él, akkor orvostanhallgató volt. Jött, segített, kijelöltük a hangsúlyt, szavakat tanultunk, kis nyelvtant, beindult az élet. Ugyanitt volt az a másikfajta kihívás. Látni, hogy magyar szülők nem tanítják meg gyermekeiket magyarul, a magyar kultúrának nincsen becsülete, nem tartották átadandó értéknek. Nagy kihívás volt itt jókedvvel dolgozni, tenni a kötelességemet. De tettem, meg is volt határozva, hogy tíz évig szolgálok, ugyanis valamilyen formában a papnak a szórványt meg kell járni, aki nem járta meg, az nem tudja, miről beszélek. Három évet voltam vallási szórványban Alsócsernátonban, ahol hat falum volt. Óriási kihívás volt, hogy hat közösség rád figyel, és te megpróbálsz pap lenni és ember lenni. Összesen kilenc évet voltam nagyon kemény szórványban, és ez egy olyan iskola volt számomra, amellyel végtelenül szegényebb lennék, ha nem jártam volna meg. Én csak sajnálni tudom azokat a kollégákat, akik valamilyen címen a szórványt elkerülték. Olyasmitől fosztódtak meg, ami hozzátartozik egy papi élet tapasztalatanyagához, látni azt, hogy vannak másképpen gondolkodó emberek, és vannak sehogyan sem gondolkodó emberek is, más értékrendek mentén szerveződő életek, és ezek között látja az ember, hogy az ő életének az értékrendje valamiféle nagy érték.

Szabadidejében mivel foglalkozik?

– Nagyon kemény programunk van. Reggel hatkor kelek, és este fél tízig folyamatosan valamit csinálok, ami egy kicsit fárasztó is, szabad napjaim sincsenek. 39 plébánia van a két kerületben, ahol folyamatos a hívekkel való munka, egy pappal kevesebben vagyunk idéntől. Egészségügyi gondjaim is vannak, három éve szívproblémáim vannak, naponta egy órát kellene gyalogolni, ezt néha úgy oldom meg, hogy reggel ötkor vagy fél hatkor elmegyek. A térdemben porckopás van. Ha egy kicsi időm van, akkor olvasok, nagyon szeretem a verseket, lelki irodalmat is szoktam. Van nekünk egy lelki programunk reggelente a munkatársakkal. Itt kezdünk az irodában fél kilenckor, Szentírást olvasunk, lelki olvasmányt, megiszunk egy kávét, elbeszélgetünk, mindezt egy félórában, de nagyon fontos a közösségápolás szempontjából. Utazás közben muzsikát hallgatok, többnyire klasszikust vagy meditatív zenéket.

Pilinszky költőnek és katolikusnak vallja magát. Ha hasonlóképpen kellene meghatároznia magát, mit mondana?
– Én pap vagyok. Pilinszky Jánosnak nagyon sok írását olvastam, egy néger írónő, Chery Shatton angolra fordította Pilinszky verseit, ő mondja az előszóban, és én ezt valamikor vallottam, most is fel tudom vállalni, hogy még a saját életemnek sem voltam főszereplője, és Pilinszky viszi tovább a gondolatot, hogy akkor a főszereplő valaki más: Jézus. Én papként ezt szeretném, hogy ne legyek a saját életem főszereplője, hanem Jézus legyen az.

Mihály Noémi Katalin, Keresztalja,  2012. január 10.