2012.04.23
Dr. Jitianu Liviu
1. Tématisztázás:
Első kérdés: Kapcsolat lehetősége vagy szembenállás?
Idő „ÉS“ örökkévalóság
- Isten örökkévalósága és az időbeli ember kapcsolata
Itt: isten örök, azaz idő feletti: transzcendens.
Idő „VAGY“ örökkévalóság. Alternatíva? A teljesen más?
- A földi, evilági, időbeli emberi élet – amely az örökkévalóság felé halad. Az örökkévaló itt az időbeli utáni valóság.
- az ember léte az időbeli és az örök szolgálata. Kérdés: az időbelinek élni, az örökkévaló háttérben való figyelembe vételével vagy kategorikusan ennek vagy annak élve. Egyiket kiemelve elhanyagolódik a másik.
Helytelen volna egyoldalúan elválasztani egymástól e kettőt vagy pedig egymással egy szintre helyezni (az idő örök vagy az örök időbeli), mint tette ezt:
Nietzsche : az időbeli már örök. Az örök csak mint idő létezhet: örökösen visszatér a mindig ugyanaz. Semmi sem szűnik meg végleg, minden visszatér (az örök inga). Semmi se maradandó, csak mint visszatérő: identikus sorok.
Hegel : az időbeli beleemelése az örökbe. Minden időbeli esemény az örök idea lebontása. Nincs tiszta időfeletti örök, csak az, ami mint idő és időben megvalósul.
Ellentmondásos tézisek, mert: választ nem adnak – prométheuszi fátyolt borítanak a kérdésre.
Helyes megközelítésünk : nem idő vagy örökkévalóság, hanem örökkévaló az időben! Csak az örökkévaló időbeli megélése ad választ Isten időfeletti örök voltára és nyújt biztos reményt az idő utánira. Ha ezt így nem fogadjuk el, nem lehet tárgyalni e kérdést s vége az előadásnak.
Tisztázzuk tehát mi a témánk tartama:
Objektum : tér és idő, nem csupán egy történelmi, hisztorikus megközelítésben, hanem egy szisztematikus felvezetés keretében
Szubjektum : a nyugati metafizikai hagyományon felnőtt ember – ezek vagyunk mi
- aki önmagát, kizárólag mint történelmi lény, tér- és időhöz kötött keretekben éli meg
- aki tér- és időbeliségében mégis, mint az örökkévaló vagy végtelen megszólítottja
Legitim kérdések:
- Vajon az idő és időbeliség, melyek számunkra kizárólagos jellegűek, nem tesznek-e lehetetlenné mindenfajta időfeletti, abszolút vagy örök értelmi követelményt?
- Lehetséges talán, hogy az időbeliség örökös ismétlődésének vagyunk tanúi, amennyiben minden „új“ létforma csupán az adott, de „új“ történelmi kontextushoz való igazodás?!
- Hogyan viszonyul tehát idő és örökkévalóság egymáshoz?
- Az örökkévalóság nem csupán egy változó képekbe foglalt történelmi vágy megfogalmazása, egy időbeli utópia, egy történelmi eszkatológia?
- Vagy talán: idő és történelem nem más-e, mint ismételt képalkotás a változatlan, de bizonyos fokig megsejtett, „az idő fölött lebegő“ örökkévalóság, amely „ megfogásában“ az ember mindig ismételten megbukik?
- Az örökkévalóság az időbeli mércéje, a mindig-érvényes nem-időhöz való méretkezés, az időbeli „ítélőbírája“?
Válaszkeresésünk két úton történik:
1 . idő és örökkévalóság viszonyának jelentőségét keressük az ember és a történelem számára. Ez lenne a kérdésünk antropológiai és történelemfilozófiai megközelítése.
2 . a nyugati metafizikai gondolkodásrendszerek szisztematikus megközelítését vesszük alapul.
Fontos megjegyeznünk:
Alapvető tapasztalatunk: az ember történelmi létező, tehát szoros kapcsolatban van a történelemmel. A történelem, keresztény megközelítésben az üdvesemények helye.
Így: a világtörténelem = üdvtörténelem.
Nem olyan idő tehát, melynek mottója: „dolce far niente“, nem is “a bűn börtöne”, hanem az üdvösség megvalósulásának helye (Wirken des Heils).
Az idő tehát az üdvösség helye – foglaljuk össze.
Hogy ez érthető legyen szükséges a quantitativ és a qualitativ időfogalmak közötti különbségtétel:
- a quantitativ időfogalom időegységek egymásutániságát jelenti (tegnap, ma...). Tehát : mérés. A mindig ugyanaz mérése (perc, óra, nap, hónap, év ...).
- a qualitativ pedig tipikusan emberi és a keresztényi fogalom: nem idő-sor, hanem olyan „pillanatok“ sora, melyekben mindig valami más, még-nem-volt történik. Nem időpont (tegnap 18 ó-kor), hanem olyan „pillanat“, amelyben az örökkévaló megtapasztalható (legalábbis potenciálisan). Találkozási hely. Ha ezt kizárjuk csak profán időbeli egymásutániról beszélhetünk.
Ez a „keresztény“ időfogalom nem az idő lényegi meghatározása (pl. idő = tér és mozgás modalitása), hanem az üdvtörténet megvalósulási helye, azaz: Isten és ember, valamint ember és egymásra találásának helye, ill. pillanata. Ez a pillanat az örök és időbeli találkozópontja, tehát egyik se, a másik se, hanem a kettő együtt. Ennek „mottója“: „Nézd, újjá alkotok mindent“ (Jel 21,5), tehát a mindig új határtalan megtapasztalása.
A keresztény időfogalom (éppen ezért) személyes kapcsolatra alapozik. Ennek kiindulópontja az abszolút misztérium(Ef 1,9) – másként csak ön-ámítás volna (önmegistenülés, pl. a hinduizmusban).
Szabad történés tehát (minden találkozás feltétele ez), amely kezdeményezője csak az „erősebb“ fél lehet, azaz az isteni elem (1 Tim 3,16). Az ember „feladata“ azt az isteni nyitást megérteni és megnyílni ezzel szemben. Így a találkozás pillanata a döntéshelye.
Ez Isten akaratának, tetszésének – oidokía: Ef 1,9- megfelelő. Ezt nevezhetjük szeretetének is.
Ez nem egyes eseményekben kimerülő történés (nem csak egyes istentapasztalatok – theofánia- vonzata), hanem történet – oikonomía: Ef 1, 1o. Ennek helye az egész teremtés (oikósz). Isten háztartása, házi rendje (oikósz-nomosz).
Az üdvökonómia két elemet tartalmaz:
Első: az igéret (a megtestesülésig tart). Hordozója: a várakozás.
Második: a beteljesülés (a parúzia). Itt a hordozó az aktiv együttmüködés.
Ez az ödvtörténet három pontbantörténik: megtestesülés (a várakozás célja), haláláldozat (fordulópont) és feltámadás (a megígért prototípusa).
Ez EGY esemény: anakephaláioszisz – összefoglalás (Ef 1,1o).
Krisztusban kiengesztelődik az időbeli és az örökkévaló. Benne a “teljesség” lakik (Kol 1,19). Általa, benne és őrá irányultan (Kol 1,16) teremt isten.
Ez az egyszeri történés (ha isteni akkor egyszeri, ha isten-emberi akkor is egyszeri, ha csak emberi volna megismételhető lenne) ezért kihívó jellegű: kairósz – döntési, “alkalmas” idő. Ez már Krisztus “órája” (“Még nem érkezett el az én órám”, de a most már az!).
Ennek folytatója az Egyház, Krisztus titokzatos teste.
Az ember a krisztus-események megbízottja: nem imitatio, hanem in persona Christi!!! „Ez a ti órátokés ugyanakkor a sötétség hatalma“ (Lk 22,53) – a beteljesedés felé való uton, míg „mindenben Krisztus győz“ (Kol 3,11).
Az ember a „zarándok idő“ objektuma és szubjektuma egyidőben (az idő kiszolgáltatottja, de ugyanakkor az idő, a jövő alakítója: az anyag formálója és szabad). (A történelem struktúra: a folyamatos és esemény: a mindig új helye).
2. Témakibontás
PLATON
– metafizika „tartalma“ a transzcendens, ami a természeten, a fizikai világon túli valóság. A természet itt nem az előszokratikusok „egéssze“, hanem: a természet az általunk „világként“ ismert valóság „része“.
Az ismert világ kettős felosztású:
- érzékszerveinkkel megtapasztalható világ – koszmosz aiszthétosz – mundus sensibilis
- szellemi világ – koszmosz noétosz – mundus intelligibilis
Tehát: szellemi, maradandó világ és az érzékelhető, levő világ. Statika – dinamika.
Az egyik (a „másság“ meghatározója): lenni = maradni, mint szellemi, időfeletti, abszolút, oknélküli örökkévalóság, a másik: lenni = változni, ami megtapasztalhatóság, időbeliség, ok-okozat eredményeként, relativan, változhatóan, nem föltétel nélküliség.
Az időbeli nem bírja a léttökéletesség fokát, éppen ezért: nem-lét, de kapcsolódik a „léttökéletességhez“. A „lét“ az időbeli „nem-lét“ ellenlábasa.
Kapcsolatuk : dichotómia vagy reális kapcsolódási lehetőség.
Világunk (az ember világa) mégis a két világ összetevődése vagy kapcsolódása (vagy reálisan vagy még akkor is, ha a transzcendens csak, mint fantazma áll előttünk): a maradandó és a levő világ keveredése – miktón- mégpedik olyan keverék – mixis- melyben az örökkévaló, a lét maga, a maradandó időbeli „töredékekben“ jelen van (zeitlich zersplittert).
HEGEL
– megfogalmazásában az időbeliség a szellem önmagán-kívűl-levése. A szellem a nem-lét időbeliségének részese lett. Így a történelem nem más, mint lét-csökkenés, az Egység szétesése és éppen ezért célja ennek a túllépése, azaz az időbeliség feloldása, a történelem „vége“, a szellem (körkörös) önmagához való visszatérése. Ebben mutatkozik meg az immanens lét értelme: időbeli keretben az időbeliség legyőzése, tehát: az időbeliség túllépése, megsemmisítése – negatio negationis (Idő = nem lét (negatio) és ennek a tagadása).
Így : ennek elemei: elszakadás (los-lösung) és ezáltal a végső értelemre találás (sinnfindung).
!!!!
A felvázolt metafizikai pozició éles szembeállásról tanuskodik. Idő és örökkévalóság, lét és levés, maradandó és változó mereven szemben állnak egymással.
Mi ezekben a rendszerekben úgymond ÖRÖK?
Az ETIKA. A maradandó az örökös megteendő, megvalósítandó (das ewige Soll), az őskép, az eidosz, a mindig látott, a minden látás fókuszpontja, a mostban megmutatkozó megteendő: a paradeigma, az exemplum, ami pecsétjét a pillanatnyira (időbelire) rányomja. A megtapasztalhatatlan tehát erkölcsi követelményként mutatkozik meg. A relativ maradás, a relativ lét részese lesz. A lét önmagában ezáltal azonban mégse lesz teljesen megtapasztalható.
Az etika értelmi rálátást feltételez. Ebben a rendszerben tehát csupán az értelem számára válik lehetővé a maradandó, az egy, a mindig-ugyanaz, az önmagában létező bizonyos fokú megtapasztalása. Az ember csak részben – csak értelmi adottsága- részesedik az örök valóságban, de nem is teljesen abban, csak abban, ami ráutal.
Értelmi, szellemi valóság – érzékelhető dolgok továbbra is szemben állnak egymással. Igazi kapcsolat tehát itt nem elgondolható. Ennek a dualizmusnak, dichotómiának lehetséges reális kapcsolatáról vagy találkozási pontjáról nem beszélbetünk.
És mégis :
Ettől a kérdéstől függ az « itteni », az emberi pozitiv vagy negativ értékelése.
Ha csak keveredés vagy « külső » érintkezési pont, mondhatni egyenlőtlenség lehetséges, akkor az itteni, azaz minden emberi mindig csak mint « feladat » áll előttünk, amelyet magunk mögött kell hagynunk. Le kell győzni, meg kell tagadni (itt a gyökere a helytelen aszkézisnek, az emberi leértékelésének, sőt a világ gyülöletének).
Az ember mindezek után csak az időbeliség függvénye. A maradandó az emberi szellem, amely a maradandó biztosítéka és minden törekvésünk célja. A szellem győzelme ez. A történelem ebben az összefüggésben negativ töltetet kap : csak a megtenni szükségesnek a helye. Benne minden múlandó és magunk mögött hagyandó.
(Eredmény : élet- és világidegenség. Az ember a világ cigánya – mondta ?).
Ez lenne a lét metafizikai „betegsége“.
Feleletet tehát máshol kell keresnünk.
3. Idő és örökkévaló találkozása
PLATON:
Az örökkévaló = aidion. Aei on, azaz: örökösen maradó, az ontosz on, az egyetlen szoros értelemben vett létező, ami a változást, a „levést“ kizárja. Így, nem időben, hanem idő felett létező. Ez az idő-nélküli örökkévalóság. Nem beszélhetünk múltról (volt), sem jövőről (lesz). Az örökkévaló egyszerűen van. A maradandó –az időben levő- (Dauer) az örökkévaló ikonja, a változatlan, a mindig ugyanaz szimbóluma.
Vázlat: örökkévaló – időtlen – felismerés (etika) – részesedés
Mit akar Pláton?
Megpróbálja a lét maradandó formáját: az örökkévalót időbeli sémába állítani, időbeli képetkölcsönöz neki. Ebben áll nála az örökkévaló időbeli „konzerválása“. Belopja Istent ebbe a világba.
Az örökkévaló –isten- a változatlan maradandóban láthatóvá lesz!!!
Ez a változatlan maradandó lehetővé teszi az örökkévaló megsejtését, ill. felismerését. A felismerés –mondja Pláton - a sok, tehát mi, kik változóak vagyunk, kapcsolata az egyetlen maradandóhoz.
A felismerés teszi lehetővé a sokszíntű tevékenységek (= változás, levés) egységgé válását az etikus magatartásban. A felismerés részesedést eredményez a sokság és az Egy, a változó és a Maradandó között.
Részesedni : Teil-nahme und Teil-habe
A részesedés arra a pontra utal, ahol az örökkévaló és az időbeli találkoznak: metabolé (= fordulópont). Örökkévaló időbeli, a lét (ez csak isten tulajdonsága) levéssé, a maradandó ténnyé, a norma szabállyá lesz.
Hol történik ez? Hol a fordulópont?
“Ahol mi akarjuk” – mondja Platon (Parmenidesz). Ez a hely: nem időben, mert itt másféle történésről van szó (időtlen), hanem a “pillanatban”, a “rögtönben” – tó exaifnész, subito (Platon, Arisztotelész, Areopagita Dénes, Eckhart mester, Kierkegaard, Max Müller …).
Ez a pillanat tapasztalat (Erfahrung), amelyben az örökkévaló időbelivé, az egység soksággá lesz. Ez minden időbeli “mozgás” kezdete.
A pillanat nem más, mint „részesedés“ (méthexisz - participatio) : az időbeli az örökkévalónak, a sokféle forma a formát adónak, a tettek az isteni normának lesz részesévé.
Nem statikus esemény ez, hanem egységes történés (Vor-Gang), mely átmenet a lét csendjéből a létezők mozgásába: on gignómenon. Az időbeliség részesévé lenni – ez a folyamat nem időbeli történés, hanem „találkozópont“. A pillanat idő nélküli. Mégis minden időbeli történés mozgató « folyamata », anélkül, hogy időbelivé válna.
Lényegét tekintve idő és tér nélküli tehát : tó átopon, amely « helye » a tér-időbeli történésnek.
Részesedni tahát : Pillanat – tapasztalat – részesedés – atopon (a megfoghatatlanban).
KANT hozzáfűzése :
Elméletileg nem megoldható kérdés, csak praktikus megközelítése lehetséges. Eppen ezért a szabadságvonzata.
Hogy miért szabadság? Mert a szabadság az egyetlen hely, ahol az ember nincs megkötve, behatárolva. Ez a kauzalitás feloldása. Nincs benne előbb és utóbb, nincs benne ok-okozat törvényszerűség. A szabadság csak ok, de soha sem okozat!!! Ha okozat volna nem lenne szabad. Valami meghatározná, mint előzetes feltétel. Libertas spontaneitas – tehát semminek se az eredménye!, de eredménye van!!!
Ez nem a “tudomány” területe, hanem a megélt emberi élet tartozéka: megtapasztalni, megélni istent. A szabadság a noumenon “belépése” a fenomenális világba. A mindig új megjelenése az immanens világban.
A szabadság diszkontinuitás a kontinuitásban, a teljesen új belépése abba, ami sosenem teljesen új. Ez a mindig más s mindig ugyanaz a természet.
Az örökkévaló így nem csak az (amit általában mondunk) a mindig meglevő, amit az ánamnészisz-ben felelevenítünk vagy emlékezetbe hívunk. Se az anamnézis, de maga az érosz (azt szeretni, ami mindig volt, amire emlékezünk, hogy a kezdet szépségét szerethessük) se az örökkévaló megtapasztalásának kizárólagos helye, hanem csak a pillanat, ami átoposz, azaz hely nélküli – jelenti ki Pláton.
Az ideák az ég tartozékai: kószmosz noétosz, a faktumok: onta gignómena, a föld tartozékai. Ég és föld így “helyek”. Az örökkévaló egyik helyen se lakhat, ő: tó ágathon (a kép nélküli), a lét alapja, ön-magában levő lét: épékeina tész ousziasz. (Ezért faragott kép tilalma!!!) A mundus sensibilis és mundud intelligibilis alapja. Nem lét az immanensben, de megtapasztalható « Gelenk, Scheinen » : exaifnész a pillanatban. Ez a « kairotikus » pillanat vagy történelem : az « idők teljessége ».
Hogy lássék katolikus vagyok, nézzük meg a saját okoskodásunkat:
ÁGOSTON :
Confessiones XI. Könyve : az idő csodája, hogy tudom « van », mégis ha el akarom magyarázni, hogy mi az, egyszerre csak « már nincsen ».
Az időt meghatározni, csak az idő dimenzióit fegyelembe véve tudom. Ezeket viszont ha komolyabban megvizsgálom, egyértelmű : egyik se érdemli meg a « van » predikátumot.
Az idő pl. múlt – ez pedig már-nem-lét, vagy jövő – ez meg még-nem-lét. Az idő csak a most-lét lehet.
A most-lét viszont a már-nem és a még-nem találkozópontja, tehát két “nem” találkozása. Hajtórugója a jövő, mely folymatosan múlttá lesz. A már-nem mindig “nagyobb“ lesz, míg a még-nem játéktere mindig kisebb. A jelennek pedig nincs “helye”, csak a jövő múlttá válásának pontja.
A lét viszont stabilitas, immutabilitas, duratio. Az idő ebben az összefüggésben a lét ellenlábasa. (Zeit steht gegen Sein). Az idő nem kizárólagos helye a levésnek. Az idő maga levés. (Nem házigazda, hanem munkás).
Mi is az idő?
A jövő még-nem-lét és mégis van, mert várok rá, a várakozás (expectatio) ereje “praesens de fututo”-t eredményez = a nem jelenlevő eljövendő megvalósuló jelenléte. Az emlékezés (memoria) a nem jelenvaló múltból a távol-levő jelen-létét eredményezi – praesens de praeterito. A praesens de praesendi a jelenvaló jelen-léte. Ez egyidőben “van” és máris “volt”. És mégis az “irányultságban” (Hinblick) – attentio – (a figyelemben) “itt lesz”, amennyiben a pillanat célja jelen van.
Az expectatio = protentio, a memoria = retentio, az attentio = megragadás. A három egységgé lesz az intentio – ban. Ennek hordozója a szellem – mens – azaz az illuminatio. Ebben a folyamatban az örökkévaló időbeli lesz, azaz a “mienk” = a megtapasztalás “tárgya”.
(A megtapasztalás teszi lehetővé pl. az igazságot. Nem fontos meddig, mikor volt igazság az igazság, ha igaz, akkor mindig igaz)
Az idő az a „hely“ tehát, amelyben az örökkévaló belép az időbelibe hogy ennek mértéket és tartást adjon.
(Pontosan ilyen a boldogság is: senki se volt és lesz boldog (végső fokon) amig ember, de mégis sejtjük, akarjuk a boldogságot).
Ebben a folyamatban az abszolútum mindennek a mértéke. Mi itt a mérték? = abszolút ajánlat! Az abszolúte jövő, a várt valóság már nem valami még magára várató, hanem mint egy villámcsapás időbeli lesz, és így “előttünk” áll, a tapasztalat objektuma lesz. Ez a tapasztalat (a jövő jelenje) a boldogság maga. A jelen ezek után az örökkévaló horizontján íródik. Az abszolútumban múlt, jelen és jövő egységgé lesz! Ez a pont a megvilágosodás – illuminatio – ahol az örökkévaló mindennek a mértéke lesz.
Az extensiv időbeli hordozója (kitartás – Dauer) helyébe a minőségileg intenzív –a megvilágosodás – lépik.
(theiosis)
Tahát: AKARNOM KELL!!!!
Ezért : AQUINÓI különbséget tesz :
- aeternum – Istennek fenntartott, és
- aeternum participative – résztvétel
Mindenik alapkövetelménye : a változás, az autarkia, az önmagam elutasítása, a szabaddá válás, ami nem más, mint “teljes lélekké” lenni: homo novus, non ex mundo, in mundo!
Az örökkévaló és a tér/időbeliság kapcsolata (ROSENZWEIG):
Az abszolút örökkévaló mint az ön-magaddá válas, mint a wilág megvalósulása és mint mindezek feltétele, mint Isten létezik.
Ez a folyamat: az ön-azonosulás minden kiindulópontja:
- semmi sem létezik, ami nem ön-tudatos, nem elgondolható, ami nem Én. Minden mögött az én, ön-magam érvényesül. Isten is az én istenem, az én világom, ..., én döntök stb.
- a világ is önmaga, egy nagy „én“. Mindent átfogó én: makrokoszmosz.
- Isten önmagában létezik. Senkit nem „ismerhet“ önmagán kívül. Nem ismer ellenpólust, határt – mindent átfog. Ő az abszolúte jövő.
Mindhárom ön-magában levő a szabadságra alapozik, ill. az örök szabadság biztosít létformát.
Ez mutatkozik meg a lelkiismeretben, azaz abban a követelményben, hogy ha élni akarok, önmagamban az örök pillanatban mindig meg kell újítanom.
(Térjetek meg, új teremtmény...)
Ha nem, akkor a múltté leszek. (A fejlődés megállíthatatlan).
A világ is éppen ezért feltétel nélküli jelen, amely mellett (vagy ellene) döntenem kell, amit alakítanom kell.
Isten maga is így jelenik meg: mint abszolúte szabadság, aki létezni és szabadon hagy.
Ebben rejlik a remény teológiája!!!
Örökkévaló és időbeli egymásban, egymás mellett, egymásra alapozva (feltételezve egymást) léteznek.
Nem beszélhetünk tehát: statikus hierarchiáról, szükségszerűen dinamikus evolúcióról. A “pillanat” a szabad történelemhelye!
Így beszélünk: örök és időbeli szimbólumáról: ahol az idő a kairosz!
Nem időtlen szellemi felemelkedés, hanem misztika: a közénk érkező örökkévaló fogadása, részesedés benne – eszchatologia realisata: Isten országa köztetek – az az idő (itt az alkalmas idő!!!), amely a pléroma (a beteljesedés) biztosítéka. Ez az idő teljessége!!!
Tehát:
Nem aggódás (Sorge – Heidegger), nem beteges halódás (Krankheit zum Tode - Kierkegaard), nem küzdelem a továbbélésért (evolucionizmus, a siker “szerencséje” – Heidegger), nem félelem a haláltól (Angst – Jaspers), feloldódás a közösben (Kommunizmus), nem is a szellem öntudatosodása (Hegel), nem is csupán önmagamra találás a Másikban (dialógus filozófia), nem is etikus posztulátum (Kant), hanem –
!!! Szabadság, remény – “Isten országa béke és öröm a Szentlélekben”.
Ez a remény és a szabadság új metafizikája (métaphysique de l’espérance – G. Marcel) !
Bolyai Nyári Akadémián Székelyudvarhelyen 2007-ben elhangzott előadás szerkesztett változata