2013.01.10
Karácsony küszöbén nehéz, sok szenvedéssel, élete végén csalódásokban is bővelkedő, ugyanakkor csodálatosan szép, hosszú, hűséges ferences élet után nemes lelkét ő is visszaadta Teremtőjének.
Elment a még élő hat legendás hírű, nagy múltú és érdemekben gazdag társa közül abba a boldog hazába, ahol végre örök otthonra lelt, és Szent Ferenc szívére ölelte. Ma már csak Ervin, József, Lukács, Tarzicius és Lénárd atyák maradtak nekünk abból a régi erdélyi generációból, amelynek tagjai a legkilátástalanabb, nehéz és szegény időben voltak példaadó szerzetespapjai az erdélyi Szent István királyról nevezett ferences tartománynak. Át- és túlélték a kommunizmus földi poklát. Igazi „barátok” voltak.
Én személy szerint közelebbről az 1970-es évek elejétől ismertem meg Domokos atyát és társait – ma már sokuk halott –, akikre mint csillagokra tekintek. Igaz példaképek voltak és maradnak nemcsak rendjükben, hanem az egyházmegyék papjai előtt is, akik között alázatosan, szerényen éltek, imádkoztak, dolgoztak különösen Csíksomlyón és Máriaradnán, de máshol is.
Legfontosabb erényük, hogy példát mutattak a római katolikus anyaszentegyházhoz, a pápához való alkudozást nem ismerő, töretlen hűségben. Ezért kegyetlenül megszenvedtek. Jellemes emberek voltak! Vállaltak rágalmat, verést, nehéz börtönéveket, éheztetést, üldözetést, kényszerlakhelyeket, a rendjük feloszlatásával járó megalázó szenvedéseket, telefonlehallgatást, mindent, ami azokban az ördögi időkben egy világi vagy szerzetespap életével jártak.
Kiemelten gondolok a tudós Szalvator atyára, aki Áron püspök fő tanácsadója volt a legkényesebb ügyekben, Gurzó Anaklét atyára, aki – amíg az állam ki nem rúgta a teológiai intézetből – tanár és lelki vezető volt ott, egyben követendő példa. És gondolok Viváld atyára, aki Gyulafehérvár ferences házfőnökeként Áron püspök heti gyóntatója, ugyanakkor a kispapok gyóntatója is volt. A múlt ködéből ragyog felém a tudós és író történész Benedek Fidél főatya arca, aki az 1970-es évek derekán Szent Simon és Júdás Tádé tisztelete miatt jött csatószegi elő állomáshelyemre, alig lépett be az irodámba, pár perc múlva két civil titkosrendőr jött utána és kiáltva kérdezték, hol van az a barát? Míg tisztáztuk, ő időt nyerve kimenekült a mezőre. Gondolnom kell P. Ervinre is, aki hajszál híján nemcsak életével fizetett hivatásért, népünkért a Szoboszlai ügy miatt, hanem Szárhegyet dicsőségre emelte alázatos ferences munkájával… Még most is elszorul a szívem, ha a meleg szívű és tudós Lukács atyára gondolok, aki mint kis diákot vitt fel a Szűzanya lábaihoz, Tarzicus atyára, aki ezermester rendjében, otthon ülve, keményen dolgozva, áldozatok árán is meg tudta menteni az esztelneki zárdát az idő előtti pusztulástól. Écsy János főatya pedig erdélyi főegyházmegyénk püspökjelöltjeként volt számon tartva! Visszaemlékszem, mi volt erre a bukaresti válasz: „Még csak egy püspöksüveg hiányzik a barátcsuha tetejébe!” Természetesen elutasították. Ma is őrzöm prédikációit, köszöntőit; a szép emlékeket, hogy magával vitt egy hónapra Rómába Szent Ferenc születésének 700. éves jubileumi ünnepségeire az Antonianumba. Neki nemcsak én, hanem Tusnádfürdő is sokat köszönhet a templomépítés elindításában és a pénz előteremtésében. Lelki atyám volt. Temetése napján Jakab püspök úr kezet fogva velem ezt mondta a paptestvérek előtt a ferences kolostor folyosóján: „Magának, Dénes, külön fejezem ki részvétemet, mert tudom, hogy ez az ember több volt, mint a jó barátja!” Csak ennyit tudtam kimondani: Püspök úr, ma eltemeti a szívem felét! (Ld: A templomépítés története, 35.). Csodáltam Balázs főatya csendes életvitelét, jószívű vendégszeretetét. Hadd említsem a tapasztalatokban gazdag, bölcs, kincset érő József atyát, akivel megalapíthattam a Krisztus Világosságát, aki mindmáig pótolhatatlan lelki segítség papi életemben.
Domokos atya, csíksomlyói házfőnök, majd tartományfőnök, amerikai közös kóborlásom társa, akkori élményeim egyik legkedvesebb mozaikja, hogy New Yorkban töltöttünk feledhetetlen napokat a ferences atyáknál. Meg is emlékezik később könyvében ő is erről. 1980-ban P. Écsy főatya felkért, hogy esztelneki zárdájukban vezessem számukra a tavaszi három napos lelkigyakorlatot. Nagy megtiszteltetés volt! Izgalmak között mentem Esztelnekre, ahol közel 40 szerzetes várt. Nemcsak emiatt izgultam. Vártam a tusnádfürdői kis kápolna javítási engedélyét, amely az új templom vármegyei jóváhagyását is jelentette. Écsy atyát a hatóságok hirtelen hazahívták. Domokost vitte magával és ő hozta oda azt a kis cédulát (lásd a tusnádfürdői irattárban), amely így kezdődött: „Annuntio tibi gaudium magnum…” Közölte benne, hogy megvan a megyei engedély. Mind letérdeltünk, hullottak a könnyeink. Ezek a barátok örömükben nemcsak sírtak velem, hanem áldozatot nem ismerve segítettek anyagilag is a templomépítésben… Öregedve, valahányszor belépek a kegytemplomba vagy József atya kicsi cellájába, mindig elszorul a szívem. Eszembe jutnak a kedves arcok, akiket elhívott az örök élet nagyobb fénye, akikkel annyi kedves órát töltöttünk együtt imádkozva, dolgozva, templomaikban prédikálva, asztaluknál táplálkozva! Akik a szívükbe fogadtak.
Annyi szenvedés és nélkülözés után sajnos kevesen érték meg ezt a cifra demokráciát. Talán jobb is ez így! A sors iróniája, hogy rendjük feloszlatása után nem lehetett utánpótlásuk. Ezért tátong ma nagy űr az egyre fogyó régi és a mai új generáció között. Kár, mert a kiújult zöld sarj nem ismerhette meg rendjének ezen csodálatos csillagait, módszereit, emberszeretetét. Ők nemcsak imádkoztak, hanem szinte a semmiből mindenhol javították templomaikat és kolostoraikat! A 89-es fordulat után aránylag jó állapotban lévő épületeket hagynak maguk után. Axióma: közösen, egy jól kivert úton mindig gyorsabb a célba jutás, mint magányos farkasként! Az élet azt is igazolja: „A nagy távolságok vagy még magasabbra lobbantják, vagy teljesen elfújják a szeretet lángját!” Ezt is tapasztalhatta Domokos atya is. Kedves Atya! Nemcsak elhunyt társaid, hanem te is szelíd és alázatos, végtelenül kedves, másokat megnyerni tudó, buzgó és szeretni tudó, szent életbe rejtetted lelked gazdag kincseit. Igazi ferences „barát” voltál. Köszönet érte. Viszontlátásra odaát. Nyugodjál békeségében!
Incze Dénes, Vasárnap
P. Benedek Domokos
(1929–2012)
Életének 83., szerzetesrendbe lépésének 65., papságának 56. évében 2012. december 20-án elhunyt P. Benedek Domokos, a Szent István királyról nevezett Erdélyi Ferences Rendtartomány exminister provinicálisa. A dévai „városi” temetőben 2012. december 22-én délután 1 órakor temették a helyi (városi) ferences templomban tartott engesztelő szentmiseáldozat bemutatása után.
Benedek András négygyermekes családban néven Gyergyószentmiklóson született 1929. november 29-én. Édesapja, Benedek Vencel római katolikus földműves, édesanyja, Kozma Anna háziasszony volt. A ferences rendbe 1947. szeptember 8-án lépett be, a Domokos nevet vette fel. A rend betiltása után a dési titkos teológiát végezte el. 1948–1951 között Székelyudvarhelyen, 1951–1952 között – a román kommunista hatalomnak a teljes erdélyi ferences rendtartományra vonatkozó deportálási parancsa következtében – Máriaradnán, 1952–1968 között Désen tevékenykedett. A dési kolostor is kényszerlakhely volt: harmincnégy rendtársával együtt élte a deportált szerzetesek életét.
Pappá Désen szentelték 1956. december 8-án, ugyanott kezdte meg papi szolgálatát is. 1961-ben dési plébános, 1968–1973 között Kosteleken szolgált. Ő volt az erdélyi főegyházmegye legkeletibb plébániájának első helyben lakó papja. (A plébániát egyébként a ferencesek 1943-tól 1951-ig, máriaradnai deportálásukig látták el. A templomot 1946-ban szentelték fel.) 1973-ban Fogarasra ment, ott volt plébános 1982-ig. Onnan Dévára távozott, ahol 1991-ig szolgálta a lelkek üdvösségét.
A kommunista diktatúra bukását követően ő lett az első szabadon választott tartományfőnök. Hivatalát 1991-től 2000-ig látta el több állomáshelyen: 1991–1993 között Csíksomlyón, 1993–1997 között Szászvároson, 1997–2000 között a kolozsvári rendházban. 2000-ben vonult vissza: 2000–2006 között Brassóban, 2006–2012 között Déván élt. Utóbbi két tartózkodási helyén egyre többet betegeskedett. Betegségét méltósággal, türelemmel, Isten akaratában megnyugodva viselte. Így is halt meg, szentségekkel ellátva.
Domokos atya először számomra dévai ferencesként tűnt fel Csíksomlyón: ministráns gyerekként ismertem meg, hozta Déváról a ministránsait, és mindig engem kért meg, hogy gondoskodjam „fiai” ruhájáról, és arról, hogy olvashassanak. Nemsokára tartományfőnökként a csíksomlyói kolostorba került. 1991-ben középiskolás voltam, sokat ministráltam neki. Megragadó volt figyelmessége, lelki érzékenysége, szigorúsága és kedvessége. A szentmisét olyan méltóságteljesen mutatta be, hogy általa Jézus Krisztus jelenléte még érezhetőbbé, még átélhetőbbé vált. 1996-ban kerültem Kolozsvárra egyetemistaként: ekkor Domokos atya tartományfőnökként onnan próbálta talpra állítani, újjáéleszteni a kommunizmus idején kihalásra ítélt erdélyi ferences rendtartományt. Ebbéli tevékenységét nem az én tisztem minősíteni, de az a magamfajta kívülállónak is látható volt: az elállamosított erdélyi kolostorépületek visszaadásának hercehurcái, a rendi utánpótlás megszervezésének gondjai épp elég napi feladatot róttak rá. Soha nem tudott viszont olyan elfoglalt lenni, hogy ne hívott volna be a szobájába egy kis beszélgetésre. A rá nehezedő terhek miatt soha nem lehetett türelmetlennek vagy annyira gondterheltnek látni, hogy ne figyeljen a problémáimra. Figyelmessége, a vele való beszélgetések igazi lelki oázisokat jelentettek a Székelyföldről Kolozsvárra érkezett, a szülői felügyelet alól kikerült, a világ különböző, nem feltétlen jó hatásai között helyét kereső másodéves egyetemistának. Ma már felbecsülhetetlen eszmei értéke miatt is lapozgatom az 1998-ban Valér testvérről, a csíksomlyói kegytemplom karnagyáról írt és nekem dedikált könyvét. Azt gondolom, személyes dedikációja sokat elárul lelkiségéről azok számára is, akik személyesen vagy közelebbről nem ismerhették: „Borsodi László ifjúkori Testvéremnek és Barátomnak szeretettel és áldással! Kérem a mi jóságos Urunkat, hogy szerencsésen, sikerrel fejezhesd be egyetemi tanulmányaidat a jó Isten nagyobb dicsőségére, népünk javára. Valér testvér lehet eszményképed mint Ember, mint jellem, de mint ferences is.” Domokos atyának és az ő generációjának értékrendjét éppen az általa megfogalmazottak teszik felejthetetlenné: a mindenen átsugárzó emberség.
Legutoljára 2010. május 31-én találkoztam vele Déván. Ágyban fekvő beteg volt, de vállalta, hogy készítsek vele egy hosszabb, a teljes életét összegező interjút, amelynek feldolgozásával még adósa vagyok. A közel egyórás hanganyagot most nincs lelki erőm megnyitni, de az azóta leírt és még nem publikált beszélgetésünket záró, számvető, Domokos atya lelkiségét megmutató gondolattal zárom a nekrológot, megkövetve, hogy temetésén, mert későn ért el halálhíre, nem lehettem jelen: „Én – őszintén szólva – egyetlenegy helyről sem gondolhatok vagy mondhatok rosszat, ahol voltam. Mindenhol jó volt! S most utólag különösen úgy látom, hogy Isten akarata vezényelt, irányított egész végig. Gyönge, gyarló és bűnös ember voltom ellenére a jó Istennek a szeretete végtelenül nagy volt irántam.”
Borsodi L. László
ferences sajtóreferens
P. Benedek Domokos mint főcelebráns Domokos Pál Péter néprajzkutató temetésén 1992-ben
Fotó: Ferences archívum