„Mindenhol befogadtak az emberek”

Rózsa Gáspár atya elégedett eddigi szolgálatával– Június 19-én Gyulafehérváron hálaadó szentmise keretében emlékeznek  pappá szentelésének 25. évfordulójára. Milyen érzésekkel, gondolatokkal néz a jubileumi ünnep elébe?

– Fontos állomása az a nap életemnek. Egy lélegzetvételnyi időre megáll az ember, visszanéz és elönti szívét a hála: Mindenható, irgalmas Istenem, köszönöm, hogy megérhettem, köszönöm, hogy köszönhetek.

– Miért választotta a papi pályát, mi határozta meg ezen döntését?

– Bátran elmondhatom, hogy hivatásom egyidős a tudatra ébredésemmel. A Mindenható Úristen úgy alakította a csillagok állását és a széljárást, hogy a milliő, az élettér, a legmegfelelőbb legyen körülöttem. Ezért kifejezetten megajándékozottnak, szerencsésnek érzem magam.  Számomra soha nem volt kérdés, hogy akarok-e valami más lenni, mint pap. Mind a mai napig érzem, hogy hív az Isten, igaz, volt, amikor ezt „felelős személyek” megkérdőjelezték. Az Ő kegyelme, hogy ott és akkor nem álltam, nem állok meg, mert naponta válaszolni kell. És akkor vagyok boldog, ha válaszom Meghívóm is elfogadja.
Ideális „papi-melegágyban”, a világ legjobb családjában születtem és nevelkedtem – mélyen vallásos szülök: édesapám, édesanyám, és hét testvér. „A Jó Isten megsegít!”, „a Jó Isten velünk van!” volt az alapérzés és alaphangulat szegényes háztájunkon. A megélhetés elsősorban sok és kemény munkát jelentett kivétel nélkül mindenkinek a családban. De az önbecsülés, a minden szempontból „talpon maradás” megfeszített testi, lelki, szellemi munka, sokszor erőn felüli küzdelmet jelentett. És ez a küzdelem imává nemesült. Nekünk soha semmi nem jött ingyen. A család, mi, én nem a világnak kellett megfeleljünk. A világ nagyon engedékeny volt, ha a mércét az átlaghoz akartuk lecsúsztatni. Ezt a mi családunkban nem lehetett, mert „határainkon belül” a magunk törvénye érvényesült. Mindenben kötelezően átlagon felül kellett teljesíteni: átláthatóság, becsület, igazmondás, felelősségvállalás, felelősségtudat, segítőkészség, munkabírás, áldozatvállalás, lemondás, önzetlenség, rendszeres ima, és miért ne büszkeség, íratlan, de szigorú szabályai voltak a mindennapoknak. Innen van az, hogy eddigi életemben soha nem szédített el az a kevés siker, amit elértem, de nem is kényszerített térdre emberi cselvetés és megalázás, akkor sem, ha nem mondták a szemembe, de rá kellett jönnöm, bizonyos körökben nem ütöm a „mércét”, vagy nem vagyok „szalonképes”. Istennek és önmagamnak kell megfelelnem. Önmagam pedig mindig édesapám, édesanyám, testvéreim, mi és én vagyunk.
Édesapám az állami munkahelye mellett kántorkodott negyvenkét éven át. Ezen kívül a családot ellátó otthoni virágzó gazdaság: tehenek, disznók, juhok, majorság és méh, miközben édesanyám nyolc gyermek mellett élmunkás a tsz-ben, mert 4-5-ször annyi munkanapja van, mint egy átlagos kollektivistának. Nem is csoda, hisz kilencen gyűjtöttük neki.
A leggyönyörűbb történet kezdődött ott Székelyszálláson. 1963-ban másodikként születtem. 1969-ben kezdtem az első osztályt otthon. Székelyvéckére jártam ötödik osztálytól, Gyulakutára két évet, majd Erdőszentgyörgyön érettségiztem. Köszönöm tanítóimnak és tanáraimnak, hogy tanítottak, neveltek.
A második osztálytól Gál Alajos papbácsi szolgált nálunk. Vele teljesen beérett és gyönyörűen átívelt a családi liturgia a templomi liturgiává. Nála kis túlzással még a takarítás is meg kellett feleljen a liturgikus előírásoknak. Őt Bene Gábor plébános úr követte, aki jelenleg is szolgál. Templomi jelenlétünk státuszunknál fogva kétszáz százalékos volt, de ugyanakkor minden este térdre borulva imádkoztuk az Úrangyalát. Három szólamra énekeltünk sok vallásos éneket. Harmadikos korom óta pedig kántorizálok, és ahogy cseperedtek a kicsik, még négyen elsajátították az orgonálás művészetét, így „kántornagyhatalommá” lettünk. 1977-1995 között nyolc templomban három papnak szolgáltunk. Hat kántor van a családban, amiből egy – én – később pap is lett úgy, hogy mai napig folytatom kántori tevékenységemet.
Imádtam focizni, leigazolt játékosa voltam a Reménység Székelyszállás fantasztikus csapatának, nagynevű edzőim és játékostársaim voltak. Ez a csapat többször is összemérte erejét a SIS (a Teológia) válogatottjával. Utolsó emlékezetes meccsünket éppen az elsőmisém, a primiciám napján játszottuk. Alapító tagja voltam egy népi tánccsoportnak, több előadásunk is volt kisebb-nagyobb sikerrel.  És még mi minden…
1981 szeptemberében katona lettem, talán a „munkakönyvemben” szerepelni fog, amúgy sok értelme nem volt, ma viszont sajnálnám, ha nem említhetném meg.
1982 őszén kezdtem teológiai tanulmányaimat. Boldog, meghitt évek voltak. Vessen követ rám bárki a következő kijelentésemért: semmit nem változtatnék az „ott és akkoron”, számomra mennyország volt, de benne az angyalokat, elsősorban önmagamat kicsit csiszolnám. És ezt csak azért mondom, mert ítéletet csupán magamról mondhatok. Természetesen az „arkangyalokon” is, sőt a „kerub és szeráf” kasztok „átvilágítása” is nagyon fontos volna a cél érdekében.
Történt ugyanis, hogy a Szentlélek Úristen véresre tépte a fülemet, hogy a püspök elé cibáljon papszentelésre, mert „az egyházat féltő farizeusok és írástudók”, akik nem mind elöljárók voltak, nem tartottak méltónak a „nagy feladatra” és ezért minden igyekezetükkel meg akarták akadályozni. Aztán 1988. június 19-én dr. Jakab Antal püspök úr pappá szentelt. Miután két nappal előtte elmondta, hogy Bálint Lajos segédpüspökkel egyetértésben teszi meg.

– Hogyan emlékszik felszentelése pillanatára?

– Félve, félszegen, bátortalanul álltam be a sorba… ”Uram, ha már a szentelésem így kezdődik…!?, Te tudod, milyen gyenge vagyok….de akkor igazán megértettem: „nem ti választottatok engem…”!
Életemben először akkor éreztem át egyik ifjúsági énekünkben megfogalmazott sort, amit azóta sokszor elimádkoztam: Szeret az Isten még engem is!  S ebben a „még engem is” adta a kétszeres örömöt: akar engem papjának az Isten úgy, ahogy vagyok és egyedül Ő számít, minden más semmi Hozzá képest. Csodálatos módon papi jelmondatom – amit már jóval szentelésem előtt választottam – számomra az előbb leírtakat húzza alá: „Úgy legyen, ahogy Te akarod!” (Máté 26,39)

– Milyen állomásai voltak papi életútjának, milyen gyülekezetben szolgált?

– Ehhez hozzátartozik a papszentelés előtti három hónapos praktika, amelyet Csíkszentgyörgyön, Kiss András plébános úrnál töltöttem, ez az időszak korona a teológiai éveimre.
A mettől meddig nem igazán fontos. Gyergyóalfaluban kezdtem Sófalvi János plébános úr mellett. Itt értem meg a politikai változást. Egy sem olyan, mint az első hely. Szováta következett, Oláh Domokos volt a plébánosom. Itt is dolgozni kellett, nem is keveset, fiatalon sokat bír az ember. Életem egyik legboldogabb foglalatossága az énekkar. Betanítani a dallamot és azt hallani vissza hajszálpontosan, amit vársz – nincs nagyobb öröm a világon. Rövid pályafutásunk alatt száznál is több volt a repertoárunkon. Büszke voltam rá. Azután Marosvásárhelyre kerültem, Csató Béla plébánoskodása idejében. Ebben az időben főiskolai tanár is voltam. Nem szívesen említem, de Gyímesközéplokon is voltam káplán. A világ egyik leggyönyörűbb vidéke olyan emberekkel, akiknek nem könnyű az élete, de ragaszkodó és mélységesen paptisztelő nép.
Teke volt az első önálló helyem. Ahol pontosan szólítottak, ha azt mondták nekem: plébános úr. Egyszerűség fogadott. Gyakrabban és intenzívebben imádkoztam, hogy szeret az Isten még engem is. Itt kezdett tanítani a sors az önálló papi élet csínjára-bínjára. Istennek legyen hála, hogy nem kell minden magamfajtának megtanulni azokat a túlélési gyakorlatokat, amelyeket ott sajátítottam el.

– Mióta szolgál Deményházán? Milyen kihívások, feladatok álltak Ön előtt itteni szolgálata idején, illetve milyen tervek várnak még megvalósításra? Voltak-e életútjának különösen meghatározó pillanatai? Melyik volt legcsodálatosabb élménye az elmúlt huszonöt év alatt? És esetleg voltak-e olyan kellemetlen pillanatok, amelyek próbára tették, esetleg megingatták Önt hitében, hivatástudatában, papi feladatai, tervei megvalósításában?

– Az ezredfordulóra érkeztem Deményházára és Ehedre. Nem tudtam, mi vár rám. Nagyon mélyről kellet elkezdeni az építkezést testi-lelki értelemben egyaránt. Annyira mélyről, hogy nem sokkal ideérkezésem előtt az Érsek Úr is csak a tornácig volt hajlandó megnézni, felmérni a fizikai valóságot itt is és Ehedben is. Fontos volna pedig a főegyházmegye pontos, tárgyilagos rálátása életünk ebbéli vetületére, ahhoz azonban más kellene legyen az egyházmegye átvilágító rendszere. Tudatában vagyok annak, hogy a Historia Domust erről az időszakról magam kell majd teleírnom mindkét plébánián. Viszont sokkal fontosabbnak tartom, hogy beszéljenek a „kövek”, a tettek és persze, beszéljenek az emberek a változásokról, a megvalósításokról.
Nem szerénység, hanem aggasztó valóság, hogy az évek múlásával csak a külső változik. Tesszük, amit csak tehetünk, de a közöny, néha elutasítás, amely egyesek és egyes csoportok felől érkezik, lehangoló, kétségbeejtő. A Jóisten bennem, általam, velem akarja minden nap, újra és újra megváltani a világot és néha nagyon nehezen megy miattam. Pedig tulajdonképpen ezért élek. Az az érzésem, hogy mindig kapok még egy kis időt, és ezért a legfontosabbakat végzem el hamarabb. A kérdés mindig az, hogy mi a legfontosabb egyáltalán, mi fontos? Érvényes ez a külső, látható, mérhető világra, de elmondható a belső, szabad szemmel nem érzékelhető, és semmilyen mértékegységgel nem mérhető részére is emberi életünknek.
Mindenhol befogadtak az emberek. Meg tudom értetni magam velük, és én is megértem őket. Hiszen nyugodtan elmondhatom Arany Jánossal: „S mi vagyok én kérded./ Egy népi sarjadék,/ Ki törzsömnek élek, érette, általa;/ Sorsa az én sorsom s ha dalra olvadék,/ Otthon leli magát ajakimon dala.” Egyszerre kell nagyon közel lenni hozzájuk, és ugyanakkor tisztes távolságban maradni, amikor ezt ők úgy kívánják. A Jóisten a maga módján adagolja a „százannyit”, de nagyon bőkezűen.
Fájdalmak? Többet érdemeltem volna belőle. Bevallom, volt azért olyan időszak, amikor sok és tömény adagban volt részem. Áldott legyen az Úr, aki erőmön felül nem próbált meg.

– Újabb huszonötévek előtt állva milyen célokat, terveket fogalmaz meg magában?

– Dolgozni szeretnék még úgy, hogy minden este tisztes fáradság ernyessze el testemet, lelkemet, idegeimet, zsigereimet. Az embernek és főleg a papnak annyi munkája van, amennyit keres és megtalál. Nem versenyezek az élettel. A Pál utcai fiúk mindenikének jutott valamilyen rang, csak Nemecsek Ernő maradt közlegény. Ő azonban ezt komolyan, halálosan komolyan vette, akkor is, ha „kortársainak” csak haldokolva jutott igazán eszébe. Ma éppen Nemecsek Ernők vagyunk kevesen. Ennek ellenére, „Túl a harcokon és szenvedelmeken, átvészelvén egy élet tisztítótüzén nem fáj már a seb. A halott nyugszik, s az élőnek nem marad más, mint megkövetni az elköltözött szellemárnyát, letenni sírjára, az elismerés örökzöld koszorúját.” (Tabéry Géza)
De élünk és így imádkozunk: „Ahová tettél, ott szolgállak,/ Ahol megsejtlek, megcsodállak./ Ahol tudlak, ott követlek,/ Ha meg-megbotlok nem csüggedek./ Amim van, azért magasztallak,/Amim nincs, azért nem zaklatlak./ Ami a munkám, azt megcsinálom,/ A jó szót érte sose várom./ Ha nem sikerül, nem kesergek,/ és holnap mindent újrakezdek!” Ámen.

Gligor Róbert László, Székelyhon.ro, 2013.06.19.