Krisztus csendje
Az éjféli szentmise evangéliumában olvastuk, hogy az angyalt, aki megvitte a jóhírt a pásztoroknak, "mennyei sokaság vette körül, és dicséré az Istent, mondván: Dicsőség a magasságban Istennek, és a földön békesség a jóakaratú embereknek" (Lk 2,14).
Olyan gyönyörű igék, hogy csak angyalok ajkán csendülhettek fel. Olyan lények ajkán, akik a rend, a béke, a szeretet, a szépség honából hoznak üzenetet a földi lét nyomorúságai közé zárt embereknek.
Majdnem kétezer esztendő folyt bele a mulandóság tengerébe, amióta ezek az igék a betlehemi puszta fölött elhangzottak. S nekünk, ma élő embereknek, úgy tűnik, mintha a múló idővel az angyalok szózata is belehullt volna a feledés óceánjába. Hol van az Isten dicsősége? Hol annak a jóakaratú emberek? És hol van béke a földön?
A század elején egy filozófus, aki szeretett kérkedni a pogányságával, azt mondta: Az, amit a kereszténység Isten emberré-levéséről, Jézus születéséről tanít, még mesének is túl szép. És igaza van. Olyan szép, hogy azt csak a végtelen szeretet találhatta ki. Csak a szeretet sugallhatta Istennek, hogy felvegye az ember szolga-alakját, elvegyüljön az emberek közt, élje az életüket, tanítsa, hogyan éljenek emberhez méltóan, s végül vállalja még a halált is, hogy ezt a süket, hálátlan és hitetlen nemzedéket megváltsa.
Eljött, hogy a földön megvalósítsa Isten országát, beváltsa Izaiás próféta jövendölését, megteremtse a boldog állapotot, melyben az oroszlán együtt legel az ökrökkel és juhokkal, és a gyermek veszély nélkül játszadozik az áspiskígyóval (vö. Iz 11,6-9). A nép, melyet a próféták egész sora készített elő az Ő eljövetelére, amely a reá szakadó megpróbáltatásokat évezredeken át csak az Ő eljövetelébe vetett hittel és reménnyel vállalta és bírta, nem ismerte fel az Üdvözítőjét, amikor eljött.
Ezért a béke, a rend, az igazságosság és a szeretet országa nem valósult meg a földön. Isten országa ígéret maradt. Azóta is eljövendőben van. Megvalósulhat, de minden kornak, minden nemzedéknek és minden embernek külön meg kell küzdenie érte. Amelyik kor várja és ismeri Istent, abban megvalósul. Megvalósul olyan mértékben, amilyen erős a hite és cselekvő a szeretete az akkor élő nemzedéknek. De ha egy nemzedék visszautasítja, akkor visszahúzódik, és az a kor kihűl. A visszautasított Istennel eltávozik a szeretet, megfagy a lélek, kihűlnek a szívek, kivonul a világból a jóakarat, s vele együtt a nyugalom, a rend és a béke.
Bizonyára hallottátok, hogy Szentséges Atyánk január 4-én a Szentföldre indul. Meg akarja látogatni a Krisztus Urunk születésével és működésével megszentelt helyeket; elsősorban Betlehemet és Jeruzsálemet. Amióta az első pápa, Szent Péter, elhagyta a Szentföldet, utódja most, 1900 év múltán, tér oda először vissza. A békéért, a keresztények egységéért akar imádkozni. Ő Szent Péter trónusáról még világosabban látja és fájóbban érzi a dermesztő valóságot. Az, hogy Isten dicsősége milyen nagymértékben elhalványodott, a jóakarat milyen végzetesen megfogyatkozott, és milyen nagy veszélybe került a béke a földön. Talán soha, egyetlen korban sem volt ennyire elhanyagolva a hit, és megsemmisítve a szeretet. Talán abban a pogány korban sem, amelyben a kereszténység megjelent és üldöztetett. És később, a népvándorlás korában sem, amikor barbár törzsek szabad vadászterülete volt Európa. Ezek sötét babonába süllyedt korok és népek voltak, de fogékonyak voltak a hitre és vágyódtak a szeretet után. A mai ember mind a kettőt elutasítja. Neki nem kell sem hit, sem szeretet. És a pápa imádkozni akar Betlehemben; ahol az angyalok éneke először csendült meg a világ fölött, ott akarja kérni Istent, hogy újból küldje el angyalait és kegyelmével ihlesse meg a mai hitetlen nemzedék lelkét.
Segítsünk a Szentatyának, kedves Híveim! Isten egyetlen kor emberéhez sem jön lenyűgöző erővel. Csendben érkezik. A mélységes csend az Ő működésének a közege, mint a betlehemi éjszakán. A pásztorokhoz és a napkeleti bölcsekhez hírnököket küldött. A pásztorokhoz angyalokat, a bölcsekhez egy rendkívüli csillagot. A pásztorok nyájaik mellett, az ég csillaggal teleszórt boltozata alatt virrasztva álmodoztak Róla. A bölcsek talán a régi könyvekből, vagy a nemzedékek ajkán apáról-fiúra szálló szájhagyományból értesültek Isten hajdani ígéretéről. Várták az Istent, és Isten eljött hozzuk, megmutatta Magát nekik.
Nekünk is szerepünk van ebben a világban. Nem is szerepünk, hanem hivatásunk. Viharnak kitett aprócska lángok vagyunk, hitünkkel mégis a szeretet melegét őrizzük. Halvány hóvirágok vagyunk, de a téli faggyal küzdve mégis a tavaszt jelezzük. Arra vagyunk hivatva, hogy hitünkkel visszahozzuk Istent a hitetlen világba.
Szeretném, ha erőt merítenétek ebből a gondolatból. A mi hitünk villámhárító lehet, mely lefogja a haragvó Isten tüzes ostorát. És jó vezető lehet, melyen az isteni kegyelem áramlása ismét bekapcsolódhat a kihűlő világba.
Márton Áron püspök szentbeszéde Gyulafehérváron, 1963 Karácsonyán
(nyomtatásban: Márton Áron, Karácsony /szerk. Marton József/, Marosvásárhely 2010, 134-137. old.)
