Gyergyóremete

Gyergyóremete nevét – a hagyomány szerint – Martinuzzi Fráter György erdélyi kancellár jegyzőjéről, Kendeffy Bonifác ferences szerzetesről kapta, aki Ferdinánd osztrák császár elől menekülve a Maros fölötti „rengeteg erdőben” húzta meg magát és remeteéletet folytatott. A remete lakása körül megjelentek a letelepülők, valószínűleg Ditróból. Az 1567-es katonai összeírásban 6 kapuval, 1576-ban pedig már 28 kapuval szerepel. Az 1600-as évek elején egy 22 m hosszú és 8 m széles templomot építettek, amely többször leégett. Az utolsó égés után már egy jóval nagyobb templomot emeltek 1771-ben, mert a régi amúgy is kicsinek bizonyult. Remete 1726-ban vált el Ditrótól és lett önálló egyházközség. Önállósulása után a Maros menti kisebb közösségeket is sokáig Remete látja el Várhegytől egészen Ratosnyáig.
A községet 1677-ben, 1717-ben és 1719-ben pestisjárvány ritkította, nagy részét 1892-ben hatalmas tűzvész pusztította el. 1913. augusztus 30-án a Tolvajos és Kőpataka áradása nagy anyagi és emberáldozatot követelt, 1932-ben pedig nagy sáskajárás tette tönkre a termés jelentős részét. Mindezeket aránylag hamar kiheverte a község, mert a szaporulat mindig jóval nagyobb volt az elhalálozásnál. A lakosság elsősorban földműveléssel foglalkozott, azonban a férfiak már a nagyon régi időktől kezdve „ingáznak”, ugyanis kizárólag a földművelésből nem lehet megélni. Régebb fakitermeléssel foglalkoztak kora tavasztól késő őszig, így a földművelés nagyobb része az asszonyokra és a nagyobb gyermekekre maradt. Később állami munkára jártak el a községből.
A szaporulat az 1989-es rendszerváltozás után visszaesett, sőt a temetések száma már meghaladja a keresztelésekét. Ilyenképpen az évszázadokon át élni akaró és élni tudó, nagyon szépen fejlődő község önpusztítóvá lett.