A gyulafehérvári székesegyház

Az erdélyi püspökséget (I.) Szent István király alapította 1009 táján s központja a gyulafehérvári várban volt. A csak ásatásokból ismert, 11. századi ún. I. székesegyház háromhajós, egyetlen félköríves apszisú bazilika volt, alapfalainak vonalát ma csak a mellékhajók padozatán jelzi eltérő színezésű vonal. Ezt az épületet a 12–13. sz. fordulója után váltotta fel a mai, ugyancsak bazilikális elrendezésű, de jóval nagyobb székesegyház háromhajós, kereszthajós, két nyugati- és négyezeti toronnyal díszített együttese, melynek eredetileg rövidebb szentélyét két mellékapszis fogta közre. Déli oldalán két boltszakasz hozzáépítésével alakult ki az ún. régi sekrestye, északon pedig a Lázói- (1512) és a Várdai-kápolna (1524 u.) csatlakozik hozzá. A székesegyház 1565-től a protestánsoké lett, s rövid megszakítással – 1594–1603 között – 1715-ig a református vallásúakat szolgálta. 1716-tól ismét az erdélyi római katolikus püspökök, jelenleg pedig a gyulafehérvári érsek székesegyháza.

A két középkori torony közé fogott, boltozatos nyugati előcsarnok barokk oromzatát a magyar szentek alakjai díszítik (1728). Alatta nyílik a kora gótikus szerkezetű és díszítésű nyugati kapu (1270 után).

Síremlékek a déli hajóban. A déli mellékhajóban, Várdai Ferenc püspök (1512–1524) címeres reneszánsz lépcsőjének közelében Hunyadi János (mh. 1456), öccse az ifj. János (mh. 1441), fia, László (mh. 1458), valamint a meggyilkolt Kendi Ferenc és Antal (1559) síremlékeinek a töredékei láthatók.

Maiestas Domini. Közelükben, egy falfülkében az I. székesegyházból származó „Maiestas Domini” dombormű (12. sz. eleje) található.

Keresztelőkápolna. A „régi sekrestye” a II. székesegyház bővítésével keletkezett még a 13. sz. elején. Építésekor lerombolták az I. székesegyházhoz tartozó kör alaprajzú keresztelőkápolnát, melynek ma már csak félköríves szentélye emelkedik ki a padozatból. A 17. században ebben a mellékhajótól is elkülönített térben őrizték a gyulafehérvári káptalan, Erdély legfontosabb hiteleshelyének a levéltárát és a fejedelmi könyvtárat.

A kereszthajó a II. székesegyház részeként épült a 12. sz. elején. Négyezetének boltíveit valószínűleg már csak a tatár pusztítás után fejezték be. A déli szárára támaszkodó késő románkori mellékapszisban állították fel a tordaturi római-kat. templomból származó középkori Mária-szobrot.

A székesegyház főszentélye több szakaszban épült. A 13. sz. elején a ma meglévő szentélynégyzetet egy félköríves apszis zárta, amelyet a század végén leromboltak, kora gótikus stílusban kitoldottak s egy lóhereíves oltárkredenccel díszítettek.

Oldalfalaiban két késő románkori Szent Mihály-dombormű található.

Főoltárának felépítményét Batthyány Ignác püspök megrendelésére Hoffmayer Simon készítette (1783–1784). A falak mentén állnak a Klobusiczky Ferenc püspök megrendelésére készített barokk kanonoki stallumok (1744). Jobbra, délre nyílik a barokk stílusú „új” sekrestye (1728 k.) díszes barokk portáléja. A kereszthajó északi szárát bővítő mellékapszis lóhereíves vakárkádjai között 1510 után keletkezett reneszánsz falképek töredékei fedezhetők fel.

Az északi mellékhajó pilléreinek lábazatait és fejezeteit díszítő fantázia-alakok szinte kivonatát képezik a II. székesegyházat építő késő románkori műhely faragványainak.

A Várdai-kápolna ugyancsak bővítés eredménye. Báthoryakkal rokonságban álló építtetőjének „farkasfogas” címerét az északi oldal gyámmá alakított féloszlopára metszették. A kápolna padozatában a Széchy-családból származó két erdélyi püspök, András (mh. 1356) és Domokos (mh. 1368), valamint Czudar Imre (mh. 1389) sírlapjai, mellettük Izabella királyné és fia, János Zsigmond fejedelem 1570 táján készült tumbái állnak. A falban Giovanni Morando Visconti (1717) és Francesco Brilli (1719) építészek, Gyulafehérvár modern erődítményei tervezőinek az epitáfiumai, valamint a Martinuzzi (Fráter) György (meggyilkolták 1551-ben) emlékét idéző modern felirat található.

A Lázói (Lászai)-kápolna Erdély legkorábbi reneszánsz stílusú építménye. A székesegyház románkori portikuszából alakíttatta ki Lászai (de Lazo, Lazoinus) János kanonok a Hívő Lelkek oltára számára 1512-ben.

Az északolasz quattrocento stílusában alakított homlokzaton az építtető disztichonos feliratai világították meg annak idején az értő humanista számára a bonyolult, de töredékesen fennmaradt, így ma már aligha megfejthető program elemeit, a kápolnaalapító elhunyt és élő jótevőinek (Mátyás és II. Ulászló király, II. Gyula és X. Leó pápa, Bakócz Tamás esztergomi érsek, Geréb László, Bachkai Miklós és Perényi Ferenc erdélyi püspökök, Perényi Imre nádor, Szapolyai János erdélyi vajda, Barlabási Lénárd erdélyi alvajda) meg humanista barátainak és rokonainak (Barlabási János kanonok, Wolphard Adorján, Budai Udalrik, Sánkfalvi Antal nyitrai püspök) a címereit. A kápolna igényes külső díszítését a klasszikus mítológia és a Biblia hőseit, illetve a magyar királyokat ábrázoló domborművek emelik.

A székesegyház északi oldalán a szentély felé haladva a kereszthajó kiugrásának románkori szobrait vehetjük szemügyre, majd az északi mellékapszis következik.

A szentély északi falán kinn is jól megfigyelhető a támpilléres kora gótikus toldásnak a románkori szentélyrésztől elváló szövete. A záradékban található kripta lejáratát körülfogó támpillérek fölött románkori domborművek állnak.

Az új sekrestye és a mellékhajó szára között áll a déli mellékapszis szörnyalakokkal díszített románkori építménye.

A déli mellékhajó gazdagon díszített, 13. század eleji románkori kapuzata volt a székesegyháznak a püspök számára fenntartott bejárata. A lunettájában látható pompás domborművet az I. székesegyház Maiestas Domini domborművének a hátlapjára vésték.