AZ ERDÉLYI RÓMAI KATOLIKUS PÜSPÖKSÉG EZER ÉVE
Az erdélyi magyar ember sajátos lelkülete évszázadok folyamán formálódott ki. Lelkületének nyitját már sokan sokféleképpen magyarázták. Ha csupán földrajzi, politikai vagy társadalmi megközelítésekre szorítkozva próbáljuk érzékeltetni az erdélyi ember lelkületét, megtévesztő és féligazságokhoz jutnánk. Az igazság jobb megközelítéséhez szükségesnek látszik Erdély ezeréves keresztény múltjának felidézése, történelméből olyan „egyháztörténeti morzsák” gyűjtése, amelyek évszázadokon keresztül járultak hozzá a püspökség formálódásához s benne Isten népének alakulásához. Ha ezeket az „egyháztörténeti morzsákat” csokorba fogjuk, és a körülmények összefüggésében közelebbről szemléljük, akkor állíthatjuk, hogy valamelyest a titkára bukkantunk az erdélyi keresztény ember lelkületének.
Az egyházmegye elnevezése és központjának pontosítása körül el szoktak csemegézni a történészek és az egyháztörténészek. Egyrészt a területről való elnevezés (erdélyi) miatt – amely elüt a latin egyházi szokástól, inkább bizánci gyakorlatot sugall –, másrészt egyeseknek a püspöki központ holléte okoz gondot, helyesebben kínál lehetőséget a tudományos eszmefuttatásaikhoz. Mi, anélkül, hogy kezünkben tartanánk a gyulafehérvári főegyházmegye (1932-ig: erdélyi püspökség) Szent István király által kibocsátott alapítólevelét, a korabeli dokumentumok és az azokat értelmező egyháztörténészek egybehangzó véleménye alapján az erdélyi püspökség alapítását az 1009. esztendőre tesszük, és a központot – a régészeti kutatásokat is figyelembe véve – Gyulafehérvárban jelöljük meg.
A gyulák székhelye, a stratégiai jelentőségű Gyulafehérvár kiváló központnak bizonyult a frissen alakult magyar királyság keleti része társadalmi és egyházi szervezetének kiépítésében. Szent István – miután 1002/03-ban katonai beavatkozással felszámolta a gyulák erdélyi különállását – Erdélyt nemcsak politikailag kapcsolta uralma alá, hanem egyházilag is. Erdélyben ekkor már nem volt ismeretlen a kereszténység. Évszázadokon keresztül, a népvándorlás korában keresztényként tűntek fel és tűntek el különféle népek. A magyar honszerzést követő időben, 952/953-ban Szent István unokabátyja, Zombor Gyula Konstantinápolyban megkeresztelkedett, és magával hozta Hierotheosz görög püspököt mint Turkia püspökét és kíséretét. Hierotheosz székhelyét egyes történészek Gyulafehérvárra, mások Szávaszentdemeterre (Sirmium, Mitrovica) teszik. A görög missziós püspök által elkezdett evangelizálás ötven év múlva felerősödött, és Gyulafehérvár központtal megszerveződött az erdélyi egyházmegye.
Az erdélyi elnevezés egészen sajátos. Az egyházmegye püspökeit a legrégebbi oklevelek Episcopus Ultransylvanusnak vagy Transilvaniensisnek, 1187-től Episcopus Transylvanusnak (erdélyi püspöknek) nevezik. Ennek valószínű magyarázata, hogy a Szent István által tervezett tíz püspökség közül akkor az „erdélyinek” kiszemelt székhelye (Gyulafehérvár) nagybátyjának, Gyulának volt a birtokában. Mások ebben annak az előzménynek a továbbélését feltételezik, hogy itt 953 óta létezett egy görög rítusú miszsziós püspökség. A Szent István által alapított erdélyi püspökség természetesen latin rítusú, de neveként megtartotta a területre utaló elnevezést.
A püspökség megszervezésével szorosan összefüggött a székesegyház építése. Már Szent László korában, az ő feltételezett támogatásával felépült az első háromhajós katedrális. A történelmi fejlődés következtében a 12. és a 13. század fordulóján ugrásszerűen emelkedtek a falusi kőtemplomok nemcsak Közép-Erdélyben, hanem a hátszegi medencében, az Olt völgyében és a székely székekben is. Ez bizonyítja, hogy Erdély a 13. századra benépesült és kereszténnyé lett. A püspök tekintélyét megjelenítő első, szerényebb székesegyház szűknek bizonyult a létszámban és területileg megnőtt egyházmegye számára. A 12. század végén új, díszesebb katedrális építését kezdték el, a mai székesegyházét, amely méltóképpen jelképezte a püspökség gazdasági és szellemi súlyát.
Szent László király (Erdély védőszentje) nemcsak a székesegyházra fordított gondot, hanem megalapította az Erdély egyházi és társadalmi életében fontos szerepet játszó székeskáptalant is. A gyulafehérvári káptalan évszázadokon keresztül működtette a káptalani iskolát, és hiteles helyként az egész régiót meghatározó közügyi tevékenységet fejtett ki.
Az egyházmegye szervezeti hálózatának kiépítésében nagy előrelépést jelentett a főesperességek megszervezése. A középkorban tizenhárom főesperességről van tudomásunk, amelyeknek határa nagyjából egybeesett a királyi vármegyék területével. A főesperességek a 14. században 610 plébániát fogtak egybe, nem számítva a nagyszebeni prépostság, a brassói dékánság és a kolozsmonostori apátság plébániáit.
Az egyházmegye területe kezdetektől fogva napjainkig nagy kiterjedésű. Ennek magyarázata: a középkor időszakában a gyér lakosság, az újkortól elkezdődött népsűrűsödés után pedig a vallási és etnikai megoszlás. A középkor folyamán a történelmi Erdély két folyóvölgye – a Maros középső része (Gyulafehérvár és környéke) és a Szamos – volt a legsűrűbben lakott terület, ahol még a latin püspökség létrejötte előtt kimutatható a kereszténység nyoma. De a Kárpátok övezte terület minden részét a kereszténnyé lett magyar nép vitalitása, erős életkedve és élni akarása népesítette be és kultiválta.
Erdély népét, társadalmi és egyházi szervezetét igen súlyosan érintette az 1241-es tatárbetörés. A történészek becslése szerint eme dúlás alkalmával az erdélyi püspökség híveinek legalább egyötödét, de az is lehet, hogy a felét elveszítette. Az egyházmegye újjászervezésében a püspökök jártak elöl, akik közül kiemelkedik – a püspöki széket hosszabb ideig betöltő – Monoszlói Péter (1270–1307) és Széchy András (1320–1356). A magyar királyoktól kiváltságokat, birtokadományokat és egyéb juttatásokat szereztek a püspökség területe és népessége számára. Azt is elérték, valamint újra és újra megerősítették a királyoknál, hogy az elnéptelenedett püspöki és káptalani birtokokra betelepített hospeseket (románokat, németeket) privilégiumokban részesítették, kivonták a vajda és az ispánok fennhatóságai alól.
A latin püspökség megszervezésével Erdély egyházilag, gazdaságilag és társadalmilag egyaránt kapcsolódott Nyugathoz. Európa szellemi, lelki, gazdasági fejlődése a virágzó középkorban nem hagyta érintetlenül az egyházmegyét. Bár egyértelműen minden (gazdasági, társadalmi, egyházi) szempontból igazolható a fokozatos felzárkózás, az állandó „lemaradás” is bizonyítható. Az európai felzárkózásban nem kis szerepet játszottak az egyházmegye vezetői. Főpapjaink folyamatosan meghonosították azt az intézményrendszert és azokat az európai normákat, amelyek az itt élő keresztény népet kultúrájában és civilizációjában felemelték. Kimutatható, hogy: a városi gótikus templomok mellé ispotályok épültek; a kolostorok lakói iskolai feladatokat is elláttak; a külső ellenség rablótámadásainak kivédése érdekében is védelmet biztosító falusi kőtemplomokban és várfalakban sem volt hiány; az idegenbe zarándokoló erdélyiek lelki, illetve az úton szerzett gazdasági és egyéb kulturális tapasztalataikat itthon hasznosították; a közösségi összetartást ápoló vallási és világi társulatok sokasága fogta egybe az embereket; az irgalmasság testi és lelki cselekedeteit – szervezett formában – szinte minden nagyobb közösségben gyakorolták.
Az erdélyi főpásztorok az egyházszervezésben és kultúrmunkában nem maradtak magukra. Papok és szerzetesek, falusi és városi hívek sorakoztak fel mögéjük. Egyházmegyei szinten igazolható a tehetősebb emberek és közösségek részéről megnyilvánuló vallásos áldozatkészség és áhítat, amely kézzelfoghatóan a templomok és szerzetesi kolostorok építésében, ékesítésében mérhető le. A középkor nem kedvelte az egyéni dicsőség hajhászását, ezért a mecénásokra és jótevőkre vonatkozó okmányok, feliratok ekkor elég ritkák. Csupán néhány oklevél gyér megjegyzése vet egy-egy fénysugarat az ismeretlen alapítókra és adakozókra. Így például megtudhatjuk, hogy Mykud bán 1288-ban egy egész falut ajándékozott az erdélyi püspökségnek „Szent Mihály egyháza építésére”, és ezzel lehetővé tette a nagy tragédiák után (1241, 1277) a székesegyház újjáépítését. A kalotai Mikola fia, Kemény bőkezű adományát a gyerőmonostori gyönyörű Árpád-kori templom dicséri. A hatalmasok mellől a kevésbé tehetősek sem maradtak le. Például Bakányi Péter és felesége kolozsvári polgárok 1372-ben a Magyar utcai telküket a kolozsvári Szent Mihály-templomnak adták. Csak csodálni tudjuk azt a vallásos lelkületet és áldozatkészséget, amely a középkorban végig, sőt, leginkább a veszélyes törökbetörések állandósulásának korszakában nyilatkozott meg. Jobbára tekintélyesebb egyházközösségek, vallásos földesurak, falusi nemesek buzgalmának és nagylelkűségének köszönhetően Erdély-szerte gótikus templomok és kápolnák épültek, illetve gazdagodtak értékes kelyhekkel, miseruhákkal, orgonákkal, falfestményekkel stb. A 15. században újjáépítették, gótizálták a régi templomokat. Igen sok erdélyi erődtemplom megerősítése, várfallal való körbevétele a Jagelló-korszakban fejeződött be.
A számos templomalapító és adományozó közül kiemelkedik Hunyadi János személyisége, akinek mecénási tevékenysége új lendületet adott az erdélyi építészetnek. A tövisi és csíksomlyói ferences templomok és kolostorok, a marosszentimrei és alsóorbai templomok, valamint a kolozsvári domonkos kolostor, amelyeket részben ő maga építtetett, illetve építésüket folytatta, mind az ő buzgalmát és bőkezűségét hirdetik. Hunyadi János a legnagyobb gondot a gyulafehérvári katedrálisra fordította, ahová temetkezni kívánt. Szentélyét gótikus stílusban átépíttette, és mint Heltai Gáspár írja: „szépen felékesítötte vala szép orgonával, szép ezüstes és aranyos képekkel, jeles, drága misemondó ruhákkal”.
Ugyanezen időszakban feltűntek Gyulafehérváron a művészetet pártoló reneszánsz típusú főpapok. Geréb László, majd később különösen Várday Ferenc püspök jeleskedtek az alkotásokban. Utóbbi nemcsak bőkezű mecénása volt a székesegyháznak (Szent Anna tiszteletére kápolnát építtetett), hanem (Erdélyben legelső) műgyűjtő is. Lászai János telegdi főesperes és kanonok a megholtak emlékezetére gyönyörű reneszánsz kápolnát alapított.
Erdélyből a tanulni vágyó ifj ak lehetőségeik szerint külföldi egyetemekre mentek – peregrináltak – (még ha legtöbbször csak „megfordultak”, tanulmányaikat nem fejezve be), és az ott kialakított kapcsolataikat a maguk léthelyzetének erősítésére és a hazai társadalom egészének javára is hasznosították.
Természetesen mindezen kulturális fejlődés csak az egyházi és társadalmi élet összefonódásával képzelhető el. Ez akkor így volt lehetséges, és így volt eredményes. Az egyházi és társadalmi egybenövésnek minden káros következménye mellett (pl. dézsma, dézsmamegváltás és az ebből keletkezett bonyodalmak) Erdély népességének sokkal nagyobb előnye származott, mint kára. Kialakult egy olyan társadalmi és gazdasági rendszer, amely akkor elfogadható megélhetési lehetőséget biztosított az itt élő embereknek. Állításunkat bizonyítja, hogy Erdély világa vonzotta az idegeneket, a létbizonytalanságba került szomszédos népelemeket. A szervezett formában betelepített vagy még inkább az alkalomszerűen bevándorlók évszázadokon keresztül otthonra találtak Erdélyben. A befogadó régió egységes vallású népe viszont képes volt integrálni a bevándorló nép elitrétegét – vallásilag és társadalmilag egyaránt. Állíthatjuk továbbá, hogy a középkor végére az erdélyi keresztény népesség felemelkedett a nyugati világ lelki és szellemi szintjére. A városokban iskolák és kórházak működtek. A hívek ragaszkodtak egyházukhoz. A tehetősebb keresztények javaikból szerzetesi kolostoroknak és egyházközségi templomoknak, kápolnáknak végrendeletileg nagylelkűen hagyatkoztak. Szabadon jöhettek és mehettek az új eszmék hirdetői. Európa akkori kommunikációs alapnyelvén – latinul – értekezhettek, hitbeli kérdésekben disputákat rendezhettek a német és az olasz teológusok, mert itt értő közösségre találtak.
A magyar királyság összeomlásakor a szultáni erőszakkal önálló állammá kényszeredett Erdélyben új helyzet teremtődött társadalmilag és vallásilag egyaránt. Régiónknak ez a metamorfózisa kedvező teret biztosított a Wittenbergből elindult reformáció terjedésének. Luther eszméi előbb a szászok között honosodtak meg, és a szász prédikátorok közvetítésével a vegyes lakosú városokban (elsősorban: Kolozsváron, éppen Enyedi Adorján főesperes halála után) jutottak el a magyar lakossághoz. A politikai és társadalmi átalakulásban kibontakozó erdélyi reformációt – kezdetben – Fráter György kemény kézzel visszafogta. De ő is belement abba, hogy amikor meghalt Statileo János erdélyi püspök (1542), Izabella királyné, mint a magyar királyok legfőbb kegyúri jogának birtokosa, politikai megfontolásból és ugyanakkor anyagi érdekből ne töltse be a püspökséget. A püspöki palotát, a püspöki birtokokat és egyéb püspöki jövedelmeket – Medgyesi Székely Ferenc nagyprépost tiltakozása ellenére – előbb Serédi Gáspár főkapitány (I. Ferdinánd biztosa), majd a Budáról távozni kényszerült Izabella királynő és fia, János Zsigmond vette birtokba. Ezáltal már elkezdődött az erdélyi katolikus egyház szervezetének elsorvadása. Elsősorban azért nem lehetett megyéspüspökük a katolikus híveknek 160 évig Erdélyben, mert mint jogutód – esetleg – visszaigényelhette volna a kincstárnak lefoglalt püspöki épületeket és egyéb ingatlan javakat.
Rövid ideig (1551–1556) Ferdinánd uralma alá került Erdély, és Bornemissza Pál (1499–1579) személyében a katolikusok püspököt kaptak (1553–1556), akinek viszont 1556-ban távoznia kellett az országból. Az 1556-os év az egyházmegye tragikus esztendeje: országgyűlésileg államosították a püspökségi javakat, a székeskáptalant, a kolozsmonostori konventet, a szerzetesi kolostorokat és egyéb plébániai javakat, és mint országos jövedelmet Izabella és János Zsigmond rendelkezésére bocsátották. Ezzel a rendek az erdélyi egyházmegyét érintő legsúlyosabb intézkedést hozták meg, intézményrendszerét szétzúzták.
A katolikus ellenállókat hatalmi vagy más eszközökkel félreállították. Tíz év múlva, 1566-ban, a túlsúlyba került protestáns rendek az országból még a katolikus papokat is kitiltották: „egyenlő akarattal végeztetött, hogy afféle egyházi rendben való személyek, kik a pápai tudományhoz és emberi szerzéshez ragaszkodtanak, és abból meg térni nem akarnak, az ő felsége birodalmából mindenönnen kiigazíttassanak”. Ez a tendenciózus törvény csak tovább növelte a katolikusok felmorzsolódását, helyesebben lehetőséget biztosított az „egységesnek” indult reformációs hullám feldarabolódásához.
A sokat emlegetett erdélyi vallásszabadságról a következőket mondhatjuk: Erdély abban a korban szokatlan toleranciát mutatott az új vallásokkal szemben. Az 1563-ban megtartott tordai diéta már foglalkozott a vallási megoszlás miatt a közösségekben előállt feszültségek megoldásával. Az országgyűlés megengedte, hogy ott, ahol két felekezet hívei összekeveredetten együtt élnek, mindkét fél azt a vallást követheti, amelyiket akarja. A gyülekezetek és lelkészek együttélését oly módon oldotta meg, hogy a templomot felváltva, egymás után mindketten használhatják. Ez a békességteremtő országgyűlési határozat egyértelműen a reformáció terjedését szolgálta, s egyáltalán nem biztosította az ősi hitükhöz ragaszkodó katolikusok vallásszabadságát. Hiszen a katolikusok 1566-ban a papnélküliség következtében még a vallásgyakorlatuk lehetőségét is elveszítették – amint azt fentebb idéztük.
Az 1568–1571 között a vallásra vonatkozóan megfogalmazott törvényeket szokták az erdélyi vallásszabadság alapdokumentumainak tekinteni. Igaz, bizonyos türelmet és vallási szabadságot biztosított az etnikailag és politikailag heterogén fejedelemségben, de ezek a törvények is valójában a reformáció megszilárdulását eredményezték. Ebben nem kis szerepet játszottak azok a társadalm-gazdasági átalakulások, amelyek a fejedelemség létrejöttével párhuzamosan megvalósultak. Az erdélyi fejedelmi hatalom ugyanis azon alapult, hogy területén nem tűrt a kincstáréval összevethető magánföldesúri és egyházi birtoktömböt. (A kincstári vagyon pedig a kisajátított erdélyi és váradi püspökség vagyona volt.) Így az erdélyi rendek az uralkodónak jóval kiszolgáltatottabbak voltak, mint magyarországi társaik a Habsburgoknak. Engedelmesen megszavazták azokat a törvényeket, amelyek sorra beemelték az alkotmány sáncai közé a megjelent protestáns felekezeteket. Először (1557-ben) az evangélikusokat, utána (1564-ben) a helvét hitvallásúakat, majd 1571-ben – Európában egyedülálló módon – az unitáriusokat, és megtűrték (1638-ig) a szombatosokat, 1622-től az anabaptistákat és természetesen a görögkeletieket (ők ugyan nem nyertek törvényes legitimációt, de – belső egyházi autonómiát élvezhettek – püspökeiket maguk választhatták). Tehát a vallási megosztottság igencsak kedvezett annak a törekvésnek, hogy a fejedelmi hatalom ellensúly nélkül maradjon, és így vallási kérdésekben szokatlanul nagyvonalú lehessen.
Nem beszélhetünk továbbá a négy bevett vallás intézményesüléséről sem. A felekezetek egyértelmű felsorolásával először – egészen más történelmi körülmények között – az 1595 áprilisában tartott gyulafehérvári országgyűlésen találkozunk. Tehát az erdélyi vallási tolerancia kérdése örökös – hozzátehetjük: megoldatlan – vitatémája marad az egyháztörténészeknek. Azonban egyértelműen állíthatjuk: az erdélyi vallásszabadság a katolikusokra volt a legkevésbé érvényes. A katolikusok csak névleg szerepeltek a recepták között, egyházszervezetükben (püspök, papok, szerzetesrendek – hiányában) és vallásuk gyakorlásában meg voltak bénítva.
A püspök nélkül maradt egyházmegyében sokat tettek 1579-től a jezsuiták, majd az 1630-as évektől az obszerváns ferencesek. Báthori István erdélyi fejedelem és lengyel királynak régi vágya teljesült, amikor Erdélybe küldhette a jezsuitákat. A protestáns rendek azért is kénytelenek voltak elfogadni a jezsuiták tanítói szolgálatát, mert ebben az időben Erdély képzett tanítók hiányában szenvedett. A jezsuiták első állomáshelye a kolozsmonostori apátság és a gyulafehérvári fejedelmi udvar volt. A hivatásuknak élő atyák a tanítás mellett lelkipásztori munkára is vállalkoztak. „A nép özönével ment a templomba s könnyezve adott hálát Istennek, hogy ismét láthat és hallhat katolikus papot” – olvasható Szántó István jelentésében. Látványos és tartalmas szertartásaikon szívesen vettek részt a más felekezetű hívek is. Buzgó munkájuk révén a katolikusok lelkileg és számbelileg is növekedtek.
Az „engedetlen” jezsuiták, nem törődve a diétai tilalommal, az elárvult katolikusokat pasztorálták (prédikáltak, misszióztak, lelkigyakorlatokat tartottak, szentségeket szolgáltattak ki), erőt és öntudatot öntve beléjük. Tízéves eredményes munkájuk felkeltette a protestánsok féltékenységét és irigységét. Az erdélyi rendek Báthori István halála után kísérletet tettek a jezsuiták kiűzésére. 1588-ban a medgyesi országgyűlésen Báthory Zsigmond nagykorúsításának feltételéül a jezsuiták kitiltását szabták meg. A törvényileg száműzött atyák rövid ideig elhagyták az országot, de a tiltás ellenére már három év múlva visszajöttek. Az 1595-ös gyulafehérvári országgyűlés semmisnek nyilvánította a medgyesi határozatot, és megengedte a jezsuitáknak, hogy visszatérhessenek Kolozsmonostorra, Kolozsvárra és Gyulafehérvárra. Törvényileg biztosított erdélyi missziójuk kérész életű lett. Bocskai István fejedelem a jezsuitákat önhatalmúlag (1606) kitiltotta, amely tilalmat a Rákóczi Zsigmond által összehívott kolozsvári országgyűlés (1607) – a katolikus főurak tiltakozása ellenére – megerősítette: „soha az szerzet többé az országba ne vétessék, és senki se jószágában se házában azféle szerzetet ne tarthasson”. Kiutasításuk nem jelentette a végleges eltávozásukat. Többen maradtak világi papi ruhában, rejtőzködve vagy álnéven. A 17. században mintegy 120 jezsuita apostolkodott a fejedelemség területén. Bethlen Gábor enyhített a helyzetükön, több helyen (pl. Monostoron) iskolát nyithattak. Életük azonban állandóan veszélyben forgott, ezért lakóhelyüket is gyakran változtatták. Ekkor került bele a jezsuita lelki könyvekbe az a szólás: „a jezsuitának készen kell lennie elmennie mindenhová, még Erdélybe is”. Az erdélyi főurak, felhagyva a jezsuiták protezsálásával, a nagy paphiány pótlására bosnyák rendtartományból kértek ferenceseket, akiket elsősorban saját udvari papjaikként alkalmaztak, hiszen latin prédikációjukat megértették. A Szalinai István vezetésével érkezett boszniai ferencesek 1632-ben Mikházára telepedtek le Tholdalaghy Mihály († 1642) portai követ, marosszéki főkapitány pártfogásával. Szalinaiék a Hitterjesztési Kongregációtól is megkapták a missziós felhatalmazást. Szalinai István bosnyák ferences 1632-ben az I. Rákóczi György fejedelemtől nyert védlevéllel – Damokos Kázmér tolmácsolásával – misszionált, 1640-ben létrehozta az erdélyi ferences Őrséget, s 1641–53 között mint a fejedelem által is kinevezett vikárius vizitálta az egyházmegyét. Nevéhez fűződik a licenciátusi intézmény megszervezése.
A vikáriusok sorából kiemelkedik még Damokos Kázmér ferences (1668–1677). Vikáriusi megbízással és az erdélyi fejedelem előtt titokban tartott koroni püspöki címmel Erdély főpásztoraként működött. A ferences vikáriusok elsősorban a trienti határozatoknak próbáltak érvényt szerezni, amitől ódzkodtak a székely nős papok. Az erdélyi ferencesek sorából magasan kiemelkedik Kájoni János (1630–1687), aki Csíksomlyón nyomdát alapított (1676), és vallásos, valamint ismeretterjesztő könyveket adott ki. A négy kiadást is megért (1676, 1719, 1805, 1806) népszerű énekgyűjteményét, a Cantionale Catholicum énekeskönyvet Erdély-szerte évszázadokon keresztül nagy lelki haszonnal használták a liturgián, s énekei a ma érvényben levő katolikus énekeskönyv (Dicsérjétek az Urat, 1993, 2007) alapanyagát képezik.
Az Apafi Mihály (1632–1690) fejedelem uralkodásának vége felé előállt politikai fordulat meghozta az erdélyi katolikusok sorsának javulását. A náj módi korszak küszöbén szervezettebb formában a szerzetesek tevékenykedtek, akik elsősorban az iskolaalapításban és iskolafejlesztésben jeleskedtek. A század közepétől Csíksomlyón működött a ferencesek által alapított és vezetett iskola. Háromszéken a fejedelemség vég napjaiban létesült a korszak egyik legjelentősebb erdélyi iskolája, a Nagy Mózes († 1709) plébános által alapított és a minoriták által vezetett esztelneki, s ennek utódaként a kantai iskola. A kantai iskola hamarosan Erdély-szerte ismertté vált, tanulói óriási többségben a közszékelyek fiai közül kerültek ki, például az Enyeden is működő Kelemen Didák minorita.
1690-től Erdély a Habsburg Birodalom részeként önálló Gubernium, azaz Kormányzóság lett. Közjogi és vallási helyzetét az I. Lipót által kibocsátott Diploma Leopoldinum szabályozta. Ez az impériumváltás az erdélyi katolicizmust előnyös helyzetbe hozta. Hagyományaikhoz híven, de birodalmi érdekből is a katolikus Habsburg uralkodók a katolikus egyházat pártolták. Uralmuk idején megindult az egyházmegye restaurációja, természetesen az idők változásának megfelelően az erőszakos térítések vagy a más vallású lakosság elűzésének kizárásával. Ebben az egyházmegyés papság mellett jelentős szerepet játszottak a 18. század folyamán a jezsuiták és a ferencesek. Az erdélyi egyházmegye történetének egyik legjelentősebb eseménye, hogy 1716-ban visszatért a megyéspüspök Gyulafehérvárra, és ezzel a katolikus egyház élete rendes mederbe terelődött. A főpásztorokat ebben a korszakban egyszerre nevezhetjük egyházhűeknek és királyhűeknek. Így tudtak és tettek a legtöbbet az egyházmegyéért. Egyházi munkájukat azonban erősen akadályozta a közéletben betöltött szerepük (a császárok belső, titkos tanácsosai, kormányzótanácsi tagok és iskolai felügyelők). Szolgálatukra különösen Mária Terézia tartott igényt.
A császárnő uralma alatt a katolikus egyház Erdélyben kifejezetten erőre kapott. Mária Terézia hangoztatta ugyan a felekezeti békét, de titkos rendeleteivel arra buzdította a szebeni Kormányzóságot, hogy az akatolikusokat a közhivatalokból igyekezzen kiszorítani, s a katolikusokat előnyhöz juttatni. Uralkodásának kezdetén visszavonta még az Approbatae Constitutionesben megfogalmazott, katolikusokat sértő törvényeket is (1744). Nagy hangsúlyt fektetett a hittérítésre, kedvezményben részesítette a katolizálókat. A császárnő bőkezűségéről árulkodik a 434 000 forintot kitevő alapítványa, amelynek kamatjából egyházmegyeszerte templomokat, plébániákat építhettek. Egy másik – a portugáliai jezsuita rend missziós vagyonából és az erdélyi rendházak vagyonából (összesen 410 492 forint értékű) létesített – tanulmányi alapítvány a katolikus iskolák működtetését biztosította. Ennek kezelését 1767-ben az erdélyi Gubernium keretében megszervezett Katolikus Bizottságra (Catholica Comissio) bízta.
A kiépült katolikus hitvallásos iskolarendszert Sztojka Zsigmond Antal erdélyi püspök azzal koronázta meg, hogy 1753-ban megalapította az egyházmegye legfontosabb intézményét, a Papneveldét. A katolikus egyház azonban – a 19. századba lépve – nemcsak az udvari támogatást élvezte, hanem a jozefinista szellemű királyok gyámkodását, helyesebben bábáskodását is szenvedte.
Ebből érthető, hogy az Erdélyben évszázadok óta felgyülemlett és meg nem oldott társadalmi, gazdasági és etnikai feszültségek 1848-ban nemcsak az uralkodóházzal szemben nyilvánultak meg, hanem az államilag előnyben részesített katolikus egyházat is kikezdték.
Egy megosztott társadalomban – amely különben a század folyamán a nacionalizmus alapját hordozta magában – kellett hogy magára találjon a katolikus egyház a forradalom, a Bach-korszak és a dualizmus idején. Ebben a „magára találásában” nagy szerepet játszottak a tekintélynek örvendő főpapok, papok, szerzetesek és hívek egyaránt. A forradalom püspöke, Kovács Miklós kiegyensúlyozottságával és józanságával, a Bach-korszak püspöke, Haynald Lajos nagy tudásával és hazafi asságával, valamint a dualizmus két nagy kaliberű főpapja: Fogarasy Mihály az egyház ügyéért keményen küzdő és fáradságot nem ismerő magatartásával és Lönhárt Ferenc pedagógusi érzékével és realitásával – jó pásztorként jártak elöl. Egyszerre voltak lelkipásztorok és kulturális (elsősorban iskolai) feladatokat végző főpapok.
A dualista korszakot jellemző szabad szellem nem volt kímélettel az erdélyi részegyházra, ennek papjaira és híveire. A társadalom „keresztény” jellege erősen meggyengült. Az embereket nem vonzották a szellem és a lélek mélységei. A meggazdagodott emberek a felvilágosultság és a haladás jelszavait ismételgették, s az egész társadalom – Márton Áront idézve – „farsangi jókedvvel hajókázott a polgári jólét sekélyes vizein… A vallási közömbösség és hetyke, hangoskodó egyházellenes szellem megejtette a
lelkeket”.
Az állami oktatásnak „hatalmas előrenyomulása” a felekezeti iskolarendszert kezdte ki. Főleg a városi iskolákra vetették ki a hálót, de nem hanyagolták el a színkatolikus székely községek intézményeit sem. Anyagi előnyök kecsegtetésével rá tudták venni az iskolafenntartó egyházi közösségeket, hogy ők maguk kérjék az államosítást. Az egyháznak tehetetlenül kellett tapasztalnia, hogy a társadalomban betöltött eddigi szerepére nem tartanak tovább igényt, fokozatosan kiszorítják. Kulturális és társadalmi szolgálatát egyelőre még megtűrik, de észrevehetően akadályokat gördítettek az egyházi intézmények (hitvallásos iskolák, kórházak, árvaházak, öregotthonok és mások) működtetése elé.
Közösségeinknek örökös nehézséget jelentett az egyházi intézmények működtetése és az alkalmazott személyzet eltartása. Székelyföldön a papság és a hitvallásos tanítók jövedelmét a kepézés (terménybeli adózás) képezte, ami a polgárosodás korszakában a székely népnek gyakorlatilag „kettős adózást” jelentett. A kepézési rendszer igazságossá tételét csak az állam részéről történő kepemegváltással lehetett volna megoldani, mint a szászföldi községekben. Ezt a „gesztust” a pesti kormány már nem alkalmazta a székely közösségekre.
A szegénységgel küzdő egyházmegyének a századfordulón volt egy minden szempontból – lelkileg és anyagilag – „nagyon gazdag” püspöke: Gr. Mailáth Gusztav Károly, aki apostoli lelkületével, önzetlen nagylelkűségével őrállóként állt az egyházmegye élén. Fiatalon került a gyulafehérvári püspöki székbe. Akkor (a századfordulón) senki sem sejtette, hogy az erdélyi egyházmegye életében olyan nagyméretű változás fog bekövetkezni, mint ezeréves történelme folyamán soha.
Mailáth negyvenéves püspöksége egybeesett híveinek kisebbségi sorsba kerülésével és a jogaikért folytatott nehéz küzdelemmel. A főpásztor a megváltozott politikai és társadalmi viszonyok között mindent megtett, hogy hívei szabadon gyakorolhassák hitéletüket. Szelídségével és megnyerő modorával például igen nagy hatást gyakorolt még az államférfi akra, miniszterekre, a helyi hatóságok embereire, sőt a katolikus nevelésű Ferdinánd királyra is. Mindenkinek mindene lett. Munkáját nemcsak az egyház belügyeinek irányítása kötötte le, hanem népének, híveinek társadalmi igénye is. Apostoli buzgósága a „vihar utáni” megújulást eredményezte. Az ő nevéhez fűződik a katolikus közszellem és a katolikus nevelésügy újjáéledése. Újságokat alapított, vallási mozgalmakat támogatott, megragadott minden alkalmat, hogy a katolikus közélet és szellemiség országos hírű képviselőit bemutassa egyházmegyéjének, papjainak és az ifjúságnak. A régi iskolák megújítása mellett új nevelőintézetek létesítését segítette elő, az iskolákba lelkes nevelőgárdát toborzott össze, lelkipásztorokat nevelt az ifj úság számára, célt, tartalmat és lendületet vitt a papság munkájába.
Vezetésével a két világháború között a gyulafehérvári egyházmegye hívei – minden fajtájú hátrányos megkülönböztetés ellenére – kifejezetten öntudatra ébredtek, összetartozásuk tudata és egyházhűségük erősödött, az iskolai és más egyházi intézményeik iránti ragaszkodásuk és áldozatkészségük megnőtt.
Az 1938-as év nagy változásokat hozott az egyházmegye belső életében, elsősorban hierarchiájának csúcsán. XI. Piusz pápa elfogadta az évek óta betegeskedő Mailáth G. Károly püspök visszavonulását, és 1938. május 28-án az egyházmegye kormányzását Vorbuchner Adolf addigi segédpüspökre bízta, aki szeptember 10-én meghalt. Egyházmegyénk története szempontjából fontos intézkedése volt, hogy halála előtt húsz nappal, az ideiglenesen plébánosi megbízással lelkipásztorkodó kolozsvári papot, Márton Áront kanonokká és kolozs-dobokai főesperessé nevezte ki (1938. augusztus 21.). Ezzel a Szentszék figyelmét Márton Áronra terelte. Állításunkkal azt is megkockáztathatjuk, hogy az ő rövid püspöksége útkészítő szerepnek minősült: Vorbuchner nélkül nem biztos, hogy Márton Áron püspök lett volna. A Szentszék már Vorbuchner halála után négy nappal intézkedett: 1938. szeptember 14-én Márton Áront a gyulafehérvári egyházmegye apostoli kormányzójává nevezte ki. Róma gyors intézkedése megnyugtatta a lelkeket. Az erdélyi papok és hívek Márton Áron kormányzói megbízatásában megsejtették püspöki kinevezését, ami 1938 karácsonyán be is következett.
Márton Áron a lehető legkritikusabb helyzetben került az egyházmegye élére. Megfontolt, határozott magatartásával és az emberekhez közel álló személyiségével tartóoszlopa lett az egyensúlyából kibillentett népének (1980-ig). Olyan idők jártak, amikor a lelkipásztori munkában az építkezésekről a megmaradásra tevődött át a hangsúly. És mégis, minden külső szorítás ellenére, ebben a keresztényüldözési korszakban lelki megújulásról beszélhetünk. Hitükhöz és papjaikhoz ragaszkodó hívek, plébániai hitoktatásra járó gyermekek és fi atalok, templomokban vigaszt kereső és nyerő emberek a megpróbáltatásokban való kitartásukkal és egyházhűségükkel az őskeresztények magatartására emlékeztetnek. Büszkeség tölt el bennünket ma, ha a megalkuvást nem ismerő vértanúinkra és hitvallóinkra gondolunk.
Az egyház ellenségei nagyon jól tudták, milyen hozadéka van a „pásztorverésnek” (Mt 26, 31), csak éppen a Gondviselést felejtették ki gonosz tervükből. Egyetlen romániai vallásfelekezettel sem bántak el olyan megalázóan és kegyetlenül, mint a katolikus egyházzal. Támadásaikat ördögi fondorlattal hajtották végre. Előbb ígérgetésekkel, demokratikus elvek szépen csomagolt kínálatával hozakodtak elő, s amikor szándékuk szerint nem tudták a katolikus klérust betörni (csak nagyon kis részét), erőszakhoz folyamodtak. Következtek a fenyegetések, a jogtalan büntetések, meghurcoltatások és letartóztatások. Egyházhűségük miatt sokan megjárták a kommunista börtönöket (293 erdélyi papból 130, nem számítva ebbe bele a szerzetesnőket és a híveket), és sokan ott is szenvedtek ki. Hogy csak egy-két jellegzetes példát emeljünk ki vértanúink közül: Macalik Győző titkosan felszentelt püspök, Sándor Imre nagyprépost, az észak-erdélyi részek egyházmegyei kormányzója, Boga Alajos püspöki helynök, Boros Fortunát ferences tartományfőnök, Gajdátsy Béla teológiai rektor stb. mind-mind embertelen körülmények között haltak meg a máramarosi, nagyenyedi, jilavai börtönökben.
Márton Áron püspök-hitvalló azt a papját választotta segédpüspökévé (1971-ben), akinek éppen millenniumi évünkben volt 100. születésnapja, a tizenhárom évig (ólombányákban) nehéz börtönt szenvedett dr. Jakab Antalt. Jakab Antal püspökutódként folytatta a küzdelmet, és kormányozta az egyházmegyét 1990-ig.
1948–1990 között, a kommunista korszakban, a katolikus egyház nem szerepelt az államilag jóváhagyott 14 egyházfelekezet között, csak megtűrt egyház volt, a felszámolás minden veszélyének kitéve. Márton Áron és püspöktársai nem voltak hajlandók olyan működési szabályzatot (statútumot) szerkeszteni, amilyent elvártak volna az állami hatóságok. Az általuk készített statútumtervezet nem nyert hivatalos elfogadást, mert az őrizte az egyház függetlenségét.
Romániában törvényen kívülre került a katolikus egyház, de megtűrtségének minden hátránya (főleg bizonytalan létezése) mellett megvolt az a nagy előnye, hogy nem kellett megalkudnia, és a papság – az adott körülmények között – lelkiismerete szerint pasztorálhatta a híveket. Az ún. „bizonytalanságban” (a magukra maradottságban) papok és hívek erősebben kapaszkodtak(tunk) a gondviselő Istenbe, Márton Áron püspököt idézve: „Az egyetemes bizonytalanság napjaiban megbizonyosodtunk afelől, hogy egyedül vagyunk és a magunk erején kívül csak Istenre támaszkodhatunk”. S merjük kimondani, hogy kapaszkodtunk is! Egyházmegyei szinten templomaink vasár- és ünnepnapokon teltebbek voltak, a gyóntatószékek előtt sorok kígyóztak, a bérmálások és a papszentelések tömegeket mozgattak, családjainkat a keresztény szellem hatotta át; egyszóval: erősebb volt a hitélet, mint a váratlanul beköszöntött demokrácia éveiben.
Az erdélyiségünk titka tehát:
– a sok megpróbáltatás az embereknek testvériesebb magatartást kölcsönzött, közvetlenebbek és összetartóbbak lettek;
– a vallási elkülönülések egyházukhoz ragaszkodó, saját vallási értékeiket ismerő és féltőn óvó keresztényeket alakítottak ki;
– Trianon után a liberalizmus követői az egyházakkal szemben visszafogottabbak lettek;
– a „magunkra maradottság” az erdélyi emberben még inkább Istenbe kapaszkodottságot, vallásos lelkületet eredményezett.
A gyulafehérvári főegyházmegye ezeréves múltjának általános jellemzéseként is, és ugyanakkor a jubileumi jelmondat szentírási kontextusa értelmében, a jövőjét is remélve valljuk: Krisztussal… ezer esztendeig (Jel 20, 6).
Marton József