Az önismeret kenyerünk kellene legyen

Beszélgetés Pál Ferenccel az istenkeresésről és önmagunk kereséséről
Pál Ferenc nemrég a megbocsátásról tartott előadást Csíkszeredában, a Nyitott Akadémia keretében. Bevezetőjében azzal lepte meg hallgatóságát, hogy családjuk Csíkból származik. A vele folytatott beszélgetés elején erről kérdeztük.

– Apai ágról a dédnagypapám – ahogy édesapám ezt mesélte – kétméteres favágó volt. Az egyik fia, a nagypapám nagyon ügyes kezű fafaragó, faszobrász volt. Ahogy mondani szokták, szerette volna megcsinálni a szerencséjét, és emiatt elindult Pestre, ott szeretett volna művészember lenni. De miközben nagyon szerette volna kibontakoztatni a szerencséjét, szerelembe esett egy lánnyal. A leendő após és anyós számára nem jelentett túl nagy biztonságérzetet a művészkedés, ezért a nagypapámat elég komoly döntés elé állították: művészhez nem adják a lányukat, de ha valami tisztességes, polgári foglalkozása van, akkor viheti. A nagypapám elment egy szakiskolába fafaragást, faszobrászatot tanítani. Ez biztos megélhetés volt, de a művészi pályája derékba tört.
– Ápolták a rokoni kapcsolatokat az itthon maradottakkal?
– Nagypapám nem járt vissza, és apukámat sem nevelte rá, hogy visszajöjjön. A családból én voltam az, aki a legtöbbet jártam Erdélybe, még fiatalemberként, a nyolcvanas évek elején a Magyar Máltai Szeretetszolgálattal együtt jó párszor jöttem.
– Stílusosan, ugorjunk egy nagyot. Hogyan lesz egy élsportolóból, magasugró országos bajnokból katolikus pap?
– Ha ezt a kettőt egymás mellé tesszük, valóban nagy ugrásnak tűnik. Serdülőkoromban volt bennem egy alapvető élmény: állok a dobogó tetején, megnyerek egy újabb versenyt – elég tehetséges voltam és elég sok versenyt nyertem –, a nyakamba akasztják az aranyérmet, és az öröm mellé valami érdekes keserűség, szomorúság is társul. Most nyertem, még nyerhetek akármennyit, sokkal nagyobb versenyeken is, de ez engem nem elégít ki. Az életem több ennél. Az efféle öröm, elismertség, megbecsültség egyszerűen nem fedte le a teljes emberségemet. És ahogy ezt megtapasztaltam, elkezdtem – már 16-17 éves koromban – a vallás, a hit, Isten felé fordulni. Szüleim nem neveltek minket vallásosan, és ez az útkeresés vitt lépésről lépésre oda, hogy katolikus lettem. Hiszen addig legfeljebb csak meg voltam a katolikus egyházban keresztelve, de a keresztelésen kívül semmi szál nem kötött ehhez a világhoz. Ahogy mentem tovább, mindig nyílt az út, 21 évesen voltam elsőáldozó, 22 évesen bérmálkoztam, 23 évesen bementem a papnevelő intézetbe.
– A papi hivatáshoz hogyan kapcsolódott a mentálhigiéné tanulása?
– A lélektan, a mentálhigiéné, a lelki gondozás, a pszichodráma, a bibliodráma mind nagyon kedvesek, fontosak nekem, és részei az útkeresésnek. A papnevelő intézetben nagyszerű, kimagasló tanáraink voltak, amit teológiából meg lehetett tanulni, azt átadták nekünk. De nagy hiányérzetem támadt: papként az lesz majd a dolgom, hogy Istent valamiképpen közvetítsem az emberek felé, az emberekről meg nem tudok semmit. Amit összeszedegettem az élettapasztalatomból huszonegynéhány évesen, az édeskevésnek tűnt. A hiányérzet és a fölkészületlenség fölismerése vezetett oda, hogy már a papnevelő intézetben elkezdtem képzésekre járni. Arra is rájöttem, hogy az önismereti dolgok könyvből egy ponton túl nem tanulhatók meg. Hiszen éppen a saját vakfoltjainkra nem látunk rá. Mindenkinek megvannak a gyöngeségei, az elvakultságai, a hiedelmei, és a realitásvesztései. És miközben pont ezeket kellene a legjobban ismernünk, ezeket ismerjük legkevésbé. Tehát az önismereti munkához szükségünk van másokra. Ezért olyan képzésekre mentem, ahol a csoportvezetők vagy egy terapeuta nagyon fontos visszajelzéseket tudott adni. Ma is azt gondolom, hogy ez nagyon nagy áldás az életemben. Nekünk, akik emberekkel foglalkozunk, az önismeret tulajdonképpen kenyerünk kellene legyen, mert anélkül a segítő szándékunk nem bizonyul elégségesnek.
- Mi az oka annak, hogy egyre több embernek van szüksége a lelki segítségre, ami többek között a pszichológiai témájú előadások iránti nagy érdeklődésben nyilvánul meg? Ennyire „ki vagyunk éhezve”?
– Ennek sok oka van. Az egyik például, hogy még ötven, száz évvel ezelőtt is az életünket meghatározta az, hogy egy faluközösség, egy kisvárosi kultúra, egy keresztény kultúra kívülről milyen elvárásokat, szabályokat, normákat, erkölcsi kritériumokat támasztott az egyes emberek felé. A családok, kis közösségek ezeket a normákat komolyan betartották, ebben társadalmi közmegegyezés volt. Úgy is mondhatnám, hogy erőteljes volt a külső meghatározottságunk. Egészen nyilvánvaló volt, hogy egy tisztességes polgár, egy rendes ember nagyjából milyen életet él, mihez igazodik, mit tart jónak, mit rossznak, erkölcstelennek és erkölcsösnek. Ez mára teljesen megváltozott. Ma a szabadsággal együtt, ha komolyabb jogszabályba nem ütközik, akkor a társadalom nagyon sok mindent tolerál. Szabadon dönthetünk arról, hogyan élünk, beleértve persze, az önpusztító, az önsorsrontó életformákat is. Ebből a szempontból az erkölcsnek és egészséges vallásosságnak az is áldott szerepe volt, hogy megóvott bennünket attól, hogy a saját belső rendezetlenségeink, sebzettségeink, nyomorúságaink és hiányaink által vezérelten bóklásszunk és próbáljuk az életet élni. Ma azonban ezek a külső dolgok magunktól sem védenek meg, ezért minden ember elkezd a saját feje, szíve, gyomra, sejtjei, élettapasztalatai, sérelmei, hiányai, sebzettségei révén keresgélni és élni az életet. Ezért rengetegszer zsákutcába jutunk, vermekbe esünk, és csodálkozunk, hogy hol rontottuk el. A külső tehát ma már sokkal kevésbé határoz meg, a belsőnk alapján élünk, a belsőnk viszont nem elég kulturált.
– Mindaz, amit magunkkal hozunk a gyermekkorból, befolyásolja az életünket, leginkább a társas kapcsolatunkat és a gyermekeinkhez való viszonyunkat határozza meg. És éppen ezen a területen szorulunk segítségre.
– Mindannyian hozunk egy sajátos örökséget a szüleinktől. Régen a társadalom nagyon sok mindent a kezébe vett, a kultúra nagyon sok mindent meghatározott. Ez ma már nincs így, ezért kénytelenek vagyunk saját kezünkbe venni saját életünket, nagyobb egyéni felelősségünk lett. Ez azt is jelenti, hogy fölismerjük, szüleink nem tökéletesek. Nem tudtak bennünket mindenben úgy szeretni, ahogyan az nekünk jó lett volna. Ez először fájdalommal, haraggal, csalódottsággal együtt jelentkezik, és nem is érdemes kikerülni, megúszni ezeket a feltörő érzéseket, mert a gyógyulás útjának kezdeti lépései. Aztán ahogy átéljük ezeket a fájdalmainkat, sérelmeinket, a nagyobb emberismeret meg tapasztalat révén rácsodálkozunk, hogy hogyan lett volna jó. Akkor a csalódottság, a fájdalom és adott esetben a jogos haragunk után el tudunk oda jutni, hogy azt mondjuk, a szüleink nem tudtak bennünket általában úgy szeretni, ahogy szükségünk lett volna rá, de úgy szerettek bennünket, ahogyan tudtak. És ez az elfogadás, a megbékélés irányába tud bennünket vinni. Felismerjük, hogy a szüleink is ugyanolyan esendő lények, mint mi. Már nem csak mint gyerek nézünk a szüleinkre. Mert mindaddig, amíg gyerekként nézünk a szüleinkre – bár ötven- vagy hetvenévesek is lehetünk –, akkor gyermeki csalódottsággal tekintünk rájuk. Ahogy végigjárjuk ezt az utat, egyszer csak felnőttként nézzük felnőtt szüleinket, és kezdjük ebben-abban felmenteni őket. Még csak nem is megbocsátani, hanem fölmenteni őket, és azt mondani, hát persze, őbenne is az a gyengeség jelent meg, ami bennem. Ebben a folyamatban nagyon jelentős, hogy jó esetben megpróbáljuk megérteni a szüleinket: miért csinálta ezt az apám, anyám, miért nem tudták megtenni ezt vagy azt? Ez elvisz bennünket a nagyszüleinkig, dédszüleinkig, látjuk, hogy mit kaptak és mit nem kaptak a saját szüleiktől, és még árnyaltabban kezdünk látni, észrevesszük egy sokgenerációs nagy családnak az erényeit, az értékét és az árnyoldalait. Mert mindenhol, ahol fény van, van árnyék is. Például: egy keresztény, katolikus családban, ahol sok nemzedéken keresztül érték az, hogy legyünk szolidárisak, segítőkészek egymással, bátorítsuk egymást, legyünk önzetlenek, ezeknek az értékeknek árnyékában sokszor azt látjuk, hogy az illető nem tud kiállni magáért. Nem tud az életben megküzdeni, nem tudja eléggé saját magát megvédeni. Nem elég ma értékesnek lenni, meg kell tudni mutatni, hogy értékesek vagyunk. És ehhez nem kapott ő otthon semmi muníciót, mert a szülei azt mondták, hogy legyél szerény, fiam! Egy állásinterjún például ezekkel az értékekkel nem sokra lehet menni. Ezért ha látjuk a nagy családunk történetében, hogy értékeinknek is bizonyos árnyéka is szokott lenni, akkor ezeket az árnyékokat is sokkal elfogadóbban tudjuk látni.
– Csíkszeredában a megbocsátásról tartott előadást. Sok embernek komoly belső feladata a megbocsátás...
– A megbocsátásnak mindenképpen kulcsa, hogy átmenjünk és átszenvedjük magunkat azokon az érzéseken, érzelmeken, indulatokon, bosszúfantáziákon, a saját magunk által is szégyenletesnek tartott gyűlöletünkön, amitől aztán még bűntudatunk is lesz. Tehát nagy érzelmi kavalkádon kell átküzdeni magunkat. A megbocsátás egyemberes feladat, nem föltétel hozzá, hogy a tettes bocsánatot kérjen vagy elismerje tettét. De ha ezt nem teszi meg, kétségkívül a megbocsátás az „áldozatnak” nehezebbé válik. A környezetünk nagyon sokat tud segíteni a megbocsátásban, ha nem sietteti, nem elvárásként támasztja elénk, de mégiscsak azt fejezi ki, hogy a megbocsátás nagyon nagy érték. Ennek a folyamatnak van egy másik kulcsa: hogy előbb-utóbb döntenünk kell amellett, hogy meg akarunk-e bocsátani. Mert van különbség aközött, hogy meg tudok vagy meg akarok bocsátani. Előbbutóbb döntéshelyzetbe kerülünk: most már tudnánk megbocsátani, de nem biztos, hogy akarunk. Ezt a pillanatot nagyon érzékeny szívvel volna érdemes fogadnunk. Ebből a szempontból nyilván az is nagyon fontos, hogy a sérelmeinkről beszélhessünk. De gyógyulást nyilván nem az hoz, ha ötven éven keresztül mondjuk, hanem ha a megbocsátás részeként mondjuk. És ha a fájdalom hullámverése kezd egy picit enyhülni, akkor képesek vagyunk valamikor dönteni a megbocsátás mellett, és akkor újabb szakaszba lép a megbocsátás folyamata. Kezdjük árnyaltabban látni a helyzetet, már nem feketén-fehéren, a másikat nemcsak a saját sérelmeink nézőpontján keresztül tudjuk látni, hanem a maga teljességében. Ahogy a kép árnyalódik, lehetővé teszi, hogy én magam is árnyaltabb összefüggésbe helyezzem azt, ami velem történt, és kilépjek sérelmeim szűk világából. Ezért a megbocsátásnak nagyon nagy egészséget, békét, boldogságot támogató hatása van.

Pál Ferenc 1966-ban született Budapesten. Fiatalkorában a Vasasnál atletizált, 1987-ben felnőtt magyar magasugró bajnok lett, 1986–89 között a magyar válogatott tagja. 1996. június 15-én szentelték pappá Esztergomban. Terézvárosban, majd Rákoskeresztúron volt káplán, 2002-től Óbudán volt plébános, 2011. augusztus 1-jétől az angyalföldi Szent Mihály-plébánia helyettes plébánosa. Mentálhigiénés szakember. 2005-től a Semmelweis Orvostudományi Egyetem Mentálhigiéné Intézetének munkatársa. Idén augusztus 20-án a Magyar Köztársaság Arany Érdemkeresztjével tüntették ki. 2000 őszétől heti rendszerességgel tartott előadásainak hanganyagai meghallgathatók a www.palferi.hu honlapon, az első két év előadásai nyomtatott formában is megjelentek.

Takács Éva, Hargita Népe