A RÓMAI KATOLIKUS EGYHÁZ TÁRSADALMI HELYZETE,
MÁRTON ÁRON SZEREPE 1945 UTÁN
(vázlat)
Márton Áron és az új rendszer 1945-46-ban (revízió, székelyek áttelepítése), memorandum a békekonferenciához, MNSZ-hez való viszony (Kurkó dilemma: balodali és csíkszentdomokosi, mint Márton Áron).
Kettős feladat: egyrészt adott egy területi veszteség, amin nem lehet változtatni. Nem volt híve a kettéosztott Erdélynek, reménykedik egy más területi rendezésben. 1946-ban más erdélyi elöljárókkal közösen eljuttat egy memorandumot a Párizsi Békekonferenciához, hogy erősítse a magyar reményeket, mint tudjuk, sikertelenül. Ez alapján születik meg a fekete legenda, hogy Márton Áron magyar nacionalista és revizonista.
1949. június 4. az utolsó nyilvános búcsú, majd június 21-én a letartóztatás (lásd Gagyi József: A krízis éve a Székelyföldön 1949). Csak Marosvásárhelyről 170 aktivistát küld a megyei pártbizottság, hogy meggyőzzék a tömegeket az ateizmusról.
Reinard Koselleck mondatai érvényesek erre az időszakra: a határok megerősödnek, a kettéválasztás társadalmilag intézményesedik, rítusok és eljárási szabályok pecsételik meg és őrzik a be- és kilépés formáit.
A határmegerősítés egyik alapformája a külső fenyegetettséggel és fenyegetéssel való manipulálás. A hatalom 1948-49-ben nyíltan manipulál és fenyeget, és eléri az alsó rétegeket. Az új hatalom meggyőződik, hogy Márton Áront nem tudják megtörni és együttműködésre bírni.
1949-55 között Márton Áron hosszútávú célja (ne felejtsük el, hogy ekkor már túl van egy királyi diktatúrán, egy félfasiszta rendszeren és két világháborún) az, hogy az egyház működjön. NEM akar mártír egyházat, hanem egy szuverén, aktív, a világi hatalomtól független szervezetet akar fenntartani – ezért tiltja meg körlevélben papjainak az állami fizetés felvételét.
A börtönből úgy jön ki, hogy az állam kiengedte, s visszatérése után ugyanott folytatja, ahol abbahagyta 1949-ben, semmit nem enged elveiből. Szétveri néhány hónap alatt a békepapi mozgalmat, újra felállítja a saját embereivel a teológiát.
1955-58: Márton Áron és a magyar forradalom
Többen próbálják meggyőzni a különböző tervekről, mert egyházi és politikai vezetőnek ismerik el, de hajthatatlan marad: tudja, hogy nincs reális esély (dr. Dobai István, Szoboszlai Aladár).
1957-ben a 62. évében járó, börtönviselt Márton Áron lovon és gyalog közel öt hétig székelyföldi bérmakörutat tart, többnyire Kézdivásárhely környékén, a rajoni központot és összesen 25 községet látogatott meg. Az állampárt dokumentációja szerint (többszáz pártaktivista főállásban Márton Áron tevékenységével foglalkozik): Márton Áron több mint 30.000 emberrel érintkezett (a rajon teljes lakosságának 60 százaléka), akik közül 8294-en részesültek a bérmálás szentségében.
A központi bizottsághoz intézett tájékoztatók nemcsak számadatokat tartalmaztak, részletesen beszámoltak a zarándokút alatt elmondott prédikációk tartalmáról is, amelyek arról tanúskodnak, hogy nem engedett elveiből: „Az én küldetésem az, hogy terjesszem a katolikus egyház tanításait, és elmondjam főleg a fiataloknak, hogy kövessék azokat. Arról értesültem, hogy vannak hit nélküli emberek is. Vannak emberek, akik azt mondják, hogy Isten nem létezik” – és hozzátette ironikusan – „és vannak felvilágosult emberek, akik azt mondják, hogy Isten nélkül is lehet történelmet írni, de tudatni kell velük, hogy a történelem Istentől származik. Isten a legnagyobb hatalom a világban, és nélküle semmi sem történik” (bővebben lásd Stefano Bottoni: Sztálin a székelyeknél)
Bérmakörútja befejezése után rendeli el a belügyminisztérium a házi őrizetet, amelyet több ízben, egészen 1967-ig, meghosszabbítottak.
1957 nyarán per is készülne (a Dobai-ügyből kiindulva, akit március 20-án tartóztattak le a kolozsvári vasútállomásnál – Gyulafehérvárról érkezett, ahol Márton Áronnal találkozott), végül ez elmarad.
Márton Áront munkatársainak bepiszkításán keresztül próbálják lejáratni hívei és a lakosság előtt. A Securitate irattárából kiderül, hogy ez előbb Mureş, majd Urania fedőnevű akciók része.
Márton Áron egyházpolitikai szerepe nemzetközi kitekintésben
Érdekes momentum az 1960-es évek nyitása. A II. Vatikáni Zsinatot Márton Áron távolról követheti csak, de saját egyházpolitikáját látja igazolva. Az Ostpolitik, 1963-64, mutatja, hogy a Szentszék nem tud mit kezdeni a romániai kérdéssel (lásd Casaroli nemrég kiadott bizalmas iratai – soha nem utal Romániára vagy Márton Áronra).
Kelet-európai csapdahelyzet: lehet-e ellenálló egyházat elképzelni, hogy ez az ellenállás működőképes legyen hosszú távon?
Márton Áron nem ellenzi az Ostpolitik-ot, egyszerűen az általa vezetett egyházára NEM érvényes az a sokat hangoztatott tétel, hogy csak a hatalom elismerése, a hatalommal való párbeszéd, a kompromisszumok megkötése mentheti meg az egyházat.
----------------
Stefano Bottoni történész (Bologna-Budapest), kutatási területe Közép-Európa politika és társadalomtörténete, történelme a legújabb korban, különös tekintettel a nemzetiségi kérdésre; nemzetépítés és államépítés Romániában a kommunizmus időszakában; a Magyar Autonóm Tartomány (1952-1960), mint társadalomtörténeti probléma és hatalmi szerkezet (ez utóbbi témán belül a katolikus egyház és jelesen Márton Áron püspök szerepe).
Márton Áron kezdőoldal
A csíkszentdomokosi konferencia programja