II. János Pál és XXIII. János szentté avatására készülve

Kovács Gergely pápai káplán atya hosszú évek óta a Kultúra Pápai Tanácsánál dolgozik irodavezetőként, korábban tanulmányai egy részét is Rómában végezte. A kis kihagyással több mint két évtizede az Örök Városban élő erdélyi papot a Magyar Kurír arról kérdezte, hogy a tágan értelmezett kultúra szempontjából mit jelentett a szentté avatás előtt álló két egyházfő, II. János Pál és XXIII. János pápasága. Emellett a magyarok szempontjából felemás 1999-es romániai pápalátogatás is szóba kerül az interjúban.

II. János Pál pápasága idején érkezett Rómába. Hogyan élte meg ifjú papként, hogy a Szentatyával egy városban, az ő közelében él és dolgozik?

– Ma, amikor globalizált világunkban meglehetősen könnyen utazunk – sok országba nemcsak vízum, hanem útlevél nélkül is – nagyon nehéz megérteni, még kevésbé érezni azt, hogy mit jelentett 1990 nyarán egy 22 éves fiatalembernek megérkezni Rómába, miközben azelőtt még útlevele sem volt, soha nem járt Ceauşescu Romániájának határain túl, és a rendszer elszigeteltségbe kényszerítő kulturális gettójának foglya volt. Azt hiszem, hogy a Kalvero Oberg által használt „kulturális sokk” enyhe kifejezés ahhoz képest, amit akkor megéltem. Amolyan Kicsi Székely Mózsi voltam a nagy Meseországban. 

A Szentatyához fűződő első emlékem a vele való találkozásom: a Collegium Germanicum et Hungaricum növendékeként vehettem részt reggeli magánszentmiséjén, elsőéves kollégiumi társaimmal együtt. Két évvel később találkoztam ismét a Szentatyával, amikor diakónussá szenteltek, és a családom is jelen volt, majd a rákövetkező évben, a pappá szentelésem után, újmisés paptestvéreimmel együtt. Azokból az évekből mindössze ennyi emléket őrzök II. János Pál pápáról, ám teljesen megváltozott a helyzet 1997-ben, amikor megkezdtem szolgálatomat a Szentszéknél. Természetesen nem úgy volt, ahogy ezt sokan Erdélyben tréfásan szerették elképzelni, hogy bizonyára több ízben a Szentatyával ebédelek, és a vasárnapi Úrangyalát sem kezdi el, amíg nem látott a Szent Péter téren. De az igaz, hogy általában évi négy-öt alkalommal volt lehetőségem a vele való személyes találkozásra. Meghatározó élmények maradnak a magánkápolnában való koncelebrációk, egy alkalommal az evangéliumot én olvashattam fel, de az is, hogy amikor olaszul mondtam, hogy a Gyulafehérvári Főegyházmegye papja vagyok, a Szentatya erre azonnal magyarul köszönt „Dicsértessék a Jézus Krisztus”-sal.

Összegezve mit jelent Ön számára II. János Pál pápasága?

– Nehéz összegezni, megosztani, de számomra II. János Pál elsősorban olyan marad, amilyennek a személyes találkozások során megéltem. A tekintete, a mosolya, a kézfogása, a gyakran csak félmondatos, de mindig találó szóviccei, tréfái, valamint az, hogy az első találkozástól fogva emlékezett rá, és nem kellett újra elmondanom, hogy erdélyi magyar vagyok. Halála előtt nem sokkal találkoztam vele utoljára dolgozószobájában, a Kultúra Pápai Tanácsa közösségének adott magánkihallgatáson. Szemmel láthatóan szenvedett, de a tiszta és érdeklődő tekintete mindvégig el fog kísérni. Akkor már nem szólt külön egyikünkhöz sem, de úgy éreztem, mintha valami fontosat akart volna mondani, amikor elébe járultam.

II. János Pál romániai látogatása az erdélyi magyarok számára talán kissé fájdalmas emlék maradt, azonban vatikáni nézőpontból érthető annak alakulása. Hogyan látja ezt a pápai utat utólag? Bevonták az út szervezésébe?

– Úgy gondolom, hogy nemcsak kissé, hanem még mindig meglehetősen fájdalmas emlék. Az út konkrét szervezésében semmiféle szerepem vagy megbízatásom nem volt, mégis hónapokon át bizonyos fokig részese voltam a néha óránként változó fejleményeknek. Sajátságos helyzetemben – Erdély szülötteként, de szentszéki szolgálatban – kétszeres keresztként hagyott nyomot bennem ez az út. Két malomkő között őrlődtem. Egyfelől az erdélyi magyarok és katolikusok szerintem is teljesen jogos elvárása feszítette szét szívemet, miközben közülük többen még szinte személyesen engem is hibáztattak, amiért a látogatás kizárólag Bukarestre korlátozódott. Másfelől szentszéki feletteseim és más egyháziak – mint kéznél lévő erdélyire – rám olvasták mindazt a szűklátókörűséget, a csak saját helyi érdek követését és az elzárkózottságot, amely szerintük az adott helyzetben az erdélyi katolikusokat jellemezte. Szerintem ezt még ma, tizenvalahány év elteltével is nehéz tárgyilagosan feldolgozni.

Ha önkritikával szemlélem, különösen a látogatást megelőző hosszas előkészítést, akkor attól tartok, hogy érvényes rá boldog emlékű Márton Áron püspök 1955 novemberében megfogalmazott megállapítása, miszerint bizonyára „mulasztást is követtünk el. Lehet, hogy partikuláris érdekeinket a katolikus érdek fölé helyeztük … az elzárkózást tápláltuk”. Nehéz és kényes dolog ez. Igaz, hogy akinek folyton az identitásáért és a megmaradásáért kell küzdenie, akinek ereje nagy részét önmaga védelmére kell fordítania, annak nehéz nyitottnak és pozitívnak lennie. Viszont néha elgondolkodom azon, hogy mi lenne, ha az akkor készült fényképeket nézve mindenfelé magyar nyelvű transzparenseket látnánk a felvételeken. Vajon van-e, lesz-e súlya a fájdalmában otthon maradt százezer magyar hiányának, vagy inkább a bukaresti szentmisén megjelenő, és láthatóan-hallhatóan érzékelhető akár csak pár száz székely emléke maradt volna meg a történelemben? Ismét boldog emlékű Márton Áron jut eszembe: „Mi feladjuk, mi hallgatunk … gyávaságunk következménye lehet bizonyos fokig, hogy velünk már mindent mernek.” (1935)

II. János Pál pápasága során kezdett dolgozni a Kultúra Pápai Tanácsánál, és azóta immár a harmadik pápa szolgálatában áll. Összevetve a három pápaságot, II. János Pál idején melyek voltak a fő súlypontok a dikasztérium tevékenységében, amelyekkel a pápa által kijelölt irányvonalat kívánta megvalósítani?

– Ahogy a három pápa személyét és munkásságát nem szabad összehasonlítani, tanácsunk tevékenységét sem lehet igazán periódusokra osztani. Néhány dikasztérium munkáján – érthető módon – jobban nyomon követhetőek és azonosíthatóak bizonyos változások, másokén pedig – mint a miénkén is – talán kevésbé. Úgy érzem, hogy esetünkben sokkal meghatározóbb az új elnök, Gianfranco Ravasi bíboros 2007. szeptemberi kinevezése. Leginkább ez helyezett át számos hangsúlyt, jelölt ki teljesen új irányvonalakat. Természetesen vannak konkrét történéseken vagy példákon keresztül kitapintható irányvonalak mindhárom pápasággal kapcsolatban. II. János Pál esetében azért nehezebb ezeket megjelölnöm, mert – ha szabad így fogalmaznom – 1997-ben lettem része egy kész és kiforrottan strukturált szervnek, amelyet 1982-ben hozott létre, majd 1993-ban lényegesen megreformált. XVI. Benedek vagy Ferenc pápa esetében a változásokat konkrétabban érzem, hisz ahhoz már több éves megelőző tapasztalatom van. Ilyen például a XVI. Benedek pápa 2009. decemberi beszéde nyomán megszületett Népek Udvara rendezvényünk, amely a hívők és nem hívők közti párbeszéd eszköze. De Ferenc pápa perifériára irányuló tekintete is tetten érhető tanácsunk tevékenységében.

Mivel Karol Wojtyła Közép-Kelet-Európából jött, a Kultúra Pápai Tanácsa tevékenységében emiatt nagyobb teret kaptak-e a mi régiónk országai? Magyar művészeknek több lehetőségük nyílt-e arra, hogy alkotásaik helyet kapjanak a Vatikánban? Változott-e azóta a helyzet bármilyen irányban?

– Bár saját tapasztalatból csak az 1997 utáni évekről tudok beszélni, az tény, hogy a Kultúra Pápai Tanácsa esetében hangsúlyosan érezhetők az 1989-es változások. Ennek jele a már említett 1993-as reform is. Ekkor, 1993. március 25-én egyesítette ugyanis II. János Pál pápa a Kultúra Pápai Tanácsával a VI. Pál pápa által 1965-ben létrehozott Nem-Hívők Vatikáni Titkárságát. A Közép-Kelet-Európára való odafigyelést maga II. János Pál fogalmazta meg, amikor azt mondta, hogy Európa két tüdővel lélegzik.

A magyar kultúra jeles képviselői, magyar művészek korábban sem voltak ismeretlenek a Szentszék számára – elég Hajnal Jánosra gondolni, akinek római templomokat ábrázoló művei díszítik egyébként tanácsunk folyosóját is. A ’90-es évektől kezdődően a tanács külön odafigyelt arra, hogy nemzetközi rendezvényeinkre Közép-Kelet-Európa képviselői, köztük magyarok is meghívást kapjanak. Számos eseményt sorolhatnék fel, de nagyon hosszú lenne a sor. Itt most nemcsak művészekre gondolok (Makovecz Imre, Kisléghy Ádám), hanem a tudomány, az egyetemi élet, a tömegkommunikáció képviselőire is, hiszen a kultúráról mi mindig egészen tág értelemben beszélünk. Ide sorolhatom azokat a római kulturális rendezvényeket is, amelyeket az évek során Magyarország Szentszéki Nagykövetsége kezdeményezett vagy támogatott, tanácsunk védnökségével: kiállítások, koncertek, filmbemutatók, más kulturális események – ezekből jelenleg kettő van folyamatban. Abban viszont, hogy a Vatikánban vagy a vatikáni múzeumokban kiknek az alkotásai kapnak helyet, tanácsunk nem illetékes.

A Közép-Kelet-Európára való nagyobb odafigyelés abban is megmutatkozik, hogy a régió országai számára egyre sűrűbben szerveztünk rendezvényeket, amelyeken jómagam is részt vettem, Szarajevótól Prágáig, Bécstől Minszkig, Dubrovniktól Bukarestig, Budapesttől Csíksomlyóig. Ezek azért is fontosak voltak, mert a vízumkényszer és a régióbeli fizetések sokszor komoly akadályát jelentették a római meghívások elfogadásának.

Gergely atya posztulátorként közelebbről is követ egy boldoggá avatási ügyet, méghozzá Márton Áron püspökét. II. János Pál esetében a boldoggá, majd most a szentté avatás kapcsán is a hagyományos ügymenettől eltérő, rendhagyó eljárásról beszélhetünk, például a szükséges idő eltelte vagy csoda bizonyítottsága terén. Mi ennek a magyarázata?

– A hatályos jog előírása értelmében egy szentté avatási eljárást csak a jelölt halála után öt év elteltével lehet kezdeményezni. Ehhez szükség van egy, a jelölt közbenjárására történt csodára (hitvallók esetében, vagyis akik nem vértanúk, már a boldoggá avatáshoz is). II. János Pál pápa esetében az öt év eltelte alól történt felmentés, míg XXIII. János esetében a második csoda igazolása alól adott felmentést Ferenc pápa. A válasz alapjában véve egyszerű: mint az egyház legfőbb törvényhozója, a Szentatya bármilyen egyházi törvény alól felmentést tehet. Ugyanakkor úgy gondolom, hogy nem szorul különösebb magyarázatra mindkét eset rendkívülisége.

Áprilisban kettős szentté avatásra kerül sor. Ön szerint miért egyszerre emelik majd e két nagy pápát a szentek sorába? Lehetnek ennek a világgazdasági válság miatti gazdasági szempontjai is?

– E kérdésre Ferenc pápa tudna válaszolni. Nem hiszem, hogy az utóbbiak motiválták volna ezt a döntést. Különben sem nehéz a két pápaságban meglátni a közös vonásokat. Én Közép-Kelet-Európa szülötteként úgy gondolom, hogy XXIII. János pápa az, aki nyitott a párbeszéd felé, a nem hívők, tehát a kommunista országok irányába is. Érezni ezt a Pacem in terris enciklikában is, bár egyszer sem szerepelnek benne olyan szavak, mint ateizmus vagy kommunizmus. Szinte azt mondanám, hogy amit ő megkezdett, az II. János Pál pápa idején érett be, teljesedett ki. Remélem, hogy nem én vagyok az egyedüli, aki így látja.

XXIII. János pápára gondolva mit emelne ki, ami az Ön számára megragadó vagy meghatározó személyében?

– Míg II. János Pálról személyes élményeket, benyomásokat is elmesélhetek, addig az 1963-ban elhunyt XXIII. János pápáról csak közvetett módon beszélhetek a róla olvasottak, hallottak alapján. Közhelynek tűnhet, hiszen általában mindenki ezt mondja, de XXIII. János pápa egyszerűsége és közvetlensége ragad meg engem is. Az a tulajdonsága, amelyben követni igyekszem őt: optimizmusa. Mindenben megtalálni a jót, a pozitívumot. A humorérzékét csak azért nem említem, mert szerintem az adottság. Viszont imáimban szoktam kérni az Úrtól a humorérzék és önirónia ajándékát.

A Kultúra Pápai Tanácsánál milyen emléket őriznek XXIII. János pápaságáról? Kollégáitól hallott-e esetleg érdekes történeteket az ő idejéből?

– Amint említettem, a Kultúra Pápai Tanácsa II. János Pállal született meg 1982-ben. Mivel nincs közvetlen kötődés, XXIII. Jánosról is ritkán esik szó mindennapjainkban tevékenységünk kapcsán. Magunk között sem kerülnek szóba a hozzá fűződő esetek, történetek, hiszen egyikünk sem ismerte. Aminek viszont római tartózkodásom kezdetétől mind a mai napig szemtanúja vagyok: még soha nem fordult elő, hogy a Szent Péter-bazilikában található sírhelye előtt ne láttam volna mindig legalább egy személyt, de leginkább egész csoportot.

XXIII. János nevéről talán elsősorban a II. Vatikáni Zsinat meghirdetése és a hidegháborús időszak miatt a Pacem in terris enciklika jut eszünkbe. A kultúra területén mit emelhetnénk ki pápasága szempontjából?

– Tanácsunk 2003-ban adott ki egy gyűjteményt, amely XIII. Leó pápától kezdve végigköveti a magisztériumban a kultúra hol mindössze rejtetten megtalálható, hol kifejezetten kitapintható fonalát. Nem teljes szövegeket rendeztünk kötetbe, hanem csak azokat a kiemelt részleteket, amelyek kifejezetten a kultúrára vonatkoznak. XXIII. János pápa megnyilatkozásai harmincoldalnyit tesznek ki e könyvben. Maga a Pacem in terris enciklika néhány fejezete is említhető, de a két évvel korábban, 1961-ben kiadott Mater et Magistra kezdetű enciklika is. XXIII. János tanításában talán a kultúra és az igazságosság közti kapcsolat a leginkább visszatérő gondolat. Számára az egyház szociális tanítása nem csak a katolikusokhoz szól: ő minden jóakaratú emberhez beszél. Két meggyőződést találunk meg magisztériumában: amikor az evangéliumot egy nemzet befogadja, akkor ezzel nem „nacionalizálódik” Isten Igéje; az egyháznak nyitottnak kell lennie a nem hívőkkel való párbeszédre, de ehhez jól megalapozott saját keresztény identitás szükséges. A II. Vatikáni Zsinat meghirdetését is tekinthetjük úgy, mint ami magában foglalja azt a „kulturális” csírát, amely a zsinat munkálatai alatt kerül megfogalmazásra, különösen a Gaudium et spesben.

Végül, a 21. század gyorsan változó világában élő emberek számára melyek azok az értékek, amelyeket ez a két pápa elévülhetetlenül képvisel?

– Úgy vélem, erre a kérdésre mindenki csak személyes választ adhat, különben egy hosszú, de száraz felsorolás lesz a felelet. Számomra mindketten a nyitottság, a párbeszéd pápái. XXIII. János rámutatott, hogy az egyház nemcsak a hierarchiából áll, hanem mindannyiunkból. A zsinat után a papok nemcsak szembefordultak a hívekkel az oltárnál, hanem átadtak a felelősségükből is. Ez arra is ösztönöz minden egyes hívőt, hogy ne kívülről és mástól várjon megoldást, hanem maga tegyen érte. II. János Pál olyan időszakban lett az egyház feje, amikor a világ épp csak túl volt a hidegháborún, de még húzta a diktatúrák igáját. Ő tanított meg minket arra, hogy az igazságtalanságra és erőszakra lehet szeretettel, megbocsátással is felelni. II. János Pál pápa a béke és a tisztelet pápája. Amikor megérkezett egy országba, lehajolt és megcsókolta a földet. A tisztelet jele volt ez azok iránt, akiknek az a föld a szülőföldjük. Ez a mély tisztelet adta és adja ma is a szeretet alapját.

Somogyi Viktória/Magyar Kurír