2011.03.28
Teológiai konferencia Gyulafehérváron
II. János Pál pápa alkalmazta a halál kultúrája megnevezést a mai világ állapotára, s abban az élettel szembeforduló tudatos döntések rendszerére, amely programokkal, módszeresen és tudományosan is alátámasztva támadja vagy kezdi ki az életet, az élethez való jogot.
Az Evangelium vitae című, 1995-ben kiadott pápai enciklikában pedig így fogalmazott: „...a népek és személyek jogainak magas szintű nemzetközi gyűléseken történő meghirdetése pusztán szónoki gyakorlattá silányul, ha le nem lepleződik a gazdag országok önzése, melyek elzárják a fejlődés útját a szegény országok elől, vagy az emberi fejlődéssel ellenkezve a népesedés abszurd tilalmát szabják föltételül. Vajon nem kell-e kétségbe vonni azokat a gazdasági modelleket, melyeket államok gyakran nemzetközi kezdeményezésre és föltételként fogadnak be, de olyan igazságtalan és erőszakos helyzeteket támasztanak vagy táplálnak, melyekben egész népek emberi élete elsilányul és kerül elnyomás alá?” (EV 17) „E fény- és árnyoldalaknak mindenkit rá kell döbbenteniük arra, hogy a jó és a rossz, a halál és az élet, a halál kultúrája és az élet kultúrája közti hatalmas és drámai összeütközés előtt állunk. De nemcsak előtte, hanem a konfliktus kellős közepében állunk: részesei vagyunk valamennyien azzal a lerázhatatlan felelősséggel, hogy föltétlenül az élet javára kell választanunk.” (EV 28)
Ezt a felelősséget átérezve választotta tudományos vizsgálat tárgyának az elmúlás és a halál kultúráját a Babeş-Bolyai Tudományegyetem Római Katolikus Teológia Karának Pasztorál-teológia Tanszéke: a Gyulafehérváron március 25-26-én tartott nemzetközi teológiai konferencia címe ez volt: „Quo vadis e vita, mortalis?” Az elmúlás és a halál kultúrája. A szervezők előzetesként a konferencia célkitűzését így fogalmazták meg: „Nem annyira a halál témájának elvi, elméleti boncolgatását tűztük ki célul, hanem sokkal inkább ennek a gyakorlat prizmáján keresztül való megvilágítását, szüntelenül szem előtt tartva a kérdésfeltevés gyakorlati jelentőségét.” Diósi Dávid, a konferencia ötletgazdája erről elmondta: a kérdés aktualitását akkor érezte meg először, amikor a halállal a maga életében, szerettei elvesztésekor testközelben találkozott. Nyugati tanulmányai idején látta az élet és halál egymástól való elidegenedését, elválását, a halálnak az életből való kiszorulását, s azt, mennyire elidegenítő ennek a hatása. Nevelőként pedig azt tapasztalta, a mai fiatalok valósággal irtóznak és menekülnek a halál elől, s még a lelkipásztori szolgálatra készülőknek is nehezére esik a kérdés súlyának megfelelően számolni vele, holott papként nem egyszer kell koporsó mellett állva beszélniük a hozzátartozókkal, gyászolókkal, ehhez azonban kívánatos, hogy hitelesen tudjanak megszólalni, útravalót tudjanak nyújtani, nem pedig könyvízű mondatokat felmondani. Az emberek a határhelyzetekben várják leginkább a paptól azt, hogy kalauzként segítsék őket a másik világ valóságával szembenézni.
Ugyanakkor a konferencia tudományos súlyát és jelentőségét kívánták a rendezők, a Diósi Dávid vicerektort mindenben támogató Oláh Zoltán szemináriumi rektor és Marton József tanszékvezető, azzal hangzúlyozni, hogy külföldi egyetemek tanárait is meghívták. A regensburgi egyetemet képviselte Tobias Nicklas és Harald Buchinger, a debrecenit pedig Havas László. A konferencia során az elméleti és gyakorlati kérdések is egyensúlyban voltak: hiszen Máté Róbert, Jitianu Liviu elvontabb megközelítései is a gyakorlattal szoros kapcsolatban álltak, Vik János, Holló László gyakorlatközeli előadásai elméleti következtetéseket igyekeztek megfogalmazni. Marton József egyháztörténeti példát hozott a haláltól sem félő, rettenthetetlen helytállásra, amire csak a keresztény hit képesít. Külön érdekessége és erénye volt e teológiai konferenciának az interdiszciplinaritás: olyan előadókat is megszólaltatott, akik az adott téma egészen más perspektíváit villantották fel, a kérdés összetettségét is megmutatták, de abban is biztatást kínáltak, hogy a pap a betegágynál, a haldokló és családja ellátásában nincs magára hagyva és nem magára utalt. Ma már szerencsére van helye a hívő orvosi megközelítésnek is (Holló Gergely), és vannak olyan szakápolók (András Ildikó), akik a testi bajok ellátása mellett a lelket, szellemet sem hagyják táplálék nélkül. Az összefogás és együtt dolgozás e területen, a halálra való felkészítésben is szükséges, és különösen fontos szempont volt az is a papságra készülő fiatalok számára, hogy a beteghez hívott lelkipásztor, még ha ő a lelki készület szakembere is, ne felejtsen el a takaróval gyöngéden elleplezett szenvedés testi oldalára is empatikusan odatekinteni. Balázs Lajos, majd Tánczos Vilmos néprajzi szempontú bemutatója konkrét megfigyeléseket mutatott be szöveges idézetek és képek segítségével, s a hivatalos egyházi képviselők figyelmét a különböző paraliturgikus és más szokások mögött húzódó népi tudásra, bölcsességre hívta fel, ami megőrzendő, áthagyományozandó érték, s amiből erősítést lehet nyerni és tanulni. Végül Lukács Imre Róbert egyházjogi megközelítése a halottakat eltemetni parancs konkrét megvalósulási kereteit ismertette olyan problémás esetekben, mint az öngyilkos vagy az elhamvasztott eltemetése.
Közvetlenül a konferencia lezárulta után kértük Diósi Dávidot, értékelje a rendezvényt: az elképzeltekhez képest mennyire érte el a célját, mennyire jutott el a tervezett üzenet a címzettekhez. „Úgy érzem, sikerült elérni a célt és sokakat megszólítani. Ha csak azt veszem figyelembe, hogy nem volt kötelező, nem volt előírva a részvétel, és mégis elég sokan eljöttek, a mi karunk diákjai mellett Kolozsvárrról, és papok. Volt aki csak egy délutánra tudott eljönni, de vette a fáradtságot, nem is könnyű körülmények közt, hisz itt a város, az utcák fel vannak ásva, sár van, az autót messzebb kell hagyni, és a gödrök közt kell eljönni az intézetig. Jöttek Temesvárról, és voltak váradi papok is, sőt, eljött Böcskei László püspök is, pedig sok teendője közé kellett beillesztenie ezt a konferenciát. Nagyon szépnek tartom ezt... Úgy értékelem, a téma volt elsősorban olyan, amiért érdemesnek tartották vállalni mindezt. Fontos egy ilyen konferencia esetében, hogy legyen egy tudományos presztízse, ehhez kellettek a külföldi meghívottak, de a hazai előadók is mind kiválóak voltak és amiről beszéltek, az is mind nagyon érdekelte a hallgatóságot. De erről őket kellene megkérdezni.” A hallgatóság érdeklődése pedig nyilvánvaló volt a kitartó részvételből, a tapsból, a sorjázó és hangosan megfogalmazott, vagy később egymás közt megtárgyalt kérdésekből. Azzal mindenki egyetértett, amit Jakubinyi György érsek a konferenciát záró szavaiban megfogalmazott: a gyakorlat igazol minden elméletet, és ennek a teológiai fórumnak fő erénye volt, hogy gyakorlati, használható anyaggal gazdagított.
Bodó Márta, Vasárnap