Nagy püspökünk, Márton Áron tanítása és példája ma sem veszít időszerűségéből. Feladatunk és kötelességünk, hogy ne csak imádkozzunk boldoggá avatásáért, hanem az általa mutatott példát kövessük, tanítását életre váltsuk.
"A hit évé"-ben (2012. október 11. - 2013. november 24.) minden hónapra kiválasztunk egy mártonároni gondolatot, hogy ezáltal is - világító jelként - elkísérjen bennünket.
* * *
A keresztség éppen olyan valóság, mint az ember-mivolt. S éppen úgy kötelez. Ha a katona gyermekekkel, gyönge nőkkel, védtelen emberekkel kegyetlenkedik, ha a nő megfeledkezik nőiességéről, ha a családapa lezüllik és elhanyagolja a családját, ha a törvény embere embertelenségeket követ el a törvény örve alatt – az ilyenekre azt mondjuk, hogy kivetkőzött emberségéből. Így van a keresztény mivolttal is. A megkeresztelt ember Krisztus tanítványa, követője, képviselője. Krisztus vonásai bele vannak vésve a lelkébe. Bele van kapcsolva a megfeszített és halottaiból feltámadt Krisztus életébe, magára vette az Ő feladatát és sorsát. Részesül az Ő mivoltából és küldetéséből. Részese művének, céljainak, sőt a hatalmának. S ha erről megfeledkezik, azt kell mondanunk, hogy kivetkőzött a keresztény mivoltából, megtagadta és elárulta Krisztust.
*
A keresztény nem érheti be azzal, hogy csupán és egyszerűen emberként éljen. Egész életét a hit fényénél kell megvizsgálnia, megítélnie és kötelességeit vállalnia. A keresztény számára nincs két különválasztható magatartás; egy emberi és egy keresztény, egy vasárnapi és egy hétköznapi, egy, amit a templomban ölt magára s aztán a hivatalban, a munkahelyén és a családban felcseréli egy másikkal. Nincsenek percek vagy alkalmak, melyeket pusztán emberként és pusztán keresztényként élhet. Ha kereszténynek mondja magát és az akar lenni, akkor egész életét úgy kell néznie, ahogyan Isten nézi, úgy kell elbírálnia, ahogyan Ő bírálja, úgy kell élnie, ahogyan Ő kívánja. Ehhez pedig szüksége van a hit fényére és a kegyelem segítségére.
*
A keresztény hit; az ember szabad és személyes választása, ezért mindig ki van téve veszélynek. Mindig voltak és lesznek történelmi és társadalmi erők, szellemi áramlatok, amelyek szemben állnak az Istennel, Krisztussal, a hittel, kereszténységgel. A keresztény tanúságnak e nélkül nem is volna értelme. A kereszténynek meggyőződéséről elsősorban nem a hívek felé kell tanúságot tennie, hanem a nemhívők felé.
*
Amint említettem, az igazi hit szerinti élethez nem elég a szentségek formális felvétele és az Egyház parancsainak a külsőséges megtartása. Az olyan társadalomban, amilyen a miénk – újabban plurális társadalomnak nevezik –, ahol a kereszténység már nem magától értetődő és olykor társadalmilag nem is előnyös, az embernek döntenie kell, hogy a hitet vagy feladja, mint egy idejétmúlt vallási kultúra maradványait, vagy, ha keresztény akar maradni, akkor vállalja egész tartalmával és teológiai mélységével. Az igazi vallásosság a hit személyes átélése és az átélt hit igazságainak a bátor vállalása az élet minden területén.
*
Az apostolok is Jézus Krisztus prédikációinak a mélyebb értelmezését tulajdonképpen csak akkor fogták fel, amikor vették a Szentlelket. A mai embernek, aki az eszmék és vélemények zűrzavarában irányt-vesztetten tétovázik, különösen szüksége van a Szentlélek kegyelmeire. A pünkösdi Léleknek kell újra kiáradnia, hogy felgyújtsa és magával ragadja, mint egykor az apostolokat. S a lelkipásztor nemes feladata, hogy a lelkeket előkészítse a kegyelem befogadására. Mert csak a kegyelem erejével valósíthatja meg az ember az újjászületést, amit Szent Pál olyan végtelen komolysággal sürget: "Vetkőzzetek ki a régi emberből, s öltözzetek fel abba az újba, aki megújult Teremtője képmásának megfelelő ismeretére" (Kol 3,10).
(Márton Áron Múzeum, 19. dos., 11. b., 1. lap)