2011.08.04
Új plébánosa van Gyimesfelsőloknak
Az idei papi áthelyezések nagy változást hoztak a gyimesfelsőloki római katolikus hívek életébe, augusztustól ugyanis a nyárádremetei születésű Vass Nimród-István látja el a plébánosi feladatokat. „Azt szeretném, hogy egymást segítve vigyük előre az egyházközség ügyét, lehetőleg mindenki megelégedésére, természetesen Istent téve az első helyre” – jelentette ki beszélgetésünk során a felsőlokiak új lelki vezetője.
Augusztustól új plébánosa van a gyimesfelsőloki egyházközségnek
Nyárádremetén született 1974. szeptember 8-án. Szülei négy gyereknek adtak életet, közöttük ő volt a legnagyobb. Vallomása szerint nevelésüknek köszönhető, hogy a vallás nem állt távol tőle, és így a papi pálya sem, amikor az ideje annak elérkezett. A helyi általános iskolában tanult, a középiskola utolsó két évét pedig a sokak által csak kántoriskolaként ismert gyulafehérvári tanintézményben töltötte.
„Érettségi előtt döntöttem úgy, hogy teológiára felvételizem, melynek végeztével, 1999. június 20-án szentelt pappá Jakubinyi György érsek Gyulafehérváron” – elevenítette fel a soha el nem távolodó múltat az atya. Szolgálata első éveiben Csíkszentdomokoson tevékenykedett, majd egy rövid sepsiszentgyörgyi kitérő után Rómában egyházi jogot tanult, a Lateráni Egyetem egyházjogi fakultásának diákjaként.
Onnan hazatérve, Kapnikbányára, egy máramarosi szórványplébániára kapott kinevezést. „A római tanulmányok után a kapniki szórvány kissé nyomasztóan hatott rám. S bár a közösségi életben látványos fejlődést nem sikerült elérni, állami és pályázati támogatásokkal, a hívek segítségével sikerült mind a plébánia-, mind a filia-templomon javítani, különféle munkákat elvégezni” – mesélte az ott eltöltött évekről a plébános. Hozzátette, az egykoron magyar többségű településen mára csak 13 százalék a magyarság aránya, az asszimilálódás igen erőteljes. „Itt is, mint mindenütt, volt mindenféle ember, de megszoktuk egymást, és igyekeztünk jobbá tenni a mindennapokat. De tudni kell, hogy egyházmegyei zsinatunk öt évet ír elő a szórvány egyházközségnek számító helyeken való szolgálatra. Ez az idő a vége felé járt, amikor kifejeztem óhajomat, hogy közelebb kerülnék az otthonomhoz, és akkor az érsek úr Felsőlokot ajánlotta nekem új szolgálati helyként” – említette.
Mint fogalmazott, minden áthelyezés egy új kihívás, új lehetőségekkel. A nehezebb a papnak az benne, hogy mindenütt másabb szokásokat, beszéd- és gondolkodásmódot, olykor más alaptulajdonságú embereket ismer meg, akikkel a lehetőségek szerint együtt kell dolgoznia Isten országának építésén. Ám éppen ebben a másságban rejlik a feladat szépsége is. „A gyimesfelsőloki közösség létszámban lényegesen nagyobb, mint a kapnikbányai, és bízom benne, hogy arányában több, Istent és egyházát szerető embert is hoz magával, akik támogatásával megoldhatóak lesznek a felmerülő nehézségek.”
A felsőlokiak új plébánosa szerint a pap szerepe egy régi latin kifejezéssel is leírható: pontifex, azaz hídépítő. Isten és ember, ember és ember között, a krisztusi szeretet jegyében. A Jézus által bemutatott szentháromságos Istent kell naponta bemutatnia az embereknek, s a szentségek által megtapasztaltatnia velük Isten szerető törődését, és a keresztény gondolkodás jegyében igyekeznie kell elősegíteni a kölcsönös szeretetet – és amikor az szükséges, a kiengesztelődést – az emberek, a hívek között. „Mindehhez az erőt mindnyájan Atyánktól és teremtőnktől kell kérnünk, és tőle is kapjuk meg. Hiszem, hogy Isten segít ezen az úton, megadja a szükséges kegyelmeket, segít átlépni a felmerülő nehézségeket” – hangsúlyozta az atya.
„Ne félj, mert megváltottalak, neveden szólítottalak, enyém vagy!” (Iz43,1) – ezt a szentírási részt választotta papi jelmondatának Vass Nimród-István, a felsőlokiak új plébánosa. Jelentőségéről a következőképpen fogalmazott: „Azt érzékeltettem magam számára, hogy sok minden történhet velünk az életben, amit nem látunk előre, de nem érdemes, hogy a félelem legyen bennünk az úr. Végsősorban minden Istentől függ, és hogyha ismer bennünket, nevünkön szólít, akkor tudja, hogy kik vagyunk, mire valók vagyunk. Hogyha ő meghív minket erre az útra, minden gyarlóságunk ellenére, akkor valamit tudunk tenni az Ő érdekében. És ezzel az erővel, amit tőle kapunk, ezzel a biztatással, előre tudunk lépni. Ezt szeretném magamban folyamatosan felidézni, ugyanakkor ezen keresztül az emberekben felébreszteni azt, hogyha Isten bízik bennünk és az emberi közösségekben, akkor van lehetőségünk jobbá tenni életünket.”
Rédai Botond, székelyhon.ro, 2011. augusztus 2.,