Fölvenni Margit testvér stílusát

A 2011-es év tisztújítást hozott a Szociális Testvérek Társasága erdélyi kerületében: munkatársunk, Farmati Anna lett Fülöp Magdolna után a kerületi elöljáró. A szociális testvérek munkája egyházmegye- és Erdély-szerte ismert, ezért  kértem kolléganőmet arra, válaszoljon néhány kérdésre, amelyek nyomán az érdeklődő olvasók betekintést nyerhetnek a testvérek életébe, hétköznapjaiba, gondjaiba, de ünnepeibe és az ünneplés módjába is.

2011. augusztus 10-én választottak kerületi elöljáróvá. Viszonylag váratlan fordulat volt ez még számunkra is, akik ismerünk téged s a társaság életét. Számodra mennyire volt váratlan a jelölés, a választás? Milyen érzéssel töltött el? Megijesztett vagy inkább stimulált?

Viszonylag váratlan volt, mert voltak általam ártatlannak vélt apropózások, de igyekeztem ezeket nem komolyan venni, szinte próbáltam ellene dolgozni. Meggyőződésem, hogy aki törekszik arra, hogy elöljáró legyen, vágyik az ilyenfajta hatalomra, az eleve alkalmatlan rá, és Isten őrizzen meg tőle minden közösséget… Így utólag visszanézve az elmúlt másfél-két év külső-belső történéseire azt kell mondanom, a Szentlélek felkészített erre. Számomra ez az esemény elsősorban sajátos istenélmény volt, mert nem emberi számítások érvényesültek itt, hanem az ő útjai – amelyek bizony gyakran nem a mi útjaink… A beiktatási szertartás kicsit a fogadalomtételek hangulatát idézte, hiszen itt is igent kellett mondanom – ha nem is örökre, hanem csak négy évre – bizonyos feladatokra és a közösség iránti másfajta elköteleződésre. Tudtam és tudom, hogy ha valaki megkap egy ilyen meghívást, akkor – amennyiben az alapvető természetes képességei is megvannak hozzá – megkapja a szükséges kegyelmeket is.

Éppen ezért érdemes örömmel és alázattal fogadni ezt a jóra ösztönző „csomagot”. Isten sohasem kér olyasmit, ami valamilyen szinten ne lenne összhangban a személlyel magával. Nekem például világos célt adott. S mivel én elég hangsúlyozottan célorientált ember vagyok, persze, hogy stimulál… Nyilván ehhez azért az is szükséges, hogy Isten céljai és az enyéim azonosak legyenek. Erre folyamatosan vigyázni kell. De amikor nem azonosak, Akkor nem is igazán tudok küzdeni értük… Akkor csak ímmel-ámmal csinálom. Ez most nem az az eset.

Elődöd nyolc évig volt folyamatosan elöljáró. Mit hagyott rád, mit veszel, vettél át tőle (rendbe tett szerkezet, illetve megoldandó feladat szintjén)?

Országunkban minden szer­zetesrendnek újjá kellett építenie a struktúráit. Ez vonatkozik a házakra, amiben lakni lehet, az imaéletre, a képzésre, a szolgálatok kiépítésére egyaránt. Ugyanakkor szembesülnie kellett az adott társadalmi helyzettel, a kultúra változásaival és azzal a más szemlélettel, ahogyan a  II. vatikáni zsinat meghatározza a szerzetesek szerepét az egyházban. Több testvér többszörös mandátuma szólt erről… a Fülöp Magdié is. Talán az enyém már kevésbé fog erről szólni. Hálás vagyok azért, amit örököltem tőlük: rendbetett struktúra, lecsengett tapasztalatok, egyféle érettség a testvérek részéről, ugyanakkor vágy a megújulásra. Persze van még mit tenni. És persze, hogy történtek tévedések is, mert hol nem történnek. De tudunk tanulni ezekből, és ez az, amire építeni lehet.  A szabályzatunk értelmében az elöljáró elsődleges feladata a közösség lelki kormányzása, és valami hasonlót olvasunk Szent Benedek Regulájában is az apátról… A feladatom az, hogy  a meglévő értékekre építve, a deficitekkel is számolva segítsem a testvéreket abban, hogy kapcsolatban tudjanak maradni a karizmánkkal: a megszentelő szeretettel. Ez a lelki életet és a közösségi életet érinti. De éppen ilyen fontos abban is támogatni őket, hogy találják meg a gyakorlati szinten  a küldetésü(n)k megéléséhez a lehetőségeket. A struktúrát pedig ezután sem lehet lezártnak tekinteni – meg kell őriznem a nyitottságot az esetleges változtatásra, hiszen egy apostoli élet társasága rugalmasság és dinamizmus nélkül nem tudja megvalósítani a küldetését.

Mit látsz a szociális testvérek előtt álló legnagyobb kihívásnak a következő időszakra? Mi az, amit tenniük kellene egyénenként és mint társaságnak, közösségnek, hogy a jelen erdélyi társadalomban az alapító szándéka szerinti módon legyenek láthatóak?
 

A kihívások egy része közös minden szerzetesközösség számára. Ezekről most nem beszélek. Tenni pedig nem kell mást, mint a Szentlélek indításait követni. Ez így persze nagyon egyszerűen és jámborul hangzik, de nem az. Mert nem is olyan könnyű meghallani ezt az indítást – éppen az eljámborult lelki élet miatt, ami a szerzeteseket is könnyen megkísértheti… Nem is olyan könnyű a felismert hívásra otthagyni egy korábbi szolgálatot vagy éppen magatartásformát, és „fölvenni” a Margit testvér stílusát, aki annak idején az „egyetlen férfi volt a parlamentben” – és mert kiállni, felszólalni az igazságért, az evangéliumi értékekért… Mert prófétai erővel tanítani az isteni törvény mindenek­felettiségéről… Márpedig úgy látom, hogy a jövőben adódhatnak olyan helyzetek, amikor erre kell képesnek lennünk… A Szentlélek apostolainak kell lennünk az egyházban, ez a hivatásunk – Tillmann Beller, a Schönstadt-mozgalom egyik papja a testvéreknek tartott karizmáról szóló nemzetközi műhelyen mondta Budapesten, hogy ha nem tesszük azt, amire az Úristen küldött minket, akkor másnak fogja odaadni ezt a karizmát… Hát ez a tét itthon is!

Te tanítani szerettél volna, diákkorodban ezzel az elhatározással indultál, s így kerestél szerzetesi közösséget is magadnak. Hogy alakult személyes életed, hivatásod? Hol a te helyed a mai társadalomban s a rendeteken belül?

Igen, már hetedikes koromban eldöntöttem, hogy magyartanár leszek, és tűzön-vízen át megvalósítottam ezt. Akkor (1990 előtt volt ez) úgy gondoltam, hogy ez az egyetlen útja annak, hogy az emberekhez szóljak, és elmondjam nekik a művészet mögé bújva, hogy az Isten szép, érdemes jónak lenni, van igazság és boldogság a földön. Alapvetően boldog gyermek voltam és boldog ember vagyok ma is, azt szerettem volna – és most is azt szeretném –, hogy mások is fölfedezzék: ez lehetséges. Ebben a lehetőségben egyébként ma is hiszek, de közben Isten más utakat is megmutatott. Természetes, hogy ez a vágyam összekapcsolódott a hivatással is, miután az egyetemet elvégeztem, 1995-ben, logikus lett volna, hogy tanítórendbe lépjek be, de valahogy mégsem így alakult. Most már értem, hogy Istennek más terve volt velem, de először megengedte, hogy „legyen meg, amit én akarok” – tanítottam kilenc évig, és persze nem váltottam meg a világot, de sok örömöm volt a munkámban. Aztán egyre világosabbá vált, hogy az én személyes karizmáim talán nem arra valók, hogy a közben nagy változásokon átmenő iskolarendszeren keresztül valósítsam meg a gyerekkori vágyamat. Akkor külső testvér voltam – ami egyféle rejtettséget is jelentett, nem laktam közösségben. A belső testvéri életformát elképzelhetetlennek tartottam volna úgy, hogy közben egy világi iskolában tanítsak. Tudatosan és örömmel éltem ezt az életformát – egy idő után viszont annak a jeleit kezdtem látni, hogy Isten másra hív. Valójában már ekkor körvonalazódott az, hogy a közösség szolgálatára is – akkori elöljáróm megbízott a képzéssel, ehhez szabadabb és közösségibb életforma volt szükséges. Így döntöttünk az elöljáróval együtt amellett, hogy más apostoli munkát vállalok. Mivel szeretek (és állítólag tudok is) írni, van bölcsészi és teológiai-lelkiségi műveltségem is, kézenfekvőnek látszott a szerkesztői munka egy katolikus folyóiratnál/kiadónál. De alapvetően most is inkább tanárnak, pedagógusnak érzem magam, a tanítás egyéb formáit/lehetőségeit ma is keresem és kihasználom… A tanítás sokkal tágabb fogalom, mint az iskola… Hatodik éve vezetjük a Szent Mihály plébánia keretében működő Szent Benedek diákotthont, ahol egyetemista lányok számára igyekszünk megfelelő lelki és kulturális környezetet biztosítani ahhoz, hogy az egyetemi éveiket minél gyümölcsözőbben tölthessék. Ezt a munkát például iskola mellett nem végezhettem volna… Óraadóként is tanítok – most éppen középkori magyar irodalmat szeminarizálok. Nyilván ezentúl kevesebb időm jut majd minderre… De az írásaimon keresztül is rejtetten tanítani szeretnék, sőt, akár a kutatáson keresztül is; ha lelki napok, lelkigyakorlatok tartására vállalkozom, akkor is valami olyasmit szeretnék tenni, mint ami miatt annak idején, hetedikes koromban magyartanár akartam lenni, csak még nem tudtam, hogy ennek más útjai is vannak.

És a helyem – ez a szolgálat most eléggé pontosan meghatározza a közösségen belüli helyemet, ezen nagyon nincs mit gondolkodni. Nagyon konkrét feladatokat, prioritásokat jelent mind a hétköznapi és gyakorlati, mind a lelki életben. Az elöljárónak folytonos „extázisban” kell élnie, vagyis kilépve a saját, személyes „státusából”. Ez bizony néha kényelmetlen, de nagyon is része a krisztuskövetésnek. A társadalomban is ezt a közösséget és ezt a karizmát képviselem – akkor is, ha a civil életben ezt nem értik. Hivatalos ügyek intézésénél nincs is értelme hangoztatnom, hogy szerzetesközösség, mert nem tudnak mit kezdeni vele. Úgy kezelnek, mint nonprofit céget – melynek én vagyok az elnöke. Eléggé idegen érzés. Hiszen ez a küldetés kicsit másról szól… Persze az adminisztrációnak és a gazdasági ügyeknek is van spiritualitása, nem erről beszélek, hanem arról, ahogyan kívülről kezel minket a társadalom. Funkciókban és szakmákban gondolkodik. De az én valódi identitásomat nem a szakmám és nem a funkcióm adja. „Isten embere” vagyok (és törekszem az lenni) a közösségben is, az egyházban is, társadalomban is – csak más és más formában, illetve hangsúllyal…

Ünnepekkor beszélgetünk, ezért is kérdezlek: hogyan ünnepel együtt a közösség?

A karácsony nálunk a kisközösségek ünnepe, hiszen ez a mi „családunk”. Összefügg ez a bencés lelkiségünkkel, amelynek egyik jellegzetessége a családiasság és a közösségiség. Más ünnepekkor (például pünkösdkor) az egész kerület közössége vagy a városi közösség van együtt, de karácsonykor általában csak házanként – a házakhoz csatlakoznak az egyedül élő testvérek is. Ennek is megvan a rendje. Az ünnepben a legfontosabb a szépen végzett liturgia. Persze mi nem tudjuk olyan magas szinten művelni, mint egy bencés monostor, de törekszünk rá. A zsolozsmát ilyenkor énekeljük, és van még néhány jellegzetesség, amit csak ünnepen teszünk így. Karácsonykor a plébániák szentmiséin veszünk részt, más – főleg sajátos – közösségi ünnepeinken kápolnáinkban is van szentmise.

Természetesen a közös vacsora is fontos: ünnepre mindig valami finomabbat készítenek a sütés-főzés adományával megáldott testvérek. De azért háttérmunkával mindannyian segítünk. Közös munka előzi meg az ünnepet, amit bizony meg kell szervezni. Próbálunk figyelni egymás hagyományaira is – hiszen különböző vidékekről, különböző családi háttérből jövünk. Mert bár a megszülető Jézus a lényeg, azért van, akinek attól születik meg, ha nem giccses a betlehem, van, akinek attól, hogy töltött káposzta (is) kerül az asztalra, van, akinek attól, hogy a megfelelő himnuszdallammal kezdjük a zsolozsmát… Jó alkalom az ünnep a tapintatos szeretet gyakorlására… Itt Kolozsváron aztán külön hagyomány a másnapi közös ebéd és rekreáció, nagyobb közösségben, mert az egyik testvérünk éppen december 25-én született. A születésnapos testvérnek természetesen máskor is szoktunk tortát sütni, virágot ajándékozni – szóval normális emberek vagyunk mi is, akik szeretünk ünnepelni, és keressük, hogyan fejezhetnénk ki ilyenkor még jobban Istenhez és egymáshoz tartozásunk örömét, amelyet a hétköznapok gondjai olykor háttérbe szorítanak.

Kérdezett: Bodó Márta, Vasárnap