Amióta elkezdődött Márton Áron gyulafehérvári megyéspüspök boldoggá avatási pere, egyre több életrajza jelenik meg, tanulmányok foglalkoznak vele. Sajnos most, halála 25. évfordulóján is el kell mondanom, hogy "az életrajz" még mindig nem készült el. Más szóval: az utókor még mindig adós azzal, hogy megírja Márton Áron püspök teljes kritikai életrajzát. Szerény véleményem szerint mind a mai napig Virt László legutóbbi Márton Áron-könyve a legérdemibb.
Az alábbi tanulmányban csupán egyetlen kérdéskört kísérelnék meg felvázolni: Márton Áron és a Szentszék viszonyát. A téma azért is időszerű, mert a posztkommunista rendszerek ellentmondásos szövevényében egyfelől elidealizáljuk hőseinket, mint olyanokat, akik semmiféle kompromisszumot nem fogadtak el, másfelől a letűnt rendszer alatt üldözött egyháziakat olykor éppen azok bélyegzik meg "kollaboránsokként" és "ügynökként", akik – ahogy Tomka Ferenc mondja könyvében – "maguk voltak a diktatúra".
A Szentszék és a kommunista világ kapcsolatára a II. vatikáni zsinat "korfordulója" után éppen a politika-váltás jellemző. Sem XII. Piusz pápa, sem nyomában Mindszenty József bíboros nem tudta elhinni, hogy művelt népek hosszú ideig elviselhetik a kommunista rendszert. Abban reménykedtek, hogy rövid időn belül fordulat áll be. Boldog XXIII. János pápa halálos ágyán bízta meg Agostino Casaroli bíborost, a későbbi államtitkárt, hogy nyisson a Kelet felé: el kell menni a kommunistákkal közös úton addig, ameddig az elvek feladása nélkül lehet – például a közös békeharcban. Ez a Szentszék sokat vitatott Ostpolitikja (keleti politikája). A "főszereplő" nem sokkal halála előtt írta emlékiratai nagy részét (magyarul is olvasható). Sajnos éppen az erdélyi részek megírása előtt halt meg. A könyv sok olvasóban csalódást okozott: az Ostpolitik nagy vezetője ugyanis nem térhetett ki azokra a kulissza mögötti részletekre, amelyek éppen a szenzációra éhes olvasót érdekelnék.
Az Ostpolitik szűkebb hazánkban is megbotránkozást váltott ki. A kommunistákkal kollaboráló egyházak részt vettek a kommunista békemozgalomban. Az "ellenállók" táborában a béke szó gyakorlatilag nem jelentett egyebet a kommunistákkal való együttműködésnél. A mozgalomban részt vevő lelkészeket "békepapoknak" nevezték. A zsinat után nem véletlenül keltett megütközést, hogy börtönviselt püspökeink és papjaink a szentatya békeszózatát visszhangozták, elítélték a fegyverkezést és a háborút, jóllehet a II. vatikáni zsinat előtt e fogalomhasználat teljességében kommunista sajátosság volt. A katolikus hívő azonban nyugodt volt, mert tudta, hogy a szentatya megmondja nekünk, meddig lehet elmenni a közös békeharcban és mikor kell megálljt parancsolni, mert hitelvet feladni nem lehet.
Voltak olyan főpapok is, akik úgy gondolták: a Rómában kimondott új irányelveket nem lehet helyben alkalmazni, mert ott nem ismerik a mi valós helyzetünket. Vegyük példának a hadvezetést. A parancsnok elrendeli, hogy az ellenséggel nem lehet tárgyalni, mert megbízhatatlan. Védjük álláspontunkat és lövünk, ha támadnak. Tárgyalás nincs. A sorkatona engedelmeskedik. Nincs joga alkudozni parancsnoka rendelkezéseire vonatkozólag. Lehet, hogy új parancsnok érkezik, aki másképpen ítéli meg a helyzetet és az ellenséget. Elrendeli, hogy kitűzzük a fehér zászlót, beszüntetjük a lövöldözést és tárgyalni kezdünk – az elvek feladása nélkül. A sorkatona ismét engedelmeskedik. Nem mondhatja azt, hogy ő továbbra is az előző parancsnok rendeletéhez tartja magát. Sőt még joga sincs ahhoz, hogy összemérje vagy felülbírálja a két parancsnok látszólag ellentmondó rendelkezését.
Éppen Mindszenty bíboros esetében hivatkoznak erre a hasonlatra. XII. Piusz pápa nevezte ki, és Mindszenty mindenben az ő vonalát tartotta. A zsinat után – az egyházjogban megengedett kereten belül – tiltakozott az Ostpolitik ellen, nem tudta elfogadni. Meggyőződése volt, hogy a lemondására való felkérés is ártalmas, hiszen az az általa tévesnek tekintett Ostpolitik része. Ezért nem mondott le önként még pápai felszólításra sem, de amikor VI. Pál pápa az esztergomi érseki széket lelkipásztori okokból megüresedettnek nyilvánította, alávetette magát a rendelkezésnek. Megtartotta a "hadvezetés" fegyelmét, még ha nem is értett egyet vele. Boldoggá avatása folyamatban van. Megismétlődött az antiókhiai jelenet (Gal 2,11–14): Pál szemére veti Péter apostolnak, hogy nem jár el az evangélium szellemében, de eszébe sem jut emiatt külön egyházat alapítani a pogányságból megtértek számára.
Mi volt az álláspontja ebben a korban Márton Áronnak, püspöki szolgálata (1938–1980) idején?
Köztudomású volt, hogy a román konkordátum (1927, 1929, 1930 végrehajtása) céljai között román nacionalista nyomásra magyarellenes intézkedések is voltak. A bukaresti érsekséget az ország egységes római katolikus metropolita-érsekségévé tették, alárendelve szuffraganeus püspökségekként Jászvásárt, Erdélyt, Szatmár–Nagyváradot és Temesvárt. Csökkenteni kellett a magyar római katolikus püspökségek számát (Szatmár és Nagyvárad egyesítése "aeque principaliter", egy püspök, két egyenlőképpen önálló egyházmegye). Csak németeket lehetett püspöknek kinevezni, mert a román vezetés a római katolikus magyarok jó részét "erővel elmagyarosított sváboknak, románoknak, ruténeknek" stb. tekintette. (Az 1930-as római katolikus püspök-kinevezések: Augustin Pacha apostoli kormányzó, c. püspök első temesvári megyéspüspök lett, az egyesített Szatmár–Nagyvárad élére a temesvári sváb Stefan Fiedler került, Gyulafehérvár–Erdélyben pedig a beteg Majláth püspök segédpüspöke [jogutódlással] 1936-ban Adolf Vorbuchner lett – német apa, magyar anya gyermeke.) Felállították a szamosújvári katolikus örmény kormányzóságot, élén Sahak Kogian örmény kormányzóval, aki nem tudott magyarul. Az erdélyi katolikus örmények ugyanis 250 év alatt teljesen elmagyarosodtak, csak a rítust tartották meg.
Az akkori bukaresti nuncius, Andrea Cassulo józanul látta, hogy ez a helyzet hosszú távon tarthatatlan. Amikor Vorbuchner megyéspüspök 1938. szeptember 10-én 48 éves korában cukorbajban meghalt, Cassulo bizonyította a Szentszék előtt, hogy Erdélyben a magyarok – sőt többségben székely–magyarok – élére nem lehet ismét bánsági németet állítani. Ő ajánlotta a Szentszéknek a viszonylag fiatal Márton Áront, székely embert, kolozsvári egyetemi hitszónokot és választott plébánost, akit a nuncius jól ismert és tisztelt. A nuncius ajánlásában azt is kiemelte, hogy a román kormány biztosan elfogadja Márton Áront, mert nem exponálta magát sohasem magyar nacionalista mozgalmakban. Virt László azt is kiemeli könyvében, hogy Cassulo nuncius gyakorlatilag Vorbuchner halála után azonnal, szeptember 14-én – tehát négy nap múlva! – kineveztette Márton Áront apostoli kormányzónak, mert ehhez a konkordátum szerint nem kellett a román kormány beleegyezése. Ezzel Cassulo előre befolyásolta Márton Áron decemberi püspöki kinevezését, amelyhez a román kormány is hozzájárult. Érthető a nagy öröm és lelkesedés, mert Márton Áronban már így is mindenki a leendő főpásztort látta, ugyanakkor egy székely pap kinevezése az adott nacionalista légkörben igazi sikernek számított. S ebben az oroszlánrész Andrea Cassulo nunciusé. Ez is hozzájárult ahhoz, hogy a román kormány 1946-ban a nunciust "magyarbarátsága" miatt persona non gratának nyilvánította, és Cassulónak 1947. február 18-án el kellett hagynia az országot.
A kommunisták félhivatalos (1944. augusztus 23.), majd hivatalos (1947. december 30.) hatalomátvételekor Márton Áron a mindig pápahű katolikus álláspontot képviselte. Kirakatper, hat évnyi börtön – a szovjet mintára fogant forgatókönyv ismerős minden volt kommunista országban. Néhány államban sikerült megszervezni a hivatalos "békepapi mozgalmat", amelynek tagjait a Szentszék kiközösítette. Erdélyben nem sikerült létrehozni ezt, a papok és egyháziak ellenállása miatt. De tudjuk: egyéni kollaboránsok igenis voltak.
1955-ben Márton Áront hazaengedték. "Kellemetlen helyzet". Mindkét rítus katolikus püspökei – már akik még életben voltak – mind börtönben sínylődtek. Márton Áron tudta, hogy otthon majd azt gondolják: szabadon bocsátásának ára volt. Ő azonban tisztának tudta lelkiismeretét. Tudta, hogy azért engedték ki, mert másként nem lehet fegyelmet tartani az egyházmegyében: a papság megoszlott az államhű, kánonjogi szempontból azonban törvénytelen gyulafehérvári egyházmegyeközi vezetés és a titkos ordináriusok között. Az állam azt várta Márton Árontól, hogy rendet teremtsen. Ő azonban nem azt vállalta, hogy általa állami irányítás alatt éljen az egyház. Ezért már másfél év múlva csakis háziőrizetben folytathatta egyházmegyéje vezetését. Tíz évig tartott ez a helyzet. Márton Áron nem alkudott. Még akkor sem kért engedélyt kényszerlakhelye elhagyására, amikor rokonait temették. Amihez született emberi joga volt, azt sem koldulta kommunista hatóságtól.
Amikor Márton Áron 1955-ben hazatért, sokan azt várták, hogy most lesújt a kollaboránsokra. A püspök elrendelte, hogy mindenki, aki részt vett az állami irányítású mozgalmakban, tartson lelkigyakorlatot, és kijelölte az atyákat, akik a kollaboránsokat feloldozhatják. Mindenkinek megbocsátott, és ezzel mindenkit megnyert, még ha néhány élő vértanú ezt nehezményezte is. Pedig ez volt a valóban keresztény eljárás! Az is igaz, hogy bizonyos esetekben a "jelesebb" kollaboránsokat lefokozta, az állam által adományozott főesperesi helyüket el kellett hagyniuk, s ezeket soha nem részesítette szentszéki kitüntetésben, sohasem terjesztette fel püspökjelöltnek sem, bár tudásuk és rátermettségük alapján lehetett volna.
Legenda az, hogy Márton Áron börtönbe vettetése előtt szigorú főpásztor volt, s csak a börtönévek után lett az általunk ismert jóságos, megértő öreg püspök. Igaz, hogy Szépvízen például a letartóztatása előtti időben, püspökjáráskor interdictumot hirdetett ki, mert a hívek egy része a felfüggesztett plébános mellett állt ki és a püspököt megdobálta. De az is igaz, hogy a börtön után is alkalmazott egyszer interdictumot. Márton Áron is – mint minden ember és Krisztust kereső keresztény – egyféle lelki-szellemi változáson, fejlődésen ment át, de ez a fejlődés nála a szentekre jellemző elmélyülést jelentette Krisztusban, aki maga a Szeretet.
1964-ben nemzetközi nyomásra a Román Népköztársaság felszámolta a politikai börtönöket. Márton Áron "fegyvertársai" – a még élő püspökök, papok, egyháztanácsosok – hazatérhettek. A börtönviselt római katolikus papok ismét beosztást kaphattak – egy-két év várakozás után – kisebb, a nagy forgalomról elzárt helyeken. A titkos püspökök, így például Boros Béla, csak káplánként dolgozhattak egészen nyugdíjazásukig. A görög katolikus papság és a püspökök viszont csak polgári személyekként jöhettek haza. Egyedül Iuliu Hossu, a kolozs-szamosújvári görög katolikus püspök, az 1918. december 1-jei gyulafehérvári román nemzetgyűlés hőse nem fogadta el ezt a lehetőséget. Ő "alkotta" Nagy-Romániát, s csak úgy volt hajlandó a börtönből kijönni, ahogy letartóztatták: görög katolikus püspökként. A hatóságok kénytelenek voltak "átutalni" kényszerlakhelyre, a Bukarest melletti cãldãrusani ortodox kolostorba, ahol 1970-ben halt meg. Hősi kiállásáért 1969-ben bíborossá (cardinalis in pectore, vagyis nyilvánosságra nem hozva) nevezte ki VI. Pál pápa.
Ezeknek az időknek az emléke mindig felveti a kérdést: melyik álláspont a tárgyilagos, a józan, az egyházhű? Márton Áronnak is vissza kellett volna utasítania a szabadon bocsátást? Mivel használt volna többet egyházának, népének?
Ennek kapcsán jut eszembe egy "kezdő papi" élményem. Egy görög katolikus pap – aki 1956-ban, két börtönideje között, titkos klerikus létére nyilvánosan misézett a kolozsvári főtéren, csak hogy jelezze: léteznek – 1970-ben felkeresett és azt kérte, hogy a római katolikus papok zárják be templomaikat és sztrájkoljanak addig, amíg ki nem kényszerítik a testvéri román görög katolikus egyház visszaállítását! Vértanú szemléletében árulásnak tekintette a római katolikus egyház magatartását, hogy az a "megtűrt" helyzetben elfogadta a kommunistáktól a működési engedélyt, a testvéri román görög katolikus egyház visszaállítása nélkül.
Márton Áron nem adott fel elveket. Sőt 1955-ben, a börtönt elhagyva, és 1967-ben, a kényszerlakhely feloldásakor is feltette a kérdést: melyek a feltételek – mert feltételeket nem fogad el (vagyis nem lesz kollaboráns). Emil Bodnãras miniszter válaszolt: "Mi megismertük a Püspök urat, és így elfogadjuk feltételek nélkül." Ezt kispapként hallottam a szeminárium nagytermében a püspök szájából, amikor tíz évi kényszerlakhely után először jöhetett át a néhány percnyi járásra levő szemináriumba 1967. november 26-án. Van ebben a "kommunista" válaszban bizonyos tisztelgés az egyenes ember előtt. A kommunista vezetőség is tudta, hogy a kollaboránsok nem őszintén hódolnak, hanem félelemből vagy haszonlesésből. Márton Áron esetében legalább tudták azt, hogy amit a püspök mond, azt gondolja is – még ha nincs is tetszésükre.
Amikor 1967-ben feloldották Márton Áron kényszerlakhelyhez kötöttségét, ismét megkezdhette bérmaútjait. De meg kellett jelennie az állami ünnepeken is! Amikor 1967-ben Franz König osztrák bíboros a pátriárka vendégeként Bukarestbe látogatott, berendelték Márton Áront, hogy találkozzék vele. Márton Áron nem ment, mert még kényszerlakhelyen volt, engedélyt viszont nem volt hajlandó kérni. Ekkor fekete kocsiba tessékelték és elszállították Bukarestbe. König bíboros csodálkozott a helyzeten – 1967-ben vagyunk, az ENSZ emberi jogok stb. érvényében, az RSZK pedig tagja az ENSZ-nek! –, és ekkor, ezért oldották fel a püspök kényszerlakhely-kötelezettségét. Ezután már nem hivatkozhatott rá, hiszen személyazonossági igazolványt kapott, visszanyerte polgári jogait. Ott volt tehát az egykori havaselvi fejedelmi főváros, Curtea de Arges ortodox kolostora felszentelésének 450. évfordulóján, az 1967-es ünnepségen. De ott volt Bukarestben, 1968. február 29-én Nicolae Ceausescu államfő és pártfőtitkár balján – akinek jobbján a pátriárka ült – azon a híres fogadáson, amelyet Ceausescu hívott egybe Prága szovjet tankokkal történő lerohanását mintegy előre látva és azt bojkottálva. Ott ült Márton Áron Ceausescu balján, mert a főtitkár a külföld előtt igazolni akarta: függetlenségi politikáját a 13 államilag elismert "kultusz" és a megtűrt római katolikus egyház is támogatja. A Varsói Szerződés "fenegyerekeként" ezzel alapozta meg nyugati népszerűségét. A találkozón készült fénykép bejárta a világot.
1974-ben Márton Áront Bukarestbe rendelték nagygyűlésre. Ott derült ki, hogy megalakul a FUS (Frontul Unitãtii Socialiste = Szocialista Egységfront, később FDUS – a "demokrata" szó betoldásával), amelynek ő is tagja lett a többi vallási vezetővel együtt. A front minden nem hivatalosan kommunista polgári erőt – beleértve a vallásokat is – a Kommunista Párt vezetése alá akart rendelni. Márton Áront a lelkiismereti kérdés betegágyba döntötte: ott feküdt a bukaresti római katolikus érsekségen. 1974. május 2-án táviratozott a Szentszékhez: mi a teendő? Beléphet? Vagy nem? A válasz – ami az Ostpolitik szerint várható is volt –: Te tudod, mi az, és dönts. A püspök kompromisszumos megoldáshoz folyamodott: ő maga nem lépett be, de betegségére hivatkozva bediktálta segédpüspökét, Jakab Antalt. Évek múlva hallottam egyszer tőle, amint vendégeinek mondta: "Én nem léptem ugyan be, de a segédpüspök urat bediktáltam."
A példákat még sorolhatnám, mert sok van. De tegyük fel az alapvető kérdést: feladta-e Márton Áron a XII. Piusz-féle elveket és elfogadta-e teljesen a VI. Pál pápa által szentesített Ostpolitikot? Mivel kicsinek érzem magam ahhoz, hogy ítéletet mondjak Isten szolgája magatartása felett, szeretném idézni egykori titkárának, a 14 évi börtönt viselt dr. Dávid László prelátusnak a véleményét. Egyszer így vallott a nagy püspökről (hozzávetőleges idézet, emlékezetem szerint): "Ő volt Erdély utolsó 'barokk' püspöke. (Ezt jó értelemben gondolta a prelátus: Márton Áron az utó-barokk korban lett püspök, és mindenben a korabeli előírások szerint gyakorolta püspökségét, ruházatban is – például felvette a cappa magnát, az ujjatlan csuklyás, hosszú vörös köpenyt, fehér prémgallérral.) Mindszenty bíboros mindig hű maradt önmagához, vagyis a XII. Piusz-féle elvekhez, Márton Áron viszont mindig hű maradt a mindenkori Szentszékhez." Akkor is, amikor már bensejében nem tudta elfogadni az új irányelveket. Ehhez a jellemzéshez nem szeretnék kommentárt fűzni. Természetesen minden jellemzés sántít, mert egyedül Isten "a szívek és vesék vizsgálója" (Zsolt 7,10).
Személyes tapasztalat alapján merem állítani, hogy Márton Áron élete végén már nem tudott azonosulni azzal a szereppel, amelyet a Szentszék az Ostpolitik alapján neki szánt. De mindig engedelmeskedett. A Szentszékről mindig a legmélyebb fiúi tisztelettel nyilatkozott, sohasem bírálta mások előtt. De élt a szentpáli evangéliumi szabadsággal: az illetékeseknek mindig megmondta, ha szerinte tévesen mérik fel helyzetünket. Egy esetnek tanúja voltam, amikor egy Gyulafehérvárra látogatónak fordítottam. Ezzel magyarázom azt is, hogy élete végén Márton Áron hatszor lemondott, de a Szentszék – a segédpüspök kérésére – nem fogadta el lemondását. Dr. Jakab Antal segédpüspök érvelése az volt, hogy a jelen helyzetben még mindig szükség van a kommunista állammal szemben Márton Áron nevére és tekintélyére.
Amikor 1980. február 5-én utolsó lemondását szerkesztette, fordítónak engem hívott át. Kijelentette: azért mond le, mert betegsége miatt már nem látja át az ügyeket; nevében más ne intézkedjék, hanem mentsék fel a püspökség alól és az utód majd intézkedjék a saját nevében. Ezúttal elfogadták lemondását. Ekkor mutatkozott meg előttem teljes emberi és életszentsége nagyságában – a betegágyban fekvő – Márton Áron: súlyos lelki szenvedést okozott neki a személyes meggyőződése és az Ostpolitik által rá kényszerített magatartás ellentéte, de "sorkatonaként" engedelmeskedett a mindenkori "hadiparancsnak". Márton Áron mindvégig hű maradt papszentelési, püspökszentelési ígéretéhez, engedelmeskedett Szent Péter mindenkori utódának.
E rövid tanulmány méltó befejezése lehet az a jellemzés, amelyet Szent Péter utóda adott Márton Áron püspökről, lemondásának elfogadása alkalmával, latin nyelvű távirat formájában 1980. március 29-én (rendhagyó, hogy maga II. János Pál pápa írta alá és nem az államtitkár):
"Elfogadtuk arra vonatkozó kérésedet, hogy letedd az egyházmegye vezetésének terhét, mert az öregkor és betegségek – amelyek alatt szenvedsz – jogos okaira hivatkoztál, és ezt ezennel lelkiismereted megnyugtatására közöljük Veled, de nem szomorúság nélkül, hiszen ismerjük kiváló gondoskodásodat, amellyel a rád bízott gyulafehérvári katolikus nyáj vezetését vállaltad, mint az Úr becsületes szolgája (integerrimus Domini famulus), nem kímélve a fáradságot, sem a szenvedést. Legyen tehát az a nyugalom, amelyet ettől kezdve jogosan fogsz élvezni, annak a végső jutalomnak jele és záloga, amelyet a mennyben az Úr Neked készített és Tőle vársz. És jóakaratunk és elismerésünk tanúja legyen az az apostoli áldás, amelyben Téged nagy szeretettel részesítünk. II. János Pál pápa."
Felhasznált irodalom
- Virt László, Nyitott szívvel. Márton Áron erdélyi püspök élete és eszméi, Budapest 2002.
- Tempfli Imre, Sárból és napsugárból. Pakocs Károly püspöki helynök élete és kora 1892–1966. Budapest 2002.
- Tomka Ferenc, Halálra szántak, mégis élünk! Egyházüldözés 1945–1990 és az ügynök-kérdés, Budapest 2005.
- Ambasciata di Romania presso la Santa Sede, La Romania e la Santa Sede. Documenti diplomatici, Libreria Editrice Vaticana 2000.
- Casaroli, Agostino, Il martirio della pazienza. La Santa Sede e i paesi comunisti (1963–1989), Torino 2000. Magyarul: A. Casaroli, A türelem vértanúsága (A Szentszék és a kommunista államok 1963–1989). Budapest 2001.