2013.03.07
Február 28., délután háromnegyed 5. Egy kívülálló szemével tekintve bizonyára normális munkanap látszatát kelti minden. Kollégáimmal együtt mindannyian munkahelyünkön ülünk, irodai asztalunknál, számítógépeink előtt. Valójában mindannyian a CTV, a Centro Televisio Vaticano élő közvetítését követjük, amely hol a San Damaso udvaron felsorakozott svájci gárdát, hol a vatikáni kertek sarkában várakozó helikoptert mutatja.
Nehezen megfogalmazható és még nehezebben kifejezhető érzéssel nézem a képernyőt. XVI. Benedek pápa hamarosan Castel Gandolfóba távozik és alig három óra múlva Szent Péter széke üres lesz. Ugyanakkor önkéntelenül is arra gondolok, amit a szentatya mondott a tegnapi nyilvános kihallgatáson: az egyház bárkája nem az enyém, nem a miénk, hanem Krisztusé, és ő nem hagyja elsüllyedni.
Az online vatikáni élő közvetítéshez hat nyelv közül választhatom ki a kommentárt. A hetediket választom: nem szeretnék semmiféle magyarázatot hallani. Egyszerűen csak nézni akarom. Egyszerűen csak követni. Egyszerűen csak a kamerák által felvett háttérzajjal, a helikopter zúgásával. Nem kérek magyarázatokat...
Megjelenik a szentatya. Elköszön. A helikopterhez kísérik. Beszáll. A gép lassan felemelkedik. Felállok a képernyő elől, kihajolok az ablakon, a Szent Péter bazilika irányába nézek. Akárcsak kollégáim. Egyszer csak a Szent Péter bazilika kupolája mellett feltűnik a helikopter. Lassú kört ír le, egy időre eltűnik a szemem elől. Alacsonyan repül, az épületek eltakarják. Csak találgatom, merre tarthat, hiszen nem tudom eldönteni, hogy amit hallok, az melyik helikopter hangja. Lehet a rendőrség vagy a tévé helikoptere is. Teljesen váratlanul a szemközti épület fölött előbukkan a helikopter. Keresztben repül át a Via della Conciliazione fölött, szinte fölöttem. Spontán lendül a kezem, de mire integethetnék, már el is tűnik. A meghatottságot, a szív megdobbanását közhelynek s szinte nem illőnek érzem. Talán soha nem sikerül megfogalmaznom, hogy mit érzek.
Visszasietek a számítógép képernyője elé, végigkísérem a szentatyát, amint átrepül a Capitolium, a Colosseum, Róma fölött, elhalad a ciampinói reptér mellett és leszáll Castel Gandolfóban. Megilletődve hallgatom végig pápaként mondott utolsó beszédét s a székből felállva fogadom az áldást, amelynek elején talán első ízben botlott meg XVI. Benedek nyelve közel nyolcéves pápasága alatt.
Folytatom munkámat. Az élet nem áll meg, nekem s társaimnak ma is éppúgy este 7-ig kell dolgoznunk, mintha mi sem történt volna. Az „emeritus pápa” pedig a továbbiakban is elkísér – ezek utolsó nyilvános szavai – „szívével, szeretetével, imájával, elmélkedésével”.
Kovács Gergely