Gyónom a mélység emberének,
Tenéked, Márton Áron,
hogy ahol más tócsákba lépett,
járkáltam gólyalábon;
s most, mint egy nyakigláb kísértet,
úgy tévelygek az ősi tájon.
Segíts eldobni gólyalábam,
mit gyáva gőg növesztett;
járjak földünk súlyos sarában,
míg sáros lábak lesznek,
hol útitársainkká váltan,
fenyőid tűi ércesednek.
A falusi Jézuskák jászla
szült, hogy Krisztus keresztjét
mélyből vidd fel a golgotánkra;
léted ide szegezték
könnyáztatta földünk sarába,
hogy átéld mindegyikünk vesztét.
Ki minden emberrel lehullhat,
hogy magasba emelje:
az csak a mélyben igazulhat,
levertként sem leverve.
S mint jövendővé nyíló múltnak,
a Krisztus jobbján van a helye.
Kérlek hát, hogy feloldozást adj,
hogy hazaérjek végre,
hol szalmát érintve és jászlat,
ujjam az Istent érje,
és költözzön a megváltásnak
íze a keserű kenyérbe.
Kiben a föld az éggel egy lesz:
porszemből támadt csillag;
mélységként szólhat az egekhez,
és mindent szóra bírhat.
Szólj hát e néptelen terekhez,
mik vészesen reánk ásítnak.
Sújtsál nagy penitenciával:
metsző tekinteteddel,
amely belső önszigorával
így szólott hozzám egyszer:
„Ha birkózol a távolsággal,
egyszerűsítsd a szeretettel.”
(1995 Karácsony éjszakáján)