2021.05.13
Az Oltáriszentség – dogmatikus beszédekhez vázlatok – 2020.
Tartalom:
- Emmánuel
- Az Oltáriszentség Krisztus kezében
- A valóságos jelenlét Krisztus utolsó vacsorai tettének világánál
- A szentírók hite
- Az őskeresztények hite az Oltáriszentségről
- Az átlényegülés titka
- Főnehézség az átlényegülésben
- Az átlényegülés titka más hittitkok világánál
- Az Oltáriszentség vallástörténeti magyarázata
1. Emmánuel
Mózes II. könyvének 32. f-ben meglepő dolgot ír le. Amíg fent van a hegyen, azalatt a nép képviselői Áron főpap elé járulnak ezzel a kéréssel: „Készíts nekünk egy istent, amely közöttünk jár. Nem tudjuk mi történt azzal a Mózessel, aki kihozott minket Egyiptomból!” (32,1). Megdöbbentő, mert egy olyan nép áll elő ezzel a követeléssel, amelyik nem is régen, megtapasztalta, hogy Isten mennyire szívén viseli sorsukat.
Van ebben a követelésben egyéb is. Az emberi természet ősigénye szólal meg. Nem elég neki az, hogy van valahol az egekben egy Isten. Ha Isten, legyen közel hozzánk, hogy biztonságban lehessünk segítő készsége felől, s az a segítség hatékony. Életközösségben akarunk élni vele! Ezen igény kimutatható a primitív népek vallási gyakorlataiból, a fejlettebbek esetében pedig egyértelművé válik az áldozatbemutatás gyakorlatában. (itt lehet példákat megemlíteni, nem kerülve el azt a szempontot is, hogy amit isteneiknek (bálványaiknak áldoztak, annak az állatnak hibátlannak és fiatalnak kellett lennie. Ahol az emberáldozatok voltak gyakorlatban, ott is feltétel volt: hibátlan fiatal legyen és tiszta). Igen nagy hangsúlyt fektettek az áldozati lakomákra, ami által hiedelmük szerint részesedtek isteneik életében.
A választott nép sem kivétel. Izaiás próféta könyvének elején felvázolja a korabeli helyzetet, a nép lelkiállapotát, amiért vád illeti gonosz királyait és vezetőit. A reménytelennek tűnő káoszból a szabadulás esélye: a gyermek, akit Isten küld, akinek a révén az Emmánuel: velünk az Isten beteljesül. A Megváltó elérhetővé teszi az ember ősi vágyának beteljesülését: életközösségre léphet Istennel. A 23. zsoltárban meg ezt olvassuk: „Ez az Istent keresők nemzedéke, amely látni kívánja arcodat.”
Igen ám, de ahhoz, hogy Isten közöttünk verje fel sátorát istenségének sérelme nélkül, valóságos Istennek kell lennie. Vagyis léttartalma (ontológiailag) szerint kell Istennek lennie, mert a bálványimádás veszélyével szemben egyedül a valóságos Isten a biztosíték. Ő tudja kivédeni.
Ezt teszi Krisztus azon a zöldcsütörtöki estén, mikor tanítványait maga köré gyűjtve, megáldja a kenyeret, megtöri és szétosztja tanítványai között a jól ismert szavak kíséretében: vegyétek… Hasonlóképpen tesz a kehely tartalmával. Vegyétek és igyatok… Ezt tegyétek az én emlékezetemre! Tehát, isteni léttartalmát beleleheli a kenyérbe és a borba, s az Ő szava a biztosíték: Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre, hogy az Oltáriszentség imádása nem bálványimádás, mert a valóságos Isten ad isteni tartalmat a kenyérnek és a bornak. A valóságos Isten pedig nem tud bálvánnyá lenni, mert nem része ennek a világnak.
Kérdés: vajon a ma emberéről is elmondható az, amit a szent zsoltáros a maga korának emberéről vall, ti. hogy Istent kereső nemzedék? – Állítom, hogy elmondható! Nem rég halt meg az utolsó magyar „Nobel díjas” tudósunk, Oláh György. Egy vele készített interjú során a riporter feltette a kérdést, hogy is áll ő személyszerint az Isten-kérdéssel. A tudós azt vallotta magáról, hogy deista. Mi ez? (röviden el kell mondani) Mit jelent ez a tudós esetében? – azt, hogy tudományos világképével együtt nem fejlődött a vallásos világképe. Vallásos világképe gyermeteg. Mindazonáltal Istent nem tudta kitörölni életéből.
Németh László: „A minőség forradalma” c. művében önmagáról így vall: „A hit számomra üdvösség kérdése, de nem fogadom el egyetlen egyház közvetítését sem.” Nézzünk végig Európa háza táján! – A „vasfüggöny mögül nem ilyen Európát láttunk!” A jelek egy kereszténység utáni Európa képét mutatják. Azonban nem csak ezek a jelek vannak jelen. Európa népei is istenkereső nemzedék, de rossz helyen és rossz irányban keresi. Miért drogoznak a fiatalok? Azért, mert olyan boldogságról álmodoznak, amelynek nincsenek erkölcsi követelményei. A nagy utazások: néz, de nem lát, mert üres a lelke, s miután hazatért, a mindennapok nagy ürességébe zuhan vissza. Emmánuel igényét nem tudja lelkéből kitörölni s pótcselekvésekbe menekül.
Hivatásunk, akik az életközösséget az Oltáriszentség révén éljük, hogy világítsunk, türelemmel és szeretettel fogadjuk a keresőket és olyan példaértékű életvitelt mutatunk be, amely vonzó lehet számukra is.
2. Az Oltáriszentség Krisztus kezében
Az ember miután eljutott arra a fejlettségi fokra, hogy rákérdezett a dolgokra, a létezés okát keresve, eljutott a természetfölötti valóságnak, Istennek elismerésére. A felismerést követte a vágy: kapcsolatba lépni vele és végül életközösségbe lépni vele, a lét forrásával. Erről beszéltünk ma egy hete. Azt is megállapítottuk, hogy ezt az igényt Jézus Krisztus elégítette ki az Oltáriszentség révén.
Az Oltáriszentség szerzése az utolsó vacsorán ment végbe. Vizsgáljuk meg tehát, hogy mit tett és mit mondott az Úr Jézus az utolsó vacsorán! Mint történeti forrás, négy hely jön számításba. Figyelembe véve azt is, hogy nagyon régi szövegekről van szó, aránylag jó állapotban maradtak ránk. Az a néhány eltérő vonás, mely csupán szavakban lelhető fel, a lényeget nem érintik, s régi írások esetében megszokott jelenség.
E bevezető után vegyük sorra a forrásokat és hasonlítsuk össze, mert a szembesülés mindig tisztáz álláspontokat, sőt tisztáz nézeteltéréseket is.
Az Oltáriszentség alapításáról szól Szt. Máté, Szt. Márk, Szt. Lukács az általuk írt evangéliumban, továbbá leírja az ott történteket és elhangzottakat Szt. Pál az I. Kor. Lev. 11. f.-ben.
Szt. Máté ev.-nak 26. f.-ben így írja le a történteket: (felolvassuk az evangéliumából)
Szt. Márk evangéliumának 14. f.-ben ugyanezt így írja le: (innen is felolvassuk a szöveget)
Szt. Lukács evangéliumának 21. f.-ben írja le a történteket. Ezt is hallgassuk meg! (az evangéliumból olvassuk fel).
Szt. Pál az I. Kor. Lev. 11. f-ben így írja le: („Én ui. az Úrtól vettem…ezt is felolvassuk)
Miről vallanak ezek a szövegek? – Egyfelől nyilvánvalónak látszik Máté és Márk azonossága, s ugyanez mondható Szt. Lukácsról és Szt. Pálról. Kérdés: mikor íródtak? – Időben Szt. Pál I. Kor. lev.-t a Szentírás tudósok megállapítása szerint legkorábban Kr. u. 52ben, legkésőbb Kr.u. 57-ben írhatta.
Szt. Márk korábban írja evangéliumát, mint Szt. Máté. Szt. Máté tudott Szt. Márk evangéliumáról, és fel is használta mint forrást, saját evangéliumának írása közben. Innen adódik a feltűnő azonosság az anyag elrendezésében és az azonosság az utolsó vacsora leírására nézve. Szt. Márk evangéliumát legkésőbb Kr.u. 60-ban írja s mivel Márk nem volt jelen az utolsó vacsorán, Péter viszont jelen volt és tőle szerezte ismereteit, hisz ő kísérte útjain az apostolt. Péter meg kétség kívül tudta, hogy mi ment végbe az utolsó vacsorán, hisz annak hátteréből az ő alakja bontakozik ki a leghatározottabb vonásokkal.
Szt. Pál sem volt jelen az utolsó vacsorán, ennek ellenére a legnagyobb határozottsággal vallja a korinthusiaknak, hogy nem a saját véleményét közli velük, hanem azt írja és tanítja, amit magától az Úrtól vett át.
Döntő kérdés: a négy szövegből megállapítható-e kétség kívül, hogy mit tett az Úr Jézus az utolsó vacsorán? Vannak ui. akik tagadják vagy kétségbe vonják Egyházunk tanítását. Ilyen és hasonló kifogásokat emelnek: tény, hogy a szinoptikusok nem vegyítenek annyi alanyi vonást az általuk írt evangéliumba mint pl. Szt. János. Ennél fogva az általuk megrajzolt Krisztus kép hitelesebben tükrözi a történelmi valóságot, de ők is akárcsak János vagy Pál, hívő lelkük élményein szűrték át Krisztust. Hívő lelkük befolyásolta őket az írás közben. Sokkal nagyobb volna a hitele egy olyan írásnak, amelyik a farizeusoktól, vagy a szadduceusoktól származott, mert ők nem hittek Krisztusban.
Nem vitatjuk, hogy a lelkület, amellyel közelítünk a tényekhez, írás közben befolyásolhat, de a hitetlen nincs előnyösebb helyzetben a hívővel szemben, mert egyiket a hite, másikat a hitetlensége befolyásolja. Ha ilyen szempontoktól tesszük függővé a történelmi forrásokat, akkor a történelemtudománynak befellegzett. Kétség kívül vannak tények, amelyek óhatatlanul magával ragadnak, de azért a tény, tény marad. Ha pedig előadjuk, a szavakban lehet különbség, de a tartalom változatlan marad. Ez érvényesül az Oltáriszentség szerzésének előadásában is. A szent írók tisztában vannak, hogy mit akarnak közölni írásaikban, azt is tudják, hogy nem vitairatnak szánták, ezért ugyanannak a ténynek előadásában mindenik saját szókincsével dolgozik.
Úgy gondolom, inkább érvényesül Seneca által megfogalmazott elv: „Rem tene, verba sequntur!” magyarul: Tartsd szemed előtt a tárgyat, a szavak jönnek! A bölcselő ezzel a tömör mondattal azt akarja értésünkre adni, hogy az, aki tollat vesz a kezébe, vagy beszédet akar tartani, olyan választékos szókészlettel kell rendelkeznie, miszerint nem okoz gondot számára a témát több változatban is fölvezetni, a lényegi tartalom megváltoztatása nélkül.
A befejezést rábízom az anyag felhasználójára!
3. A valóságos jelenlét Krisztus utolsó vacsorai tettének világánál
Ha megvizsgáljuk értelmünk természetes reakcióját a rajtunk kívül álló dolgokra és eseményekre, a hozzáállást vagy elutasítást az szabja meg, hogy az, amit vizsgálunk, milyen választ ad az értelem két kérdésére. Ezek a kérdések: 1) Mi az értelme? 2) Mi a tartalma?
Ma egy hete azt vizsgáltuk meg, hogy mind az, amit tett és mondott az Úr Jézus az utolsó vacsorán mi az értelme és mi a tartalma? Vizsgálódásunk eredménye: érelme csak akkor van, ha a kenyér és a bor színe alatt valóságos testét és vérét adta. Tartalma pedig kacsolódik az értelméhez, és három mozzanatba foglalható: 1) Áldozat, 2)Szövetségkötés Isten és az emberiség között, 3)Lelki étel és italföldi vándorlásunkra.
Egy nem kevésbé fontos kérdés: valósággal, fizikai mivolta szerint Krisztus jelen van-e az átváltoztatáson átment kenyérben és borban? Tehát, a szent színek valóságos tartalmat rejtnek-e magukban vagy sem? – Ha a természettudomány módszerével akarjuk feltárni a metsző igazságot, ezzel célt nem érünk. A természettudomány módszere: mérek, kísérletezek, eredmény. Ez használhatatlan, mert Isten nem egy darab a világból. A könnyebb megértés végett álljon itt egy példa: élek, gondolkodom. A gondolatot semmiféle kísérlettel nem tudom kiemelni az agyból, nem tudom kiszűrni, vagy elkülöníteni, vegyi elemzéssel kimutatni nem vagyunk képesek. Ennek ellenére az mégis jelen van az agyamban. Más módszert kell alkalmaznunk. Éspedig: a történelem és az értelmes hit módszerét. Megtörtént-e az utolsó vacsora, és Krisztus mondta-e azt, amit a források elénktárnak?
Kétségtelen, hogy az utolsó vacsora tény, és az is tény, ami ott elhangzott. Négy tanú egymástól függetlenül ugyanazt mondja el. Olyan természetes közvetlenséggel teszik, hogy magyarázatot nem kívánnak a szövegek. A szövegek értelmét mind a négy tanú úgy adja elé, hogy kizár minden mellébeszélést. Azt mondja ui. Krisztus: itt, ami a kenyérben van, maga az én testem. Ez itt, ami a kehelyben van, az én tulajdon vérem.
Ezek a szavak konkrét jelenvalót állítanak, szemben a konkrét jelenvalóval. Konkrét jelenvaló volt Krisztus isteni és emberi mivoltával, konkrét jelenvaló volt a kenyér és hasonlóképpen a bor. Ezt a jelen levő kenyeret és jelen levő bort azonosnak jelentette ki saját jelenlevő testével és vérével. Tehát, minden kétség fölött áll, hogy tulajdon testét és vérét adta tanítványainak.
A XVI. Sz. hitújítók és követőik azt állítják, hogy a kenyér és a bor valamiképpen csak jelenti itt Krisztus testét és vérét, azonban fizikai valóságként nincs jelen. Képletes beszéddel állunk szemben, és hivatkoznak szentírási helyekre. Pl. I. Móz. 17. f. II. Móz.12. Az Újszövetségből: Szt. Pál I. Kor. 10.f.
Könnyen felismerhető, hogy ezek az idézett helyek nem állíthatók párhuzamba az Oltáriszentség alapításának szavaival. Az Ószövetségből vett példák esetében az alany egy-egy szertartás. Tehát, nem konkrét jelenlevő van szembeállítva konkrét jelenlevővel.
Ami pedig a Szt. Páltól vett idézetet illeti, egy ószövetségi eseményt értelmez szimbólikusan az apostol azon a címen, hogy az Ószövetségi Szentírásban a szikla, Isten jelképe. Viszont az utolsó vacsorán az Úr Jézus nem szimbolikusan volt jelen, hanem valóságosan, és nem szimbolikus párhuzamot vont önmaga és a kezében levő kenyér meg bor között, hanem azt mondta: ez az én testem, ez az én vérem!
Ha némileg meg akarjuk érteni azt a teremtő erőt, mely Krisztus szavaiban működik, át kell élnünk valamit abból, ami átjárta Krisztus lelkét az események közben.
- Tudta, hogy az emberiség életének várva-várt nagy órája. Egy eseményekben gazdag múlt lezárása.
- A pogányok tapogatózásának, bálványaik közötti boldogságkeresésének, a választott nép Istent birtokló vágyainak (EMMÁUL), Megváltó várásának megkoronázása. Egy teljesen új korszaknak, a próféták által hirdetett utolsó időnek beköszöntése.
- Tudja, hogy Isten országának megalapítása, beláthatatlan küzdelmeivel, diadalaival, bukdácsolásaival, de rendületlen célra-törekvésével kezdetét vette. A világtörténet e fordulópontjánál homályba borul a múlt és a jövő, a tudás elnémul, a sejtés félénken tapogatózik, a tettrekészség elakad. Csak egy személy van, aki tisztában van a történésekkel: aki bizton kézben tartja a múltnak kibogozott, s a jövőnek még gomolyában levő szálait, az, akinek mindent átfogó tekintetében együtt van múlt és jövő: Krisztus, a valóságos Isten és valóságos ember! Az Ő szent személyéből buzog fel az a teremtő erő, mely valóra váltja azt, amiről a kishitűség még álmodni sem merészelt, de titkon mindig óhajtott: életközösségben élni Istennel. Ezt tette, amikor az utolsó vacsorán a kenyeret és a bor megáldotta és azt mondta:...
- Elgondolható-e ez másként, minthogy az élet szerzője önmagát adja? – Vegyünk egy konkrét példát: Lehetne-e a házasságban életközösségről, a házastársaknak egy szív-egy lélekké válásáról beszélni, ha kölcsönösen nem adnák önmagukat egymásnak? Nem! Így áll a helyzet az istenközösséggel is! Ha Krisztus nem a valóságos testét és vérét adja a kenyér és bor külső színe alatt, csupán egy szimbólum tartalom nélkül, pont azt nem elégíti ki, amire vágyunk. Olyanok lennénk, mint akikről beszél Izaiás próféta könyvének 29,8-ban.
Egy további szempont: ez az eledel, áldozat gyümölcse. Igazi áldozati tett, igazi áldozati tárgy nélkül nincs. Az a személy, aki önmagát adja áldozatul az emberiségért, nem állhatott az áldozat szimbólumaival apostolai elé.
Végül: Krisztus azt parancsolja: Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre! – Mit jelent ez? Nyilván azt, hogy amit most én tettem, ti is azt tegyétek. Vagyis: az újszövetség áldozata szüntelenül ismétlődjék meg. Nos, itt elsősorban nem az apostolokra gondolt, mert számukra a személyes érintkezés biztosította az emlék elevenségét. Tehát, ránk gondolt, akiknek emberi természete ugyanaz, mint volt az Ő eljövetele előtti nemzedékeknek. Egy jelkép nem helyetesíti a személyt. Értelmét veszítené határozott parancsa: Ezt cselekedjétek…Tartalom nélküli dolgoknak, ismételgetésének nincs értelme!
A végkövetkeztetés: Tehát…
4. A szentírók hite
Szt. Lukács evangéliumának 22. f.-ben írja, hogy amikor az Úr asztalhoz telepedett apostolai táraságában, azon a nevezetes zöldcsütörtöki estén, az ünnepi lakomát ezekkel a szavakkal nyitotta meg: „Vágyva-vágytam arra, hogy elfogyasszam veletek ezt a húsvéti vacsorát, mielőtt szenvedek.”(2,15).
Miért vágyott olyan nagyon erre az alkalomra t Úr Jézus? – Akik figyelmesen végighallgatták az Oltáriszentségről szóló korábbi beszédeket, azok számára nem kérdés. Azok ui. tudják: Krisztus azért vágyott erre az ünnepi alkalomra, hogy önmagát adhassa apostolainak lelki táplálék gyanánt azzal határozott paranccsal: „Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre!” – Tehát ránk gondolt késői követőire, akik nem tartozunk ahhoz a szerencsés nemzedékhez, akik alanyilag láthatták, s alanyi jelenlétében tölthettek három esztendőt.
Ez alkalommal egy szubjektív irányból közelítünk az Oltáriszentség titkához. Nevezetesen: vizsgáljuk meg, hogy azoknak, akik Jézus Krisztusnak a kezéből vették a kenyeret és a bort az utolsó vacsorán, mi volt a hitük tartalma.
A bibliai kutatás, az apostoli íratok tekintetében három időkört különböztet meg. Éspedig: első körbe tartoznak a szinoptikusok. A második kört jelenti szt. Pál apostol, a harmadik kört pedig Szt. János apostol.
A források áttekintésénél már beszéltünk, hogy kik a szinoptikusok és miért kapták ezt a nevet. Csak röviden ismételem:.. E három szentíróval szemben, Szt. János időrendben hozza az eseményeket.
A három szinoptikus szentíró hitét eléggé tükrözi két tény: 1) a szűkszavúság, amikor leírják, hogy mit tett és mondott Krisztus az utolsó vacsorán. 2) Egyik sem fűz semmiféle magyarázatot a történtekhez. Legszembetűnőbb ez Szt. Máté esetében, aki megmagyaráz aprólékosan még könnyen érthető dolgokat is, mint pl. az Úr példabeszédét a magvetőről. Ennek az apostolnak sincs magyarázni valója akkor, amikor leírja az utolsó vacsorán történteket. Mit jelent ez? A természetes logika szerint mit jelenthet mást, mint azt, hogy amit itt írok, ezt szó szerint kell venni. Figyelmet érdemel az a tény is, hogy a három evangélium szerzője egymástól függetlenül egyformán írja le a történteket. Azt jelenti, hogy nincs kétségük, miszerint Krisztus valóságos testét és vérét vették magukhoz.
A II. kört Szt. Pál képviseli. Az ő hitéről egyértelmű vallomást tesz az I.Kor. lev. 11. f-ben. Az apostol munkatársai révén tájékoztatást kap arról, ami a korinthusi közösségben előfordultak. Minden egyes visszaéléssel kapcsolatban gyakorlati utasításokat ad. A 23. v-től kezdve leírja azt, ami az utolsó vacsorán történt, de arra is figyeljünk fel, amit bevezetőben ír , idézem: Az Úrtól kaptam, amit közöltem veletek.” Ezután leírja azt, amit mondott és tett Jézus Krisztus az utolsó vacsorán. Végén a gyakorlati következtetést is levonja: „Valahányszor…27-29-v.) – Ez olyan egyértelmű és világos hitvallás, hogy egy mai hittudós sem beszélhet ennél szabatosabban az Oltáriszentségről. Bizonyságtétel, hogy az evangélisták és Szt. Pál is csupán a tényeket írják le.
Külön kell tárgyalnunk a harmadik kört jelentő Szt. János apostolról. Az ő írásai külön világot tárnak elénk, s ez nem meglepő, hisz ő a szeretett tanítvány. Evangéliumának 6. fejezete, az Oltáriszentségről szóló hittétel valamennyi vezérgondolatát magában foglalja.
Megjegyzem, hogy Szt. János evangéliumát részekre bontó szélsőséges kritika is a 6. fejezetet Jánosnak tulajdonítja. Ez azért is fontos, mert a 6. f. az Üdvözítőnek az Oltáriszentséggel kapcsolatos tervét és szándékát tárja elénk. Figyelembe véve, hogy mikor is írta Szt. János az evangéliumát, akkor mondhatjuk, hogy az I. század keresztényeinek hitét közli.
A túlzó kritika azt mondja: a szöveg ugyan Jánostól van, de történelmileg nem hiteles, hanem egy olyan költeménnyel állunk szemben, amelynek írója Jézus személyének varázsa alatt áll. Mit szóljunk ehhez? – Kétségtelen, hogy János evangéliuma egyedi munka. Van benne alanyiság, metafizika, szárnyaló stílus, de ez nem zárja ki a benne foglalt események történetiségét. Bármelyik történelmi eseményt versbe foglalva is előadhatjuk. Attól még a versbe foglalt események hitelesek. Viszont nem hagyható figyelmen kívül, hogy a szeretett tanítvány, nagyon művelt ember, és amikor megírja evangéliumát, már hatvanévnyi igehirdetés áll mögötte. Ezek a tények érthetővé teszik, hogy a Második Isteni Személy lényének mélységéből többet, mélyebbet és átfogóbbat tudott mondani.
Erről vall a 6. f. már az anyag elrendezésével is. Első mozzanat: a kenyérszaporítás csodájának leírásával kezdi. Ezt követi a tengeren-járás csodája. A kenyérszaporítás: nem jelentenek korlátokat a jelen fizikai világ törvényei Krisztusnak. A tengeren-járás: testében is fel tud venni olyan állapotot, amikor a jelen fizikai világ törvényei nem érvényesülnek rajta. Így készíti elő az Oltáriszentségről szóló nagy beszédet, amely elénk tárja az Üdvözítő egész messiási feladatát páratlan elevenséggel és drámai fordulatokkal. (idézni lehet az evangéliumból) Ez a szöveg a lehető legélesebben kifejezésre juttatja a valóságos jelenlétet. Krisztus ugyanazt elmondja pozitív és negatív megfogalmazásban is.
A beszéd hatása: a tömeg lehangoltan, csalódottan távozik. Jézus nem hívja vissza, hanem az apostolokhoz fordul a kérdéssel: „Ti is el akartok menni? – Ebben a kérdésben benne van: mehettek, de amit mondtam, abból, semmit vissza nem vonok. Ekkor hangzik el Péter apostol vallomása: Uram, nem értjük, de kihez menjünk? Neked örökéletet adó tanításod van.
Mikor értették meg? – Az utolsó vacsorán, amikor…
Mi volt tehát az apostolok s következéskép az első sz. keresztényeinek meggyőződése az Oltáriszentségre nézve? – Ugyanaz, mint a mi hitünk: Az Oltáriszentség….
5. Az őskeresztények hite az Oltáriszentségről
Szt. Pál apostol Kr.u. 51-52-ben Korinthusban tartózkodik, amikor Tesszalonikából érkező munkatársai révén, aggasztó hírek jutnak el hozzá. Mivel személyesen nem mehet a helyszínre, hogy orvosolja a bajokat, tollat ragad és levelet ír nekik. Ez az apostol első levele, mely bekerült az Újszövetségi Szentírásba. Mivel a kedélyeket az apostol levele sem tudta lecsillapítani, ezért még abban az évben megírja ennek a közösségnek szóló második levelét is. Ennek az utóbbi levélnek 2. f.-ben egy ilyen mondatot olvasunk: „Legyetek tehát testvérek állhatatosak, és ragaszkodjatok a hagyományokhoz, amelyeket akár élő szóval, akár levelünkből tanultatok.”(2,15).
Az apostolnak ezen figyelmeztetése már csupán azért is fontos, mert a hitújítók a hagyományt elvetették és azt tanítják: a hit egyetlen forrása a Biblia. Nos, ezzel az állásponttal szemben, maga Szt. Pál apostol hangsúlyozza ki a hagyomány döntő fontosságát, amelynek csupán egyik része az írott hagyomány, a Biblia. A másik része a szájról-szájra adott, le nem írt hagyomány. A kettő együtt alkotja a tejes kinyilatkoztatást. A jó megértés végett álljon itt példa gyanánt az Oltáriszentség. Az írott hagyományban, az evangéliumokban és Szt. Pál 1.Kor. lev-nek 11. f.-ben, hogy mit mondott és tett az Úr Jézus az utolsó vacsorán. Az alapítás igéin kívül még találunk egy fontos parancsot: „Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre!” ez van az írott hagyományban, a Bibliában. Arról viszont a Biblia nem beszél, hogy ezt a különös megbízást miként értették, a Szentírás nem beszél, hanem beszél a le nem írt hagyomány, vagyis az Egyház mindennapi gyakorlata.
Döntő kérdés: megértették-e és vallották-e az első századokban a valóságos jelenlétet? Egy elmélkedés keretében nem lehet valamennyi forrást végigvenni, mert nincs rá időnk. Ellenben az első két évszázad nevezetesebb irataira kitérünk. Azért éppen az első két évszázadot veszem, mert a vallásellenes kritika azt hirdeti, hogy a kereszténység tanítása fokozatosan alakult ki a századok folyamán. Tehát, az apostolok eszerint nem voltak birtokában a teljes krisztusi tanításnak, hanem az idők folyamán lépésről lépésre alakult ki. Ezt állítják. Most azonban nézzük meg, hogy a legrégebbi íratok mit tanúsítanak!
Első helyen említjük az un. őskeresztény iratot, mely a valláskritika álláspontja szerint az I. sz. végéről való. Rövid neve: DIDACHE. Teljes neve… Az Oltáriszentséget szent eledelnek nevezi, a kelyhet pedig Dávid szőlőjének. Stílusa Szt. Jánosra meg Szt. Pálra emlékeztet. Az írásból kitűnik, hogy megkülönbözteti a közönséges kenyértől és bortól. A kritika viszont úgy minősíti, hogy nem használható Krisztus szentségi jelenlétének sem bizonyítására, sem tagadására.
Nem így áll a helyzet Antiokiai Szt. Ignáccal, aki Kr.u. 107-ben halt vértanú halált Rómában. 7 levele maradt ránk, amelyeket azalatt írt, amíg szállították Rómába. A szmyrnai egyházközségnek írt levelében említést tesz egy korabeli eretnekségről, a dokétákról, akik azt tanították, hogy Jézusnak nem volt valóságos emberi teste, esetleg valamilyen éteri ill. pneumatikus teste lehetett, mert Jézus Krisztus a rossz forrásával az anyaggal nem egyesülhetett. Említett levelében Szt. Ignác ezt írja: „ A dokéták tartózkodnak az Oltáriszentségtől és imádásától, mert nem vallják, hogy az Oltáriszentség a mi Megváltónknak, Krisztusnak teste, mely bűneinkért szenvedett, és melyet az Atya nagy kegyelmével feltámasztott.” – Itt már a valóságos jelenlét megvallásával találkozunk.
A II. század a hitvédők kora. Főként a II. sz. második felétől. Kik voltak ezek? – Művelt keresztény férfiak, akik a felburjánzó tévtanokkal szemben megvédték Krisztus igaz tanítását. Csak a legnagyobbakat említjük meg: Szt. Justinus, Szt. Ireneus és Tertullianus.
Szt. Justinus nagy művének az „Apologia”-nak I. f.-ben a következőket írja: „Nem mint közönséges ételt és mint közönséges italt vesszük mi azt. Hanem amint Üdvözítőnk, Jézus Krisztus Isten igéje által testté lőn, és testet és vért öltött a mi üdvünkért: úgy arra is tanítást kaptunk, hogy egy tőle eredő imádságos szó és hálaadás által megszentelt étel, mely átváltozás útján táplálja testünket és lelkünket, ama testté lett Jézusnak teste és vére.”
Erre még a szélsőséges racionalista kritika is azt mondja: Justinus a megszentelt kenyérnek és az Isteni Igétől felvett testnek azonosságát vallja.
Szt. Ireneus lyoni püspök, akit Szt. Polikárp szentelt püspökké, Polikárpot meg Szt. János apostol, az „Adversus haereses” c. művének IV. könyvében és az V. könv 2. f.-ben ír z Oltáriszentségről. Az V. könyvben szó szerint ez található: „A kelyhet, mely a teremtett dogok közül való, tulajdon vérének jelentette ki, mely áthatja a mi vérünket… és a teremtéshez tartozó kenyeret, tulajdon testének vallotta, mely a mi testünket táplálja…a kenyér és a bor, Isten Igéje által eucharisztiává válik, és ez Krisztus teste és vére.”
Tertullianusról, aki a nyugati egyház álláspontját képviseli, kezdetben a szakemberek úgy vélekedtek, hogy jelképes eucharisztia tant képvisel. Az alaposabb kutatások, s éppen a protestáns Harnack bebizonyították, hogy akárcsak a többi, Tertullianus is a valóságos jelenlétet vallja.
Akinek ez nem elég bizonyíték, felhívnám a figyelmét néhány dologra!
- Az első század keresztényeinek emlékezetében elevenen élt Krisztus, akinek földi életétől csak néhány évtized, legtovább egyszáz év választotta el.
- Eszkatológiai gondolatokkal volt tele az első keresztények lelke. Na ez meg mi? – ennek mindenki nézzen utána!
- Ekkor folynak a keresztényüldözések. Ezek elvonták ill. fogva tartották a keresztények figyelmét, s nem tudtak olyan figyelmet szentelni az Oltáriszentségnek mint később a nyugalmasabb időkben.
- Azok, akik írtak, azon igazságok védelmére összpontosítottak, amelyeket kikezdtek a pogányok vagy az eretnekek.
- Egy lélektani és kultúrtörténeti szempont: Egy ilyen mély tartalmú igazságnak a feltárásához idő kell. Ez nem szorzótábla, amelyet az elemiben megtanultunk s ma is érvényesülünk vele, mert semmit sem változott. Az élő nyelvek szókincse gyarapszik, finomodik a kifejező képesség. Gondoljunk csak pl. Ilosvai Selymes Péter : Toldijára és szembesítsük Arany János Toldijával. Ugyanazt mondják el, de Ilosvai nyelve még szegény. Arany nyelve meg szárnyal.
Ugyanez a helyzet az Oltáriszentséggel is. A mélyebb és hosszabb kifejtéséhez, idő kell, amely alatt a nyelv fejlődik, gazdagodik, de főleg az igazságok kiérnek a lelkekben. Ellenben ami a lényeget illeti, a hittartalom ugyanaz, mint volt az apostoli korban. Ez a hit végigkíséri az Egyházat napjainkig.
6. Az átlényegülés titka
Aránylag könnyű helyzetben voltunk addig, amíg az ember ősi vágyával szembesültünk, mert egy tapasztalati jelenséget vizsgáltunk. Kimutatható történelmileg, hogy az ember mindig többre vágyott, mint amennyit a természet nyújt neki. Mindig a természeten túlra nézett. Istent kereső nemzedék volt mindig, amint erről vall a szent zsoltáros a 23. zs.
Azt is könnyű volt elfogadni, hogy ezt a vágyat Jézus Krisztus elégítette ki, mert Ő valóságos Isten és valóságos ember.
Történelmileg igazolható, hogy az utolsó vacsora megtörtént, s a tanúk egybehangzó vallomása garancia, hogy Krisztus az utolsó vacsorán testét és vérét adta övéinek. Nem jelképesen és meghagyta: „Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre.” Ugyancsak a történelemtudomány módszerével egyértelműen igazolható az is, ahogyan értették az apostolok Krisztus utolsó vacsorai tetteit és szavait.
Most azonban szembe kell néznünk azzal a kérdéssel: hogyan valósul meg napjainkban az, amit az Úr tett az utolsó vacsorán, amit a hittudomány szaknyelvén átlényegülésnek nevez, és a szentmisében történik?
A miséző pap Krisztus személyét helyetesítve, elmondja külön a kenyér és külön a bor fölött ugyanazokat a szavakat, amelyeket az Úr mondott az utolsó vacsorán, mely szavak elmondása nyomán a kenyér és a bor Krisztus testévé és vérévé változik. – Ezt így könnyű elmondani, de az értelmet rábírni, hogy elfogadja, hit kell! Azt jelenti, hogy az okoskodó értelem hittitkokkal áll szemben. A Katolikus Egyháznak s a keleti ortodox egyháznak is a kinyilatkoztatás alapján álló tanítása szerint Jézus Krisztus szuverén isteni ténykedéssel sajátos módon foglal le teremtett valót, nevezetesen a kenyeret és a bort, s ezeken az elemeken keresztül fizikailag új jelenlétet szerzett.
A Tridenti zsinat 13. kánonja kimondja: valljuk „azt a csodás és páratlan átváltozását a kenyérnek meg a bornak, miszerint az említett elemeknek csupán színei és tulajdonságai maradnak meg. Ezt az átváltozást az Egyház helyesen átlényegülésnek nevezi.”
Most itt álljunk meg és kérdezzünk rá a természetes józan ész tudományára: mit tanít az anyagi valókra nézve a filozófia? – A filozófia azt tanítja, hogy az anyagi valók, a lényegüket meghatározó tulajdonságok, határozmányok révén árulják el mivoltukat. Pl…
Az Oltáriszentség esetében viszont a hitnek meg kell állítania érzékeinket, mert azok azt mondják: kenyér és bor. A hit azonban azt mondja: már nem kenyér és nem bor, hanem Krisztus teste és vére. A kenyérből és a borból csak a lényeget meghatározó tulajdonságok, határozmányok maradtak meg, de ezektől elrejtve a lényeg egészen más: Krisztus teste és vére.
Az első kérdés így fogalmazható meg: miként lehetséges, hogy a kenyeret és a bort meghatározó tulajdonságok, egy tőlük idegen, egészen más tartalmat fedjenek?
A második csodálatos mozzanat, hogy minden anyagi való, - tehát Krisztus teste és vére is, - mivoltát a lényegüket meghatározó tulajdonságaiban nyilvánul ki. Krisztus testének és vérének sokfél tulajdonságaiból viszont érzékeink semmit sem fognak fel. Továbbá: Krisztus teste többé meg nem halhat. Tehát nem is osztható fel. Ennek következménye, hogy a szent színek egésze és legkisebb része alatt is egészen és osztatlanul jelen van. Ez a szellemi valóságot jellemző állapot. Jelen esetben az Úr testének állapota.
A harmadik mozzanat pedig az, hogy bárhol a világon, bármely órában történik az átváltoztatás, Krisztus egy és oszthatatlan teste jelenik meg. Nem egy helyen, hanem számtalan helyen egy időben jelen lenni, Isten kiváltsága. Ennek a kiváltságnak most része Krisztus teste is.
Titokkal állunk szemben, s hívő lelkünk próbálja megnyugtatni magát azzal a különben igaz elvvel, hogy Istennek semmi sem lehetetlen. Igen ám, de józan eszünk azt mondja: Isten mindenhatósága is logikát követel. Olyant Isten sem tehet, ami logikai ellentmondást tartalmaz. Tehát ismét csak elénk mered a kérdés: hogyan lehetséges az átlényegülés? Hogyan állhatnak fenn a kenyeret és bort meghatározó tulajdonságok, amikor megszűnik a tulajdonságokat egybefogó lényeg? Vegyünk egy példát! Kezembe veszek egy szál rózsát és az érzékeimre ható tulajdonságaiból megállapítom, hogy milyen rózsa. A tulajdonságok összessége elém tárja a léttartalmat. Egymagában egyik tulajdonság sem utal a rózsára, de a láthatatlan lényeg, ami egybefogja a lényeget adó tulajdonságokat, megismerteti a lényeget. Minden más dologgal, sőt személlyel is ugyanígy áll a helyzet. E nélkül a tulajdonságokat rendbefoglaló lényeg nélkül, maguk a tulajdonságok sem léteznek. Csak lényeghez kötötten.
Nos, a kenyér és a bor átváltoztatásánál éppen ez a lényeg szűnik meg. Hogyan marad meg a kenyér és bor valamennyi tulajdonsága? – A dolgok tulajdonsága és lényege nem azonos. Tehát, akkor nincs abban logikai ellentmondás, hogy Isten szétválassza azt, ami természete szerint nem azonos. Eddig világos, szétválasztja, de nyitva marad a kérdés: ha szétválasztja, hogyan maradhat fenn? – Ennek magyarázata Isten teremtő akaratából vezethető le. Isten teremtő ereje és akarata tart létben mindent. Ha Isten visszavonná fenntartó akaratát, a semmibe hullanának a dolgok.
A második probléma: Krisztus teste és vére kiterjedetlenül van jelen a kenyér és bor színe alatt. Nincs-e ebben ellentmondás? Hiszen mennyiségileg az egész osztatlan Krisztus van jelen mindkét szín alatt, annak minden részében.
Nincs, mert mennyiség és kiterjedés a fizikában sem egy és ugyanaz. Az anyag pedig a metafizikai, vagyis a természetfölötti világban kiterjedetlen. Krisztus Urunk szentségi jelenlétében a végtelen szellem ereje az, amely uralja testét és lelkét. Más szóval: a második isteni személy testének kiterjedtségét a többi tulajdonságaival együtt lefoglalva tartja és átformálja a szellem képére.
Egyébként miért volna lehetetlen, hogy a szellem úrrá váljon az anyagon, és kiválóságát közölje vele? Hisz az anyagnak is szellemi eredete van: Isten teremtő gondolata, hívatva arra, hogy a végtelen Isten léttartalmának legyen kifejezője, s a teremetett szellem kibontakozásának eszköze. Ha már emberi test alakjában képes a szellemnek közvetlen eszköze lenni, mi lehetetlen van abban, hogy a szellem létmódjában is részesedjék, vagyis tér és idő fölé emelkedjék?
Harmadik mozzanat a titokban, hogy a teljes Krisztus egyszerre több helyen jelen van. Ebben sincs ellentmondás, ha Jézus Krisztust teljes valóságában, vagyis emberségé istenségével személyes egységben vizsgáljuk. Isten ui. létének végtelen tökéletességéből kifolyólag bárhol, bármikor megjelenhet.
Miként valósul meg ez a szentmisében? - Ugyanúgy, mint az utolsó vacsorán: Krisztus szuverén isteni akaratából. Az átváltoztatáskor megszűnik a kenyér és a bor lényege, s a lényegre utaló tulajdonságokba mintegy beöltözködik a megdicsőült Krisztus, az új lényeg, és Ő tartja fenn, együtt a kenyér és bor lényegre utaló tulajdonságait.
Lehetséges, mert miden ami van, létének minden pillanatában Isten teremtő akaratának függvénye.
Jézus Krisztus a második isteni személy, az isteni természet léttartalmának teljességét birtokolja. Nyilván, részese Isten teremtő akaratának is.
Ugyancsak az isteni természetből kifolyólag ugyanabban az időben mindenütt jelen van, mert Isten tér és idő fölött van. Ezért van létteljességével jelen az oltáron, s a szentáldozáskor kiosztásra kerülő szentostyák mindenikében. Lelkesítő szent valóság! Ámen.
7. Főnehézség az átlényegülésben
Legutóbb az átlényegülés titkát boncolgattuk. Most pedig nézzünk szembe azzal a főnehézséggel, amelyet a gondolkodó ember az értelem nevében tehet fel. Ez az ellenvetés ekként fogalmazható meg: miként lehet Jézus teste és vére az, amit a látás, az ízlés, a tapintás és a vegyi elemzés is kenyérnek és bornak minősít?
Bizonyos, hogy érzékszerveink tanúsága szinte ellentmondást nem tűrő erővel nehezednek elménkre. Ezért nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy az objektív valóság megállapításában, nem az érzékszerveké az utolsó szó igen sok esetben. Ezt nem csak állítjuk, hanem bizonyítjuk is a természet világából vett tényekkel.
A természettudományok a bizonyság arra nézve, hogy az ember legnagyszerűbb tudományos eredményei éppen onnan ered, amikor fel tudta magát szabadítani az érzékek ígézete alól.Pl. Mekkora szellemi erő és lendület nyilatkozik meg egy Platonban, aki a fizikai lét hullámzása mögött képes meglátni a változatlan eszmét. Vagy: Milyen eredeti gondolkodásra volt szüksége Kopernikusznak, hogy az állandó látszat és több évezreden át tudományosnak vallott meggyőződéssel szemben meg tudja állapítani és következetesen képviselni, hogy a föld nem központja a világegyetemnek és nem áll, hanem a látszat ellenére a nap körül is, de egy külön pályán is kering a nap körül! Még ma is azt mondjuk: a nap felkel, lenyugszik, más szóval kering a föld körül. Ez volt évezredeken keresztül a közmeggyőződés, mert senkiben még csak gondolat gyanánt sem merül fel, hogy valami másként van, mint ahogyan látjuk. Hányszor látjuk filmeken, hogy a kocsik miután felgyorsultak, a kerekei mintha a menetiránnyal ellenkező irányban forognának. Lehetne folytatni, de a józan belátáshoz ennyi is elég.
Ha már a természetben ilyen meglepetésekkel találkozunk, s azokat természetesnek vesszük, a logika is azt sugallja: miért nem volna lehetséges a természetfölötti világban, amelyben ráadásul más törvények uralkodnak, hogy látszat és valóság között olykor éles különbség álljon fenn? – ebben nincs logikai ellentmondás.
Na már most az a kérdés: a természetben a látszat csalásának leküzdéséhez mire van szükség? – Függetlenségre é kezdeményező tetterőre, mely kiemeli az értelmet a megtapasztalásnak és megszokásnak zártságából. Kitörni a zártságból, ez igényünk. Ezért halad előre a tudomány. Határozottan szükség van erre a dinamikára akkor, amikor az ember a metafizika, a vallás, az erkölcs világában akar kiigazodni. Tehát a legmélyebb ismeretek megszerzéséhez szükség van a szellemnek erre a készségére, mely a látszatokon túl, a látszatok ellenére is képes az objektív valóság meglátására és befogadására.
Ezek után bárki mondhatja: a természettudományos tételeket elfogadjuk, mert ismerjük az okokat, amelyeknek ezek elkerülhetetlen következményei. Jézus Krisztus esetében a valóságos jelenlétbe vetett hit vonatkozásában vannak-e tények, amelyek ugyanúgy elvezetnek a megnyugtató valóság felismerésére? – Ott vagyunk elmélkedéseink alapkérdésénél: Mi az Oltáriszentség? Jelen van vagy nincs jelen Krisztus és hogyan?
Éppen úgy, mint a természettudományos kérdésekben nem az utca emberére tartozik a döntő szó, hanem a szakemberekre, az Oltáriszentség esetében is ez a követendő módszer. Ki volna hivatottabb a végső szó kimondására, mint maga Jézus Krisztus. Kicsoda Ő, aki azt állítja, hogy az Oltáriszentség az Ő teste és vére?- Aki ezt mondja, valóságos Isten és ember! Földi élete folyamán ennek számtalan bizonyítékát adta. Megmutatta, hogy van hatalma a természet törvényei, saját teste és a hall fölött. – Ha hiszünk neki, akkor cselekedeteinek is hitelt kell adnunk. Konkréten itt milyen cselekedetekről van szó? – Arról, amit az utolsó vacsorán tett. Egy kérdés: abból, amit tett és mondott, lehet-e abból az átlényegülésre következtetni?
Az Oltáriszentséget alapító szavai a kenyérre: …. A borra:….Akárhogyan forgatjuk ezeket a szavakat, nem mondanak mást mint…
Ha Krisztusnak más lett volna a szándéka, pl. az, amit a hitújítók mondanak… akkor ezt világosan meg kellett volna mondania, mert az apostolok úgy értették, hogy nem egy jelképet, hanem az élő Krisztus testét és vérét vették magukhoz. A négy tanúságtevő amint ezt már láttuk, ugyanerről tesz vallomást. Krisztus szavaiban még halvány utalás sincs arra nézve, hogy a szavainak más értelme volna.
Az sem elhanyagolható szempont: a kereszténység ezerötszáz éven keresztül Krisztus szavaiból az átlényegülést olvasta ki. Elsőként az apostolok, akik magától Krisztustól vették. Az apostoloktól átvették az apostoli atyák. A katakombákban fennmaradt rajzok, festmények, amelyek az Oltáriszentségre vonatkoznak, azok hitét tükrözi, akik a véres üldözések alatt ide menekültek, de fel nem adták az apostoli hitet…
Ha a hitújítóknak igaza volna, a megváltás nem történt meg. Hisz a megváltás fogalmába beletartozik az is, hogy Jézus Krisztus megváltott a bálványimádástól is. Ha pedig az Oltáriszentség nem Krisztus valóságos teste és vére, akkor bálványimádásban vagyunk. Ez pedig miként egyeztethető össze Jézus Krisztus előrelátó bölcsességével és igazságával?
Jézus Krisztusnak tudnia kellett, hogy az apostolok hogy fogták fel az utolsóvacsorán történteket, de tegyük fel, nem tudta. Ha tényleg nem tudta, akkor nem Isten. Akkor meg hogy mondhat önmagáról ilyent: Ján. 14,10-11 és még sok helyen találunk hasonlót. Önmagával kerül ellentmondásba.
Ha pedig tudta, és nem világosította fel apostolait, hagyta a tévedésben, akkor meg csaló. Lehet-e akkor követni? Azt kérdezhetitek: a hitújítók nem tudták levonni ezt a következtetést? - Tény, hogy ilyen következetesen nem vonták le. Ez pedig úgy történhetett, hogy az első nemzedékekben még élt az Egyház hite, s ezért sokáig úgy viselkedtek, mint a katolikusok. Maga Luther is haláláig misézett és gyónt! Később aztán egyre több mindent elhagytak.
Mindent összegezve: az Oltáriszentséggel kapcsolatban felhozható nehézségek megoldásának kulcsa ezen fordul meg: Ki neked Jézus Krisztus? – Egy történelmi személy, nagy vallásalapító, korát meghaladó nagy egyéniség, annak minden előnyével és hátrányával, szociális forradalmár, tragikus nemzeti hős? – Tragikusnak ugyan nem mondható, mert a világtörténelemben hozzá fogható hatással bíró személyt nem ismerünk. Egyébként mindezeket elmondhatjuk Krisztusról, az emberről. Viszont ebben az emberben megjelent közöttünk maga az Isten! Ha ezt is elismerem, akkor ez a felismerés megold minden ellenvetést, és Jézus Krisztus kilép az időből. Örök jelenné válik az Oltáriszentség révén a mi vigasztalásunkra és örömünkre. (Lehet itt utalni a bevezetőre, az Emmánuel eszmére.)Ámen.
8. Az átlényegülés titka más hittitkok világánál
A katolikus hittudomány nagyon érzékeny figyelmet szentelt mindig annak, hogy az egyes hittételek közé ne tudjon éket verni a kritika, s ezáltal ellentmondást kimutatni a hittételek között. Ezért van az, hogy amikor az Egyház a hittudósokat bátorítja a kutatásra, új utak feltárására, amelyek a hittitkok mélyebb megértését szolgálják, s gondolunk itt más tudományágakra, amelyek anyaggal szolgálhatnak, ugyanakkor elvárja, hogy a hittudós vesse alá magát az Egyházi Tanítóhivatal ítéletének. A Tanítóhivatal pedig két szempontra fektet érzékeny hangsúlyt: 1) a hittétel új megfogalmazása legyen helyes és 2) álljon összhangban a kinyilatkoztatás valamennyi hittételével.
Ez okból kifolyólag jónak látjuk, hogy Egyházunknak az Oltáriszentségről szóló tanítását vizsgáljuk meg más hittitkok világánál.
Az első ilyen hitétel: a megtestesülés. Jézus Krisztus emberi testet vett fel és úgy jelent meg. E vizsgálódás kapcsán első kérdés: mi a megtestesülés célja? – A cél világosan bontakozik ki az evangéliumokból. Krisztus azért vette fel az emberi természetet, hogy a megváltás hármas útján, éspedig: az igehirdetés, a papság rendelése és a hívek kormányzása révén, visszavezesse a bálványimádásba tévelyedett emberiséget az egy igaz Istenhez. Ez igaz, de felmerül a kérdés: ennyi elégséges-e? – Az emberi természetet vizsgálva azt kell mondanunk, hogy nem elégséges. Tapasztalati tény, hogy nemzés útján a szellemi, erkölcsi értékek nem adhatók tovább. Minden nemzedékkel az elemi dolgokkal kell újra és újra kezdeni. Ti szülők tudjátok leginkább, hogy mennyi törődést, ráfordítást kíván gyermekek nevelése. A jó szó s példa sem elég, ha nem vagy a gyermekeiddel életközösségben. Ha már a természetes rend is ilyen szoros együttélést kíván, hogy a szülők tisztes erényei gyermekeikben is életformáló tényezővé váljanak, mennyivel inkább így áll a helyzet a természetfölötti értékekkel. Így látjuk igazán az Üdvözítő figyelmeztetésének súlyát. „Ha nem eszitek az Emberfiának testét…” (Ján.6,53).
Szt. Pál az efezusi lev. 4. f.-ben mélységes gondolatokkal tárja a hívek elé, hogy Krisztus isteni erejével nem csak megváltotta az emberiséget, hanem magához vonja, átjárja fizikai mivoltában is magához vonja, új emberré építi, titokzatos testévé változtat.
Az I. Kor. Lev. 12.-f-ben: „Ti Krisztus teste vagytok, s egyenként tagjai.” Ez forma szerint úgy történik, hogy test leszünk az Ő testéből és vér az Ő véréből. Vele egy test az által, hogy vesszük az Ő örökké élő testét. Kérdés: ha a hitújítóknak volna igaza, akkor alkothatnánk-e egy titokzatos testet vele, mint fővel? Nyilván nem, mert útját állná a kenyér és a bor, mely nem az Ő teste és vére. Krisztussal, amint azt Szt. Pál is tanítja, csak úgy forrhatunk eggyé, ha a testünket tápláló kenyér és bor színében teljes isteni léttartalmával adja önmagát.
Tegyünk még egy lépét előre! Az egy és oszthatatlan isteni természet három isteni személyt ölel magába. E három isteni személy örök létének ölén, az Atya átadja önmagát a Fiúnak és a Szentléleknek. A Fiúban pedig Szűz-Márián keresztül az emberiségnek, és a Fiú a Szentlélek által az Oltáriszentségben átadja magát minden hívőnek. Ez a keresztény hittitkok szerves összefüggésének foglalata. Így jut el hozzám, hozzád, emberkeresésében az Isten, az átváltoztatott kis ostya fátyola alatt.
Midőn e fölséges isteni útnak felfedezésére eljut a hívő értelem, nem maradhat tétlen. Neki is meg kell indulnia Isten felé, mert ha tudatosítjuk, hogy Isten egy lett közülünk a bűnt kivéve, ez legalább is az érzékenyebb lelkekben fel kell, hogy ébressze a teljes önátadás vágyát, s ez a vágy az áldozatban hajt ki. Következéskép szükség van olyan áldozatra, amelyik méltó a Szentháromsághoz: tisztának szentnek kell lennie. Ez az áldozat Krisztus áldozata a Golgotán egyszer s mindenkorra az emberért, az ember helyett. Ebbe az áldozatba ömlik bele s nyer isteni fémjelzést a mi áldozatunk, s egy testet alkotunk vele, misztikus testet, amelynek éltető elve és értékadója a Második Isteni Személy. A gyakorlatban miként is mehetne végbe ez, ha nem a szentmiseáldozatban? Hisz erre kaptunk garaciát magától Krisztustól: „Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre.”
Ha szemléltető képpel akarok élni, akkor Illés próféta áldozata jelenik meg lőttem. Amint a próféta áldozatát az égből jövő tűz emésztette meg és emelte Isten kegyes elfogadásának magasságába, úgy itt az oltáron a Szentlélek tüze emészti a kenyeret és bort Krisztus testévé és vérévé. Magától értetődik, hogy azokat is, akik ezen testtel és vérrel való titkos egység révén az áldozatban részt vesznek. Tehát, ha a kenyér és a bor nem változna át Krisztus testévé és vérévé, nem válhatnánk Krisztussal egy áldozattá, s akkor ismét a kinyilatkoztatással kerülünk ellentmondásba. Ui. ha nincs jelen a szent színek alatt Krisztus, kérdés: miként részesülhetünk a megválts kegyelmeiben? Ha nincs áldozatunk, amelyen keresztül belekapcsolódunk az isteni életbe, akkor nincs ami közvetítse a megváltás kegyelmeit. Az isteni élet kifejlődésének semmi esélye sincs. Márpedig ezért jött Krisztus, hogy életünk legyen Istenben, és bőségben legyen. Ez a néhány szempont is, amely most terítékre került, nyilvánvalóvá teszi, hogy a kinyilatkoztatás többi tételével is így vagyunk összhangban. Olyan érzékeny egyensúly, összhang van a hittételek között, mint a kártyavár. Egy lapot kihúzok, s a többi omlik össze. Erre fel kérdezheti akárki: ha ilyen könnyen omlik össze, mi értelme van foglalkozni vele? A válaszom: azért, mert emberek vagyunk és mi magunk is az élővilágban ilyen érzékeny egyensúlyt testesítünk meg. A legtörékenyebb az ember mint élőlény, de a legmagasabb fejlettség hordozója.
Sorozatunk végéhez közeledünk s megállapítjuk: sok mindent hallottunk és nagyon ésszerűen kapcsolódott egyik téma a másikhoz, de magát a titkot megfejteni nem tudtuk. Úgy vagyunk valóban, mint a virradatra váró természet: a világosság minden hajnalban megküzd a sötétséggel. A nap felkel és bevilágít mindent. Fényénél lényegesen többet látunk, mint a hold fényénél, de magába a napba nem tudunk belenézni. Ez a jelen állapotunk, de Jézus Krisztus ígérete folytán várományosai vagyunk egy szebb jövendőnek, egy olyan létállapotnak, amikor az értelemről lehull minden fátyol, s Emmánuelünk – Krisztusunk, akivel a szentmiseáldozatban építgettük az életközösséget, elénk áll leplezetlenül. Látni és birtokolni fogjuk úgy amint van, az életközösség minden áldásával. Szt. Pál írja: 1Kor.13,12. Ámen.
9. Az Oltáriszentség vallástörténeti magyarázata
Akik végighallgatták az Oltáriszentségről szóló beszédsorozatot, azoknak lelki szemei előtt kibontakozik egy csodálatos hagyomány, mely az idő múlásával párhuzamban egyre terebélyesedik és megszakítás nélküli. Kezdődött az utolsó vacsora termében, és ma már jelen van minden kontinensen, s az egymást követő századok váltásainak sodrában hirdeti a maga változatlan igazát. Teljesedik Malakiás próféta jövendölés, idézem: „De napkelettől napnyugatig nagy az én nevem a népek között. Jóillatú áldozatot mutatnak be mindenütt, tiszta áldozatot nevemnek. Mert nagy az én nevem a népek között – mondja a seregek Ura.” (1,11.)
Az Anyaszentegyház tiszteltben tartja a világi tudományok autonómiáját, viszont a kölcsönösség elve alapján fenntartja magának azt a jogot, hogy hitelvi és erkölcsi kérdésekben az utolsó szó nem a különböző világi tudományokat illeti meg, hanem az Anyaszentegyházat.
Ennek az elvi álláspontnak kimondása után, a tisztánlátás érdekében vizsgáljuk meg, hogy az Oltáriszentségre nézve mit tanítottak a XIX. Sz. vallástörténeti iskolái.
Elöljáróban tegyünk világossá egy dolgot! A vallás-fenomenológia rendre leírja mindazokat a jelenségeket, elemeket, amelyek az egykor létezett, vagy ma is létező vallásokban, de nem értelmezi. Ez nem tartozik feladatkörébe. Tény az, hogy sok olyan jelt, kultikus gyakorlatot számon tart, amelyek sok vallásban előfordultak ill. előfordulnak. A racionalista vallástörténelem is számba veszi a legkülönbözőbb pogány vallások elemeit s a különböző vallások hasonló elemeit vizsgálva merész következtetéseket vont le. Ez pedig abban áll, hogy a hasonló elemeket összevetve, eredetre következtet. Tehát, az analógiából geneológiára következtet. Így járt el pl. a Perzsiából elinduló, majd a II. században egész Európát behálózó Mithrás kultusszal. Ennek a kultusznak a lényege, hogy Mithras ünnepén bikát ölnek le, amely igen sok helyen „nama cunctis”- mindenkiért kiöntött nedv nevet viseli. A beavatottak, akik csak férfiak lehetnek, kenyeret és bort kapnak, amelyek fölött a pap un. szent szavakat mondott.
Hasonló vonásokat mutat az un. Kybele kultusz is, mely görög eredetű és a természet éltető erejét személyesíti meg.
Mezopotámiában a Mándreizmus rituáléjában szerepelnek szent lakomák, amelyeken lisztből és vízből készült tallér formájú kenyereket osztanak szét.
Ezek a rítusok valamikor tényleg léteztek. A racionalista vallástörténeti kritika ezekre a meglepő hasonlóságokra azt mondja: íme, a kereszténység ezekből a pogány vallásokból vette az Oltáriszentségre vonatkozó tanát. A pogány vallásokból vették át, csupán a tartalmon módosítottak a keresztény hitelveknek megfelelően. Tehát, amint a pogány kultikus gyakorlatokban nem volt semmi természetfölötti erő, hanem a nép hite vitt bele a természettől idegen tartalmat, ugyanúgy a kereszténységben is a hívők hite képzeli bele abba a kenyérbe és borba az isteni jelenlétet és tartalmat. A gondolkodó ember pedig könnyű szerrel rájön, hogy tulajdonképpen ámítással áll szemben.
Ez az állítás és mi, mit válaszolunk erre?
Az első, amit észre kell venni: ez az elmélet összemossa a hiszékenységet és a hitet. Holott a kettő nem ugyanaz. A hiszékenységben nincs ésszerűség. A hitnek pedig köze van az értelemhez. Amikor szentföldi zarándoklatom során vezetőnk felvitt Jeruzsálemben az un. Szikla mecsethez, azt mondta: itt megszűnik a történelem! Hogy-hogy? – A mohamedánokat nem érdekli, hogy itt állott a templom Kr.u. 70-ig. Ők csak azt hajtják: ez a hely őket illeti meg, mert Mohamed a lova hátán innen szállt a mennybe. Kérdem: hol a bizonyíték? – Ez őket nem érdekli – válaszolta vezetőnk. Tehát mi ez? – Hiedelem, de nem ésszerű hit. Miért? – azért mert semmi köze a történelemhez.
Hasonlóképen hiedelem volna az Oltáriszentségbe vetett hitünk is, amennyiben nem állnának mögötte történelmi tények. – Aki elfogulatlanul, csupán az igazság megismerése vezeti az evangéliumok olvasásakor, az nagyon hamar felfedezi, hogy ezeknek az írásoknak történelmi íze van. Már az Úr Jézus születésének leírásánál látható. A csodás események ugyan jelen vannak, de történelmi keretben játszódik le. Történelmi személy Pontius Pilátus, történelmi tény, hogy akkor éppen két főpap volt Jeruzsálemben. A régészeti feltárások is alátámasztják az evangélisták által leírtakat. Magából a könyvből is érvelhetünk. Három evangélista és Szt. Pál egymástól függetlenül, egymástól távol, más környezetben, ugyanúgy írják le az utolsó vacsora eseményeit. Ez a tény is arra utal, hogy megtörtént eseményt foglaltak írásba.
A logika nevében is óvást kell emelnünk a vallástörténeti elmélet ellen. A logika ui. azt mondja: az analógia nem geneológia! Érthetőbben: Két dolognak vagy két személynek a hasonlósága egymagában nem bizonyítja az eredet azonosságát. Azt eldönti a történelem. Az Oltáriszentség esetében is a történelem ítélete az irányadó: történelmi személye Krisztus vagy nem? Megtörtént-e az utolsó vacsora vagy nem? Keresztre feszítették-e Krisztust vagy nem? Harmadnapra feltámadt-e vagy nem? A tárgyilagos vallástörténelemnek is ezek az alapkérdései és a kiindulópontja. Természetesen nem hunyunk szemet a hasonlóságok előtt sem. Viszont ez esetben is a történelemtudományé a döntő szó. Vajon azok a hasonló kultuszok léteztek-e már a kereszténység születése előtt? Azokban a kultuszokban már az első században megvoltak-e azok a gyakorlatok, kifejlődtek-e, amelyek hasonlóságot mutatnak? Történelmi bizonyossággal nem igazolhatók! Így az egymásra-hatást sem lehet bizonyítani.
Hol kell keresni a hasonlóság igazi alapját? – Kétségtelen, hogy az emberi természetben. Az ember természete, egyen zsidó vagy pogány, ugyanaz. Mi sem természetesebb, hogy azonos igényeket, azonos formában fejezzük ki. Az életközösség vállalásának legszebb kifejezője volt és ma is az asztalközösség. (megnézem, hogy kivel, vagy ki mellé ülök le egy asztalhoz. Ezt ma is mondják és gyakorolják.)
Milyen szépen fejeződik ki ez egy keresztény család életében! Részt veszünk a szentmisén az egyházközösség tagjaival együtt. Ez nem egyéb mint egy asztalról vesszük a közös kenyerünket, mely Jézus Krisztus teste. Az ő vendégei voltunk. Hazamegyünk, a család asztalhoz ül. Vállaljuk egymást életközösségben vagyunk, és köztünk van Krisztus. Ezért imával kezdjük és azzal fejezzük be. Nem véletlenül így: Jöjj el Jézus, légy vendégünk…” Másként étkezünk mint egy hit és vallás nélküli ember.
Van még egy kérdés: miként magyarázható a kifejezésbeli hasonlóság, ami a pogány vallások és a kereszténység gyakorlatában fellelhető? – Ez onnan ered, hogy a kereszténységnek az adott nyelv szókincsével kellett megértetnie magát. Az induláskor a Római Birodalomban két uralkodó nyelv létezett. Első volt a görög, második latin. Ezeknek a nyeleknek a szókincsével fejezhette ki magát. Továbbá: az induló kereszténységnek még nem volt kiforrott és lefoglalt terminológiája, szókincse, mint ahogyan ma van. Századoknak kellett eltelnie amíg kialakult és állandósult.
Végkövetkeztetés: a használt szavak hasonlóságából, nem lehet azonos eredetre, vagy kölcsönzésre következtetni. Ugyanígy a kultikus gyakorlatok hasonlóságából sem, hisz a tartalom egészen más!
A befejezést mindenki maga szülje meg!
Csíksomlyó, 2020. ápr. 20.
Csiszér Albert