A boldoggá avatás (beatificatio) és a szentté avatás (canonisatio) annak az ünnepélyes kijelentése, hogy az elhunyt Isten színe látására jutott, vagyis kiérdemelte az örök boldogságot, a mennyországot. Teológiai tartalma mindkettőnek ugyanaz: annak ünnepélyes kinyilvánítása, hogy az elhunyt hősies fokban gyakorolta az erényeket (hitvalló), vagy pedig életét áldozva tett tanúságot Krisztusba vetett hitéről (vértanú). A kettő közötti különbség abban áll, hogy a boldoggá avatás során az egyház megengedi az illető tiszteletét egy adott közösség számára (egyházmegye, szerzetesrend), a szentté avatás során pedig az egész egyház számára elrendeli hivatalos tiszteletét.1
A boldoggá avatás gyakorlatilag a szentté avatást megelőző lépés, vagyis magának a szentté avatási eljárásnak a közbeeső mozzanata. A végcél minden esetben a szentté avatás, hiszen ez jelenti a végső döntést magáról az életszentségről.2
Történeti visszatekintés
Az őskeresztények spontánul kezdték tisztelni vértanúikat, formális jóváhagyás nélkül, majd a 4. századtól a hitvallókat is,3 és szükségessé vált annak szabályozása a püspökök és helyi zsinatok által.4 A helyileg sokszor eltérő kritériumok és az előforduló túlkapások szükségessé tették az egész egyházra érvényes egységes szabályozást. A történészek általában III. Sándor pápa 1170. július 6-án írt levelét tekintik azon pontnak, amikortól a pápa kizárólagos jogkörébe került a szentté avatás,5 1243-tól IV. Ince pápa által törvényerőre emelkedett.
Ekkorra már nemcsak különbséget tesznek az egyetemesen elismert szentek és a helyi tiszteletnek örvendő boldogok között, hanem az eljárás felvette a per formáját: szükségessé vált a hiteles életrajz (vita) elkészítése és a személyhez fűződő csodák összegyűjtése (liber miraculum). 1588-ban V. Szixtusz pápa létrehozta a szentek ügyeiben is illetékes Rítuskongregációt,6 az eljárás részletes menetét VIII. Orbán pápa (1623-1644) határozta meg.7 Alapjaiban véve ez a struktúra és szabályozás érvényes napjainkig, jóllehet VI. Pál8 és II. János Pál pápák is mélyrehatóan változtattak rajta.
A Szentek Ügyeinek Kongregációja 1969-ben kapta mai formáját,9 a szentté avatás eljárásának jelenlegi rendjét két szentszéki dokumentum szabályozza: II. János Pál pápa Divinus Perfectionis Magister kezdetű apostoli konstitúciója10 és a Kongregáció Sanctorum Mater kezdetű instrukciója.11 Az alábbiakban e két dokumentum alapján ismertetjük a boldoggá és szentté avatás eljárását.
Egyházmegyei szakasz
A szentté avatást bárki kezdeményezheti a jelölt halálának helye szerinti illetékes főpásztornál, feltéve, ha eltelt legalább öt év a halála óta. A kezdeményező (actor) kötelessége a posztulátor kinevezése, de a teljes anyagi háttér biztosítása is. A posztulátor teológiában, egyházjogban és történelemben jártas személy, kinevezését a megyéspüspöknek jóvá kell hagynia. Feladata, mintegy ügyvédként, hogy mindent megtegyen az ügy előremeneteléért: először is összegyűjt minden lényeges információt és bizonyítékot arra, hogy a jelölt valóban az életszentség hírében halt meg, és azok alapján kéri a megyéspüspöktől, hogy kezdeményezze a szentté avatási eljárást.
A megyéspüspök, mielőtt elfogadná a posztulátor által benyújtott kérést és elindítaná az ügyet, kivizsgálja, hogy a jelölt életszentségének/vértanúságának híre valóban elterjedt-e a hívek körében, kikéri a környező egyházmegyék püspökeinek véleményét és értesíti a Szentszéket. Amennyiben ezek a feltételek teljesülnek, a Szentek Ügyeinek Kongregációja részéről nincs ellenvetés (nihil obstat), és az eljárás beindul, a jelöltet ezentúl Isten szolgájának nevezik.
A megyéspüspök bíróságot állít fel, amelynek élén személyesen ő áll vagy az általa kinevezett megbízott: valamennyien esküt tesznek, hogy legjobb tudásuk szerint és lelkiismeretesen eleget tesznek megbízatásuknak, megtartva a hivatali titkot mindazt illetően, ami az eljárás kapcsán jut tudomásukra. A bíróságnak minden fontos szóbeli tanúvallomást be kell gyűjtenie egy nagyon aprólékos kérdőív alapján olyanoktól, akik személyesen ismerték a jelöltet, vagy hallomásból hiteles ismereteik vannak róla. Az eljárás egyházmegyei szakaszában a történész szakértők összegyűjtenek minden fontos dokumentumot a jelölt életútjáról/vértanúságáról, a teológusok megvizsgálják a jelölt írásos hagyatékát, és mindezekről részletes szakvéleményeket készítenek. A cél a lehető legteljesebb vizsgálati anyag összeállítása: semmit el nem hallgatva az igazságból, még akkor sem, ha az kellemetlen vagy kényelmetlen lehet a jelölt életszentségére nézve. Nélkülözhetetlen eleme az eljárásnak Isten szolgája részletes életrajzának kritikai szempontok szerinti megírása.
Amikor helyi szinten minden vizsgálat megtörtént, és összeállt a rendszerint több ezer oldalas anyag a jelölt életéről és tetteiről, akkor az aktákat lefordítják (általában olaszra), két másolatot készítenek mindenről, és - hitelesítésük után - ezeket ünnepélyesen lezárják, lepecsételik, majd Rómába küldik. Ezzel véget ér az egyházmegyei szakasz, s minden, az üggyel kapcsolatos megbízatás megszűnik, a posztulátoré is.
Római (szentszéki) szakasz
A római szakaszhoz új, Rómában lakó, posztulátor szükséges, akit szintén az actor nevez ki, de akit ezúttal nem a megyéspüspök, hanem a Szentek Ügyeinek Kongregációja hagy jóvá. Az ő kérésére nyitják fel a lezárt és lepecsételt ügycsomót, megvizsgálják és elismerik az egyházmegyei eljárás szabályszerűségét. Ezzel veszi kezdetét a többlépcsős szentszéki szakasz, amelynek során a posztulátor személye különösen fontos, hisz nemcsak rendszeres személyes kapcsolatban áll a Kongregációval az ügy előremozdításán munkálkodva, hanem ő a közvetítő a Szentszék és az actor, illetve a Szentszék és az illetékes egyházmegye főpásztora között.
Az ügycsomó alapján a posztulátornak és munkatársának el kell készítenie az összefoglaló munkát, ami gyakorlatilag egy kb. 500 oldalas könyv, az úgynevezett Positio.12 A szigorú és aprólékos előírások szerint megírandó vaskos kötet elkészültét a Szentek Ügyeinek Kongregációja által kijelölt személy, a relator felügyeli, és ha mindenben megfelelőnek találja, az általa írt előszóval kiegészítve mehet a Positio a nyomdába. A nyomtatás csak a Szentszék által elismert néhány nyomda valamelyikében történhet, nem csak egy egységes metodológia követése végett, hanem azért is, mert a peranyag titok alatt áll.
Amennyiben úgynevezett „régi ügyről" van szó, azaz már nem élnek szemtanúk, akiket ki lehetett volna hallgatni az eljárás folyamán, a nyomtatott, szürke puha borítóval ellátott Positiót először öt történész vizsgálja át, akik a főrelátor vezetése alatt és az ügy relátorának részvételével tartott ülésen nyilatkoznak az életútról szóló dokumentáció teljességéről és hitelességéről.13
Egy „régi ügy" Positiója csak ezután kap aranybetűs piros színű keményborítót (egy „új ügy" esetében ez a lépés kimarad), s kerül a kilenc teológusból álló bizottság elé,14 amely felülvizsgálja az erények hősies fokban való gyakorlását, az életszentséget (vagy a vértanúságot). A véleményükkel (Relatio et Vota) kiegészített és az esetleges hiánypótlásokkal kibővített Positio egy hét bíborosból álló bizottsághoz kerül.15
Ha ezúttal is igenlő megítélést kap, a Kongregáció prefektusa a pápa elé tárja az ügyet, aki - mint egyedüli bíró - meghozza a döntést. Ha ez pozitív, a Kongregáció és a posztulátor gondozásában elkészül a latin nyelvű hivatalos dokumentum, a Decretum: ettől kezdve Isten szolgája a Tiszteletreméltó címet viseli.16
A csoda17
Ha vértanúról van szó, nincs szükség csodára a boldoggá avatáshoz, hitvalló esetében viszont csak ekkor kezdődhet el az ő közbenjárására történt feltételezett csoda kivizsgálása. Amíg nem zárul le az életszentség kivizsgálására vonatkozó szakasz, addig a Kongregáció a feltételezett csodát nem vizsgálja ki.
A csoda olyan esemény, amelyet nem tartunk lehetségesnek tapasztalataink, ismereteink, a tudomány fényében.18 Elméletileg bármilyen feltételezett csodát a Kongregáció elé lehet tárni, de az esetek 99 százalékában gyógyulásokról van szó. Ha több feltételezett csoda is történt, ki kell választani közülük egyet: nincs mód arra, hogy több feltételezett csodát összegyűjtve, azok együtt kerüljenek felterjesztésre a Szentszék elé.
A kivizsgálás ez esetben is egyházmegyei szakasszal kezdődik: a római posztulátor feladata, hogy viceposztulátort nevezzen ki, aki a feltételezett csodáról minden fellelhető hasznos információt összegyűjt, és kérvényezi annak kivizsgálást annál a püspöknél, akinek az egyházmegyéjében történt a feltételezett csoda. A megyéspüspök előbb kikéri egy vagy két szakértő véleményét, s az alapján dönti el, hogy elrendeli-e az eljárás megkezdését. Ha igen, bíróságot nevez ki, amely - egy szakértő bevonásával - begyűjt minden dokumentációt, és kihallgatja a tanúkat. Amikor minden vizsgálat megtörtént, az aktákat lefordítják olaszra, két másolatot készítenek a teljes percsomóról és - hitelesítés után - lezárják, lepecsételik, majd Rómába küldik.
Az ügycsomó felnyitása, megvizsgálása és az egyházmegyei eljárás szabályszerűségének elismerése után a római posztulátor elkészíti az összefoglaló munkát, a Positio super mirót, amely szürke puha fedelet kap, és két független szakértő kezébe kerül. Ha átmegy ezen az első szűrőn, akkor kerül a Positio, e két szakvéleménnyel kiegészítve s aranybetűs piros keményborítóval, a hét főből álló orvos bizottság19 elé, amely a Kongregáció titkárának, altitkárának és teológus prelátusának jelenlétében tartott szakkonzultáció keretében megállapítja, hogy a kérdéses eset tudományosan megmagyarázható-e.
Ha a történtekre nincs tudományos magyarázat, akkor az orvos szakértők véleményével kiegészített Positio alapján a héttagú teológusbizottság20 vizsgálja meg, hogy az eset csodának minősül-e, azaz valóban egy meghatározott személy (Isten szolgája, Tiszteletreméltó, Boldog) kizárólagos közbenjárására történt-e. Ha igenlő megítélést kap, az ezen véleményekkel (Relatio et Vota) kiegészített Positióról a havonta két alkalommal rendes szesszióba összeülő, hét bíborosból álló bizottság dönt. Ha itt is pozitív megítélést kap, a Kongregáció prefektusa a pápa elé tárja az ügyet.
Igenlő döntés esetén a Kongregáció és a posztulátor gondoskodik a két latin nyelvű hivatalos dokumentum elkészítéséről: Decretum a csoda hitelességéről és Breve21 a boldoggá avatásról.22
A szentté avatáshoz az szükséges, hogy a boldog közbenjárására, a boldoggá avatás után, csoda történjen (vértanú esetében is), amelynek az előbb bemutatott módon végig kell járnia a kivizsgálás útját.
A csoda hitelességének elismerése után egy, az ügyet egészében összefogó Compendium készül, amelyet valamennyi Rómában tartózkodó bíborosnak és püspöknek elküldenek véleményezésre. A szentatya rendes konzisztórium keretében hallgatja meg álláspontjukat és erősíti meg azt.23 A Kongregáció és a posztulátor gondoskodik a szentté avatást tanúsító latin nyelvű hivatalos dokumentum, a Litterae Decretales elkészítéséről.24
Az ünnepélyes aktus
1662. január 1-jétől kezdődően az összes boldoggá avatás a Vatikánban zajlott, egészen 1981-ig, amikor II. János Pál pápa Manilában 14 boldogot avatott.25 VI. Pál idején jött szokásba, hogy a pápa végezte a boldoggá és a szentté avatást is, így az utóbbi évtizedekben szinte összemosódott a kettő.
XVI. Benedek pápa 2005-ben visszaállította a korábbi gyakorlatot.26 Ennek értelmében a boldoggá avatást, bár mindig pápai cselekmény, a szentatya képviselője végzi, aki rendes körülmények között a Szentek Ügyei Kongregációjának a prefektusa. Bár alapos indok esetén Rómában vagy más helyen is lehetséges, a boldoggá avatás abban az egyházmegyében történik, szentmise keretében, amely kezdeményezte az eljárást, hogy ezáltal is kihangsúlyozódjon az, hogy egy helyi kultusz engedélyezéséről van szó.
A szentté avatást továbbra is a pápa végzi Rómában, kifejezve az egyház egyetemességét és azt, hogy a szentté avatás az egész egyházra vonatkozik.27
_____________________
1 Congregazione delle Cause dei Santi, Le cause dei santi, Cittă del Vaticano 2011, 100-101, 338-339.
2 A gyakorlatban elképzelhető (és korábbi századokban elég gyakori volt), hogy ha bekövetkezik a boldoggá avatás, akkor egy egyházmegye vagy egy szerzetesközösség nem folytatja az eljárást, s nem kéri a boldog szentté avatását.
3 Ludwig Hertling, Canonisation, in: Dictionnaire de spiritualité. Ascétique et mystique. Doctrine et histoire, Paris 1953, II 1, col. 82.
4 Romualdo Rodrigo, Manuale delle cause di beatificazione e canonizzazione, Roma 2004, 16-18.
5 „Sine Papae licentia non licet aliquem venerari pro sancto" (Decretales Gregorii Papae IX, l. 3, tit. 45, De reliquiis et veneratione sanctorum).
6 V. Szixtusz, Immensa Aeterni Dei apostoli konstitúció, 1588. január 22., in: Bullarium Romanum, ed. Taurinense, VIII (1863), col. 985-988.
7 Congregazione delle Cause dei Santi, Le cause dei santi, Cittă del Vaticano 2011, 172-175.
8 Sanctitas Clarior motu proprio, 1969. március 19., in: Acta Apostolicae Sedis 61 [1969] 149-153.
9 VI. Pál pápa az 1969. május 8-i Sacra Rituum Congregatio apostoli konstitúcióval osztotta fel két önálló dikasztériumba a Rítuskongregációt és hozta létre a Szentek Ügyeinek Kongregációját valamint az Istentiszteleti Kongregációt.
10 Divinus Perfectionis Magister apostoli konstitúció, 1983. január 25., in: Acta Apostolicae Sedis 75 [1983] 349-355.
11 Sanctorum Mater instrukció, 2007. május 17., in: Acta Apostolicae Sedis 99 [2007] 465-510.
12 Vértanú esetében Positio super martyrio, hitvalló esetében Positio super vita, virtutibus et fama sanctitatis.
13 Congregazione delle Cause dei Santi, Le cause dei santi, Cittă del Vaticano 2011, 326.
14 A nyolc kinevezett teológusból álló bizottság élén, kilencedikként, mindig a Kongregáció teológus prelátusa áll (Romualdo Rodrigo, Manuale delle cause di beatificazione e canonizzazione, Roma 2004, 155-156.).
15 Havonta két alkalommal van rendes ülés, melynek keretében az üggyel megbízott hét bíboros meghozza a döntést a közülük kinevezett előadó (ponens) vezetése alatt.
16 Congregazione delle Cause dei Santi, Le cause dei santi, Cittă del Vaticano 2011, 336.
17 Lásd még a Van-e bizonyított csoda Márton Áron ügyében? cikket (Vasárnap, 2012. április 15.).
18 José Luis Gutiérrez, I miracoli nelle cause dei Santo. Incontro tra scienza e fede, in: 21mo Secolo. Scienza e Fede /9, n. 3-2011, 51-60.
19 Az ügy kivizsgálásával megbízott hat orvosból álló bizottság élén, hetedikként, mindig a Kongregáció orvos szakértői csoportjának elnöke áll, egy nyolcadik pedig, szavazati jog nélkül, jegyzőként van jelen a szakkonzultáción (Congregazione delle Cause dei Santi, Le cause dei santi, Cittă del Vaticano 2011, 327-331.).
20 Az adott üggyel megbízott hat teológusból álló bizottság élén, hetedikként, mindig a Kongregáció teológus prelátusa áll (Congregazione delle Cause dei Santi, Le cause dei santi, Cittă del Vaticano 2011, 334.).
21 A Breve Apostolicum általában „pápai bulla"-ként jelenik meg a magyar fordításban: valójában a bullánál rövidebb és kevésbé ünnepélyes pápai dokumentumról van szó (litterae in forma brevis), amelyet - a pápa nevében - a bíboros államtitkár ír alá.
22 Congregazione delle Cause dei Santi, Le cause dei santi, Cittă del Vaticano 2011, 343.
23 A Római Kúria Általános Szabályzata, 98. cikk, §1.
24 A Litterae Decretales „szentté avatási bulla"-ként való fordítása valójában nem pontos, sokkal inkább egyfajta apostoli levélről van szó, amelyet maga a szentatya ír alá, és amit csak szentté avatások esetén használnak (Congregazione delle Cause dei Santi, Le cause dei santi, Cittă del Vaticano 2011, 346.).
25 Romualdo Rodrigo, Manuale delle cause di beatificazione e canonizzazione, Roma 2004, 22.
26 Congregatio de Causis Sanctorum, Novas dispositiones ad ritus Beatificationis seu Canonizationis pertinentium, 29. septembris 2005.
27 Congregazione delle Cause dei Santi, Le cause dei santi, Cittă del Vaticano 2011, 345-346.