Szám: 44 – 1980.
Tisztelendő Testvéreim,
Szeretett jó híveim,
Isten kegyelméből negyvenkettedik éve már, boldogemlékű Vorbuchner Adolf püspök halála után 1938 szeptemberében mint apostoli kormányzó, majd ugyanazon év karácsonyán mint megyéspüspök akkori Szentséges Atyánk, XI. Piusz pápa rendelkezéséből egyházmegyénk kormányzását átvettem.
Isten akaratát látva a kinevezésben, gyengeségem tudatában, de az Ő segítségében bízva fiatalos készséggel és odaadással vállaltam a feladatot: Non recuso laborem, Uram, ha néped számára még szükséges vagyok, nem utasítom el, vállalom a munkát.
A haladó évek, közte a háború pusztításainak és a háború utáni átalakulások évei felettem sem múltak el nyomtalanul, próbára tették testi-lelki erőimet. Úgy tetszett Istennek, hogy többféle betegséggel is meglátogasson, amelyek szobámhoz kötnek, akadályoznak főpásztori kötelességeim teljesítésében. Ezért az utóbbi években ismételten kértem Szentséges Atyánkat, mentsen fel az egyházmegye kormányzásának terhe alól. Legutóbb a Szentatya küldöttének márciusi látogatása alkalmával.
A Szentatya megértette helyzetemet, április másodiki hatállyal felmentett a kormányzás gondjai alól és ezt utódlási joggal kinevezett segédpüspökömre, Nagyméltóságú és Főtisztelendő Dr. Jakab Antal püspök úrra bízta, s kegyes volt ezt velem személyesen táviratban közölni. Fiúi hálával fogadtam intézkedését, amellyel lelkiismeretemet megnyugtatta és az egyházmegye zavartalan továbbkormányzásáról gondoskodott. Az ügyek intézése az utóbbi években amúgy is egyre inkább a segédpüspök urat terhelte, aki készséggel és hozzáértéssel volt mindig segítségemre. Azzal a megnyugtató érzéssel vonulhatok vissza, hogy az egyházmegye vezetése jó kezekben van. Új Főpásztorotokat fogadjátok szeretettel és készséges engedelmességgel tegyétek számára könnyebbé a kormányzás gondjait és felelősségét.
Szeretett Híveim, mint főpásztorotok elsősorban a hitet akartam megerősíteni lelketekben, és a hithez való ragaszkodást hagyom rátok örökségül.
Keresztény és emberi életünk alapja a hit és ugyanakkor számunkra őseinktől való drága örökség, amelyhez apáink hűségesen ragaszkodtak és amelyért sok áldozatot vállaltak. Ahogyan az Apostol tanítja, hit nélkül nem lehet senki sem kedves Isten előtt (Zsid. 11,6). A hit tárgya a láthatatlan valóság és ezért mindig nehézséget jelent az embernek. A mai embernek különösképpen, amikor tudomány, kultúra, társadalmi élet egyaránt elfordult a hittől. Az idősebb nemzedék, amelyik átélte a háború borzalmait és a sok változást, amelyen átment az emberiség élete, megtanulta, hogy aki Istent elveti, az könnyen megfeledkezik az emberiességről is, s hogy a világ állandó változásában csak a hit az, ami nem változik, amibe belekapaszkodhatunk. Az örökkévalóság a mi menedékünk – olvasható a marosvásárhelyi temető egyik sírkövén. A fiatalabb nemzedéknek nincs ilyen tapasztalata, és alkalma sincsen, hogy megismerje a hit alkotásait és értékeit.
Bizalommal kérem a szülőket és papjaimat, úgy véssék be értelmükbe és szívükbe a hit igazságait, hogy a megtartó családi és otthoni környezetből kiszakadva se veszítsék el. A hitre építsék egyéni és családi életüket. Ezzel adják nekik a legdrágább örökséget.
Az emberrel való sorozatos visszaélések indították a világot, hogy főként a második világháború után figyeljen az ember jogaira és méltóságára. Az egyházi Tanítóhivatalnak is az utóbbi évtizedekben egyik fontos tanítása az emberi méltóság. Krisztus a felebaráti szeretet parancsát odatette az Istenszeretet mellé a főparancsolatban.
A hívő embernek Isten gyermekét és saját testvérét kell meglátnia embertársában, akkor is, ha másképpen gondolkozik, mint Ő, más nyelvet beszél és talán mások a vágyai és célkitűzései. Erre is sokszor rámutattam, amikor tanítottalak titeket és búcsúzóban ismét kérlek, tiszteljetek és szeressetek minden embert, elsősorban azokat, akikkel együtt éltek. Csak úgy fogjuk elkerülni a még mindig fenyegető háborús veszedelmeket, úgy fogjuk megtalálni az egyetértést és igazi békességet, ha őszinték vagyunk egymáshoz, nem félünk egymástól és kölcsönösen segítjük egymást életfeladataink teljesítésében.
A testvériséget elsősorban magunk között, az Egyház közösségében kell megvalósítani. „Hitünk parancsa, hogy a templomon kívül az életben is testvérek maradjunk, egymás sorsa iránt érdeklődjünk és egymás terhét kölcsönös megértésben hordozzuk” – mondottam első püspöki körlevelemben és most is erre kérlek titeket. Legyen minden egyházközség igazi testvéri közösség. Az egyház akkor fogja vonzani a kívülállókat és akkor valósul meg a keresztény egyházak és közösségek közös óhaja és törekvése az összes keresztények egysége, ha rólunk is elmondhatják, mint az első századok keresztényeiről: Nézd, ezek mennyire szeretik egymást.
Amikor megválok az egyházmegye kormányzásától, búcsúzásom pillanatában Tisztelendő Testvéreimnek szívből köszönöm, hogy hivatali megbízásom ideje alatt testvéri türelemmel elviseltek, s gyarló utasításaimat legjobb belátásuk szerint elfogadták és követték.
Külön köszönöm volt munkatársaimnak az engedelmességet, és az irántam tanúsított megértő jóságot.
Köszönöm mindazok munkáját, akik egyházközségeinkben vagy egykori intézményeinkben az Egyház szolgálatában dolgoztak vagy dolgoznak, híveimnek hitükhöz és Egyházunkhoz való ragaszkodását, templomaikról és papjaikról való gondoskodását. Minden jóakaratú embernek minden személyem iránti figyelmét és jóakaratát, amellyel főpásztori munkámat elősegítették.
Mindnyájuk életére és további munkájára őszinte fohásszal kérem Isten áldását és segítségét.
Mindazoktól, akiket hivatali megbízásom ideje alatt esetleg megbántottam, bocsánatot kérek.
Főpásztori hivatalomból távozva megáldalak benneteket. Megáldom életeteket, családotokat, otthonotokat, munkátokat, gondjaitokat és minden jószándékotokat. A gyermekeket és öregeket, a betegeket, a szenvedőket és a gyászolókat, és kérem az Úr Jézus Krisztust, hogy ígérete szerint maradjon mindig velünk és segítsen, hogy példája szerint minden körülmények között megvalósítsuk a mi életünkben Isten akaratát.
Magamat imáitokba ajánlva mint első körlevelemben tettem, most is az Apostol szavaival köszöntelek titeket, ahogyan azt minden szentmisében halljátok. A mi Urunk Jézus Krisztus kegyelme, az Atyaisten szeretete és a Szentlélek egyesítő ereje legyen mindnyájatokkal. Ámen.
Gyulafehérvár, 1980. május 15-én, Urunk Mennybemenetele ünnepén