Az első világháborúban a doberdói fennsík védelmének legkritikusabb pontjain leginkább magyar katonák, nagyapáink és dédapáink ontották vérüket, miközben a legnehezebb körülmények között, hősiesen védték a sziklás karsztfelszínbe oly nehezen kialakított harcállásokat. A fennsíkon elhelyezkedő Doberdó falu neve (Doberdò del Lago) lett számukra az egész frontszakasz megnevezése. Kis területen nagy létszámú hadseregek csaptak össze közel két és fél éven át, melyeknek során mintegy 1.100.000 olasz katona tűnt el, halt meg, vagy sebesült meg, míg a Monarchia vesztesége ennek mintegy fele volt. A háború után a doberdói fennsík Olaszországhoz került, a mai olasz-szlovén határ közelében.
A 19. életévét épp csak betöltött Márton Áron itt kezdte meg harctéri szolgálatát. A 82. székely gyalogezred katonájaként, San Martino del Carso falu közelében, a temesvári 61. gyalogezred 8. századához volt beosztva. Harctéri szolgálatának kezdete 1915. november 6. Néhány hét múlva szakaszvezetővé, majd 1916. július 1-jével zászlóssá léptetik elő. 1916. július 19-én megsebesül: a lövés vállát és felkarját éri.
Megsebesülésének 100. évfordulóján, 2016. július 28. és augusztus 2. között szervezett főegyházmegyei zarándoklatot a doberdói fennsíkra Mons. Kovács Gergely, a szentté avatási ügy posztulátora és Ferencz Kornélia, az Erdélyi Mária Rádió munkatársa.
2017. január 26. és 31. között második alkalommal került sor doberdói zarándoklatra a katona Márton Áron nyomdokain.
Részletek Gergely atya zarándok-naplójából
Január 26., csütörtök, 11.30 Felhívom Kornéliát. Az igaz, hogy –16 fokban indultak el reggel Székelyföldről, de minden rendben, jó a hangulat a buszon. Az eddigi tizenhárom Márton Áron-zarándoklat tapasztalatából tudom, hogy csak a busz elindulása után derül ki, hányan jelennek meg azok közül akik jelentkeztek, így gyorsan véglegesítjük a névsort is. Gyors statisztikát készítek: a gyulafehérvári főegyházmegye 22 településéről érkeztek a zarándokok, kétharmada férfi. A legidősebb zarándok 85. életévében jár, a legfiatalabb még nem töltötte be a 18-at. (…)
20.40 Újból telefonálok. A csoport szerencsésen megérkezett a máriabesnyői lelkigyakorlatos házba, minden rendben. (…)
23.45 Csomagolok be mindent a hátizsákba: reggel útra készen megyek be az irodába.
* * *
Január 27., péntek, 5.30 Szól az ébresztőóra. Ma reggeli imámat is a zarándoklatért ajánlom fel. (…) 10.20 Bár nagy köd van, a zarándokbusz jól halad, mondják telefonon. (…) 13.30 Vége a munkaidőnek, ülök taxiba és gyerünk a repülőtérre. (…) 16.20 Enyhe késéssel landol a gép a trieszti repülőtéren (amely amúgy csak 6 km-re van Doberdótól, míg Trieszttől 40-re). Nézem okos telefonomat: hála Istennek +7 fok van (épp 25 fokkal több, mint otthon). Hívom Kornéliát: a szlovén-olasz határ közelében vannak, nincsenek már messze. Várakozás közben telefonálok a szállásra, barlangász barátainknak, az étterembe: utolsó pontosítások. (…) 17.10 Feltűnik a busz, nemsokára együtt haladunk a szállás felé. (…) A mikrofont kezembe véve köszöntöm a zarándokokat. A szürkületben nem igazán látom a cetlimet, amire leírtam a legfontosabb közölnivalókat, így emlékezetemre és a tavalyi zarándoklaton szerzett tapasztalataimra hagyatkozom. (…)
17.45 Mirenski Grad: szerencsésen megérkezünk szállásunkra, a határ és a doberdói fennsík közelében található lazarista lelkigyakorlatos házba. Negyedszer vagyok már itt, ráadásul Kornélia kész szoba-beosztást húz elő, így hamar megy a szállás elfoglalása. Kellemes meleg fogad. (…) 19.00 Bár nem mindenki találja meg egyből az ebédlőt (pedig írja az ajtaján, hogy "Jedilnica"), mindenki időben megérkezik. Az ebédlőben találkozunk egy középiskolásokból álló szlovén csoporttal, akik párnapos lelkigyakorlatra vonultak vissza ide. (…) Vacsora után a ház kápolnájában gyűlünk össze. Jegyzeteim segítségével a zarándoklatról beszélek, ismertetem a helyszínt, igyekszem gyakorlati és hasznos eligazítást adni. Örvendek, hogy útközben lapozgatták, olvasgatták a zarándokfüzetet, amely ezúttal is négyszer terjedelmesebb a megszokottnál.
* * *
Január 28., szombat, 6.00 (Szinte) pihenten ébredek a harangszóra. Bár a templom a szállás közvetlen szomszédságában van és hangosak a harangok, mégsem bántó. Később másoktól is hallom, hogy mennyire kellemes volt az "ébresztő". (…) Senki nem késik, 7.30-kor pontosan kezdjük a reggelit. (…) Ma csak 9 órakor indulunk. Ott is van már mindenki a busznál, amikor megérkezik Gianfranco Simonit, a Karszti Barlangász Csoport Történelmi Kutatások Részlegének igazgatója és társa, Alessandro Gismano, aki pár szót tud magyarul és facebookon is ott áll zárójelben a neve magyarul, így mindenki csak Sanyinak szólítja. (…)
Az I. világháború emlékhelyeivel való ismerkedésünket szlovén földön kezdjük, a frontvonal mögötti egykori osztrák-magyar pihenőtábornál, Segetinél. A több mint tízezer fő elszállásolására és kiszolgálására alkalmas tábor valóságos kisváros volt, ma csak a helyét látni. 1915. őszétől 1916. augusztus 9-ig működött, a Doberdó-fennsík kényszerű kiürítéséig. Az 1915. november 6-tól 1916. július 19-én bekövetkezett első sebesüléséig itt harcoló katona Márton Áron számára is ez a tábor jelentette a földi pokollal egyenlő doberdói állásharcok utáni pihenőkön egy darabnyi normális élet illúzióját. A Segeti fölött található Cerje magaslatról (343m) ismerkedünk a környékkel, a doberdói fennsíkkal. Alig +1 fok van, páran fáznak is amikor egy óra elteltével visszaülünk a buszba. (…)
akkor... és most
Gianfranco autóját követve, Fogliano felé tartunk. Az itt található katonai temetőben 14.550 osztrák-magyar katona nyugszik. Ferenc pápa 2014. szeptember 13-án látogatta meg a temetőt. Kegyeleti csendet tartunk, majd Iochom Zsolt elszavalja Juhász Gyula Vértanúink című versét. A tárogató hangjának kíséretében koszorút helyezünk el és imádkozunk. (…) Csoportkép készül, majd mindenki szabadon járja be a temetőt. Van, aki közel 100 névből álló listát tart a kezében és így keresi, nem talál-e rá a név szerint ismert itt nyugvó katonák között valamelyik itt elesett falubelijére. Szívem elszorul, de nem tudok több időt engedélyezni, indulnunk kell tovább. (…) Alig pár száz métert kell megtenni a busszal Olaszország legnagyobb katonai emlékműve, a redipugliai Sacrario-ig, amely 39.587 név szerint ismert és 60.330 ismeretlen katona nyughelye. Az 1938-ban Mussolini jelenlétében felavatott monumentális emlékmű hatalmas hadsereget szimbolizál, amely holtában is kész harcba indulni. Bár dombra kell felkapaszkodni, zarándokainknak egy lelkes csoportja gyalogosan teszi meg a távot Sanyi vezetésével. A busszal szinte egyidőben érkeznek meg. (…)
13.10 Késve érkezünk Gradisca d’Isonzo-ba, ahol a Piccola Vienna étteremben nagy szeretettel várnak ránk az ebéddel. Kellemes meglepetés a csoport számára (szándékosan nem mondtam el), hogy itt nem lesz szükség a tolmácsolásomra, hisz a tulajdonos felesége, Éva, Erdélyből származik. (…) Az ebéd végén újból sürgetem a csoportot: idegenvezetőink, akik Triesztből jöttek, már a helyszínen vannak és várnak ránk. Naplementéig a doberdói fennsík legmagasabb pontját szeretnénk bejárni a Monte San Michele-t. (…)
14.55 Leszállunk a buszról és két csoportra oszlunk. Örvendek, hogy Paolo Pollanzi németnyelvű idegenvezetésének tolmácsolást Csíki Dénes atya elvállalja, míg a csoport másik felének én fordítom mindazt, amit Fabio Denito mesél. Ha tavaly júliusban a tűző nap tette próbára csoportunkat a kopár csúcson, ezúttal az enyhe szél tette csípőssé a nulla fok körüli hőmérsékletet (de akkor sem otthoni –20 fok). Tavalyi zarándoklatunk óta két kilátót is létesítettek itt és több lövészárkot helyreállítottak. Bár voltam már itt télen és láthattam a nyári dús növényzettől lecsupaszított harcteret, mégsem tett olyan mély benyomást rám, mint most. Döbbenetes…
A Monte San Michele a fennsík védelmének kulcsát jelentette 275 méter magas négyes csúcsa által, melyet kisebb megszakítással, folyamatosan magyar ezredek védelmezték. Itt és a hegy tövében hajtott végre a Monarchia első ízben gáztámadást: 1916. június 29-én 8.000 palackból bocsátották ki a klórgázt. Legalább 5.500 olasz áldozata volt.
A 3-as orom (Cima 3) ma fontos emlékhely. Itt található az olaszok által a 6. isonzói csatát követően emelt emlékmű, tisztelegve az előző hat csata olasz és magyar áldozatainak emléke előtt: Su queste cime italiani e ungheresi combattendo da prodi si affratellarono nella morte. Luglio MCMXV – Agosto MCMXVI (Ezeken az ormokon olaszok és magyarok hősként harcolva testvérré lettek a halálban 1915. július – 1916 augusztus).
Ma is jól látható, hogy a sziklás talajba csak robbantással vagy légkalapáccsal lehetett lövészárkot, kavernát kialakítani (csak a kavernák nyújtottak biztos fedezéket a tüzérségi tűz ellen). Két nevezetes kaverna mindmáig fennmaradt: a Schönburg- és a Lukachich-alagút.
A Schönburgtunnel építését 1915 végén kezdték el, és 1916 februárjában lett kész. Eredeti hossza 40 méter volt, belül két 5 méteres oldalággal. Nagy szerepet játszott a frontvonalban harcolók utánpótlásának biztosításában, mivel mindenféle belövéstől védelmet biztosított. Az alagútban segélyhely, parancsnokság és anyagraktár volt.
A Lukachich-alagút rendeltetése egyrészt az első vonalak összekötése volt a hátsó, kiszolgáló területekkel, másrészt bombabiztos fedezékként is szolgált, oldaltermeiben több száz katona talált oltalmat a tüzérségi tűz ellen. Egyik oldaltermét használta parancsnoki helynek Lukachich Géza tábornok, a 20. honvéd hadosztály parancsnoka. Mindkét alagutat a Karszti Barlangász Csoport tagjai tárták fel. Ezekbe nem lehet ma bemenni.
akkor... és most
A Monte San Michele 1916. augusztus 9-én való kiürítése után, 1916 szeptembere és 1917 júniusa között készítette el az olasz hadsereg azt a több alagútból álló rendszert, amely tavalyi zarándoklatunktól eltérően, ezúttal nem volt látogatható (Cannoniera della Terza Armata).
Most is elmondtam, hogy bár rengeteg turista járta be ezeket a helyszíneket, ma is könnyen lehet első világháborús harci "relikviákat" találni, de gyakorlott szem kell hozza. Biztos vagyok benne, hogy senki nem talál semmit, de egyik zarándoktársunk megcáfol: olasz puskagolyóhüvelyt talál. (…)
17.30 Szívesen időztem volna még a Monte San Michele komor lövészárkaiban, de kezd sötétedni. Paolotól és Fabiotól elköszönve, Gianfranco és Sanyi autóját követve indulunk mai napunk utolsó állomása, a közigazgatásilag Doberdóhoz tartozó Vižintini (ma Visintini) falucska felé, ahol a magyar kápolna található. A település határában a háború során ideiglenes osztrák-magyar haditemető létesült, közelében a magyar csapatok kápolna építésébe fogtak, ám befejezni már nem tudták. Az épületet közel 75 évig csűrnek és istállónak használták, mígnem 1992-ben a goriziai Isonzó Barátai Társaság (Associazione Amici dell’Isonzo) kezdeményezésére megszervezték a teljes restaurálást. Megáldására 2009. május 29-én került sor. Sötét van már, amire odaérünk. Sajátságosan visszhangozza imádságunkat és énekünket a kápolna, legalábbis én így hallom. Gyertyát gyújtunk a bejárati vasrácsnál. (…)
19.00 A szállásra visszatérve, a ház kápolnájában ünnepelt szentmisében adunk hálát mindazért a kegyelemért és ajándékért, amit a nap folyamán kaptunk a Jóistentől. Imádkozunk a nagyháború áldozataiért, kiemelten hálát adva, hogy megtartotta a doberdói "őrült gyilkolás, vad mészárlás, bestiális öldöklés" (József főherceg) közepette Márton Áront. (…)
20.30 Megvolt a vacsora. Örvendek, mert többen is maradnak, hogy segítsenek leszedni az asztalt. Gyorsan megvagyunk vele és úgy tűnik, hogy a tervezettnél negyedórával hamarabb találkozhatunk a kápolnában. (…) Amikor jegyzeteimmel a kezemben a kápolnához érkezem, a folyosón várakozva találom a csoportot. Megtudom, hogy a szlovén fiatalok csoportja épp most fejezi be a szentmisét. Így is már pár perccel a megbeszélt időpont előtt mehetünk be.
21.00 Visszatekintünk a napra. A megilletődött csend, a tekintetek egyértelműen sugározzák, hogy mennyire megteltek a lelkek. Esti imával zárjuk a napot. (…) A végén páran szólnak, hogy elvégzik a keresztutat, amely a szállásunkhoz felvezető út mentén található, aki szeretne, csatlakozhat.
* * *
Január 29., vasárnap, 8.30 Megreggeliztünk s pontosan indulunk. Irány: San Martino falu központja, amely a nagyháború idején kiemelten fontos volt az osztrák-magyar hadsereg számára. A környéken harcoló katonák, köztük a temesvári 61-esek is, gyakran jöttek vízért az itt található ciszternákhoz. Itt vár ránk Gianfranco és Sanyi, akik ismertetik a környéket, nagyháborús történeteket elevenítenek fel. (…)
Rövid gyaloglás következik a San Martino mellett északon lévő egykori Templomdomb-ig (Cappella Diruta). Itt állott a harcok során rommá lőtt templom közelében az a magányos fa, amely "doberdói fa" néven vonult be később a szegedi 46-os gyalogezred történetébe és amelynek helyébe tavaly októberben Magyarországról hozott eperfa-csemetét ültettek. Szintén itt található a nagyváradi 4-es honvéd gyalogezred négy emlékgúlájának egyike. Ezt 1994-ben építették újra, folyamatos rendben tartásáról a Karszti Barlangász Csoport gondoskodik. Emlékkoszorút helyezünk el és imádkozunk az áldozatokért.
A nagyváradi honvédek a Monte San Michele védelmét látták el. Legutoljára a 6. isonzói csatában (1916. augusztus 4-14.), augusztus 6-án vonult fel a 3.000 főnyi egység. Négy napon át állták a rohamokat, és augusztus 10-én a Doberdót védők közül utolsóként vonult vissza a maradék 200 fő. Az ezred legendás parancsnoka, a magát brassóinak mondó Szentkereszthegyi Kratochvil Károly ezredes állíttatta a négy emlékgúlát a hősök emlékére, még a háború idején, 1917-ben. (…)
10.30 Pár perces buszozás után az osztrák-magyar védelem H szakaszának közelében folytatjuk a nagyháború emlékhelyeivel való ismerkedést. Itt található az olaszok által "lombok lövészárka" névvel illetett osztrák-magyar lövészárok, amit az állások takarására alkalmazott lombos ágakról neveztek el így. Az odavezető hosszabb gyaloglás során előbb annak a ma is jól látható egykori lövészárok-vonalnak egy szakaszát nézzük meg, amely a doberdói fennsík kiürítése után az olasz frontvonal mögé került, így nem harc közben épült és komoly vasbeton struktúrát kapott. Közel van a műúthoz, ma ezt mutatják lombok lövészárkaként a csatatér-turistáknak. (…)
nyáron... és télen
Megállunk a "vörös ördögök"-ként elhíresült, a székely gyalogezred vitézségéhez hasonló bátorsággal küzdő szárd egység, a legkitüntetettebb Brigata Sassari emlékművénél, amely emléket állít a dandár 13.000 halottjának és 18.000 sebesültjének. Gyertyát gyújtva imádkozunk az egykori ellenség elesettjeiért, akik éppúgy áldozatai az értelmetlen mészárlásnak, mint az osztrák-magyar oldal hősi halottai. (…)
A lombok lövészárkánál nagy élményt jelent a később, olaszok által fúrt mintegy 60 méteres alagúton átmenni, amely egykor áthaladt az osztrák-magyar lövészárok alatt. A zseblámpák fényénél majdnem végig legörnyedve bejárható alagútban állandó kellemes 16-17 fok van, a háború zaja nélkül is hátborzongató élményt jelent átbotorkálni rajta. (…)
Szintén ezen a frontrészen található az a hatalmas totemszerű emlékmű, a Cippo Corridoni, amelyet a háború után Mussolini emelt az egykori állások közelében, barátja és politikai harcostársa Filippo Corridoni emlékére. Az ő vezetésével foglalták el az olaszok 1915. október 23-án a lombok lövészárkát, amelyet még akkor éjjel, egy ellentámadás során, sikerült visszaszerezni. Ekkor kapott halálos fejlövést Corridoni is. (…)
12.30 Újból sürgetnem kell a csoportot, hisz a lövészárkok szinte mágnesként vonzanak és a fiatalabb generáció minden felfedezett lövészárokba, kavernába be szeretne menni. Meg is lepődöm rendesen: bár pár méterre vannak az út szélétől, eddig nem is tudtam létükről, mert nyáron semmi sem látszott belőlük. A nap sugarai kellemesen melegítenek, rövidujjas csoportképpel örökítjük meg a "csikorgó" doberdói telet. (…)
15.20 Sanyi és Franco (a barlangász-csoport további tagja), valamint Fabio már várnak ránk San Martino főterén, amikor buszunk megérkezik. Bármennyire igyekeztünk, ismét nehéz volt elindulni a Piccola Vienna étteremből, hosszasan búcsúzkodott a csapat Évától és Domenicotól. (…) Sanyi és Fabio felszáll hozzánk, a temesvári 61. gyalogezred emlékét őrző emlékműhöz megyünk, amelyet azon a helyen emeltek, ahol a 3. isonzói csatától kezdődően az ezredparancsnokság állott. 2014 novemberében a Karszti Barlangász Csoport és a szegedi Meritum Egyesület több tagja ösvény vágott az emlékműhez, környékét megtisztította, újból megrajzolta a megfakult feliratot, a közeli műút szélére útbaigazító jelzést tett ki. Az emlékmű mellé kihelyezett négynyelvű – olasz, magyar, angol és szlovén – információs táblán feltüntették, hogy a 61. gyalogezredben harcolt Doberdónál nyolc hónapon át, és itt sebesült meg 1916. július 19-én "Márton Áron hadapród, Erdély későbbi híres római katolikus püspöke".
Megkoszorúzzuk az emlékművet és a tárogató hangjának kíséretében énekeljük el a Kimegyek a doberdói harctérre katonadal valamennyi szakaszát. Imádkozunk. Indulni kellene tovább, de belátom, hogy semmi értelme továbbrohanni csak azért, hogy még egy helyszínt kipipázhassunk. Így nem jut ugyan időnk tisztelegni a szegedi 46. gyalogezred emlékhelyénél, de imainkban róluk is megemlékezünk. (…)
16.45 A buszt ismét San Martino főterén hagyjuk. A nap korongja épp akkor kezd eltűnni a domb mögött, amikor az egykori front "legmártonáronibb" szakasza felé gyalogolunk. A kezdetben betűvel jelzett védelmi szakaszokat 1916. március 1-től folyamatos sorszámmal látták el. Levéltári források és korabeli térképek alapján szinte biztosra mondhatjuk, hogy a frontvonal 18. (és részben) 19. védelmi szakaszában található lövészárkokban harcolt leghosszabb ideig Márton Áron. A műútról letérve és a 18-as védelmi szakasz mentén elindulva, zarándokcsoportunk az erdei út baloldalán látható kaverna bejáratánál áll meg. Talán maga Márton Áron is használta, menedéket keresve az olasz tüzérség lövedékei elől? Imádság kíséretében koszorút helyezünk el a kavernánál. (…)
17.30 A vasárnapi szentmisét San Martino templomában ünnepeljük, ahol a helybeli plébános, don Giovanni Sponton köszönt bennünket. A szentmisére a helyi közösség több híve is eljött, közösen imádkozunk a nagyháború áldozataiért. Szentbeszédében Csíki Dénes atya Áron püspök példáját állítja elénk: mindannyiunknak van feladatunk és teljesítenünk kell azt a saját küldetést, amit a Jóistentől kaptunk. (…)
18.20 Zarándoklatunk utolsó doberdói állomáshelye következik, a Karszti Barlangász Csoport által létrehozott múzeum, alig pár perc sétányira a templomtól. A múzeum bejáratánál kedves meglepetéssel fogadnak barlangász barátaink: forralt borral és házi készítésű süteménnyel kínálnak. Köszöntésünkre még az önkormányzat egyik tanácsosa is eljött. (…)
Jól esik bemenni a fűtött múzeumba. 2007. június 30-án nyitották meg a Nagy Háború emlékei San Martino del Carso-ban címet viselő állandó kiállítást. Az itt kiállított tárgyak a környező területeken fellelhető kavernákból és egykori lövészárkokból kerültek elő. Azokat a barlangász csoport tagjai, illetve barátai restaurálták. A kiállítás bemutatja a katonák fegyvereit, személyes és mindennapi használati tárgyait, póznákat, dróthálókat, könnyű- és nehéztüzérségi lövedékeket, köztük a 420mm-est, amely az első világháború legnagyobb lövedéke, és mint ilyen, igen ritka. Minden múzeumban nem is látható, míg egyedülálló büszkeségként itt kettő van az egy tonnánál nehezebb lövedékből. (…)
19.35 Elköszönünk kedves vendéglátóinktól, most még nyomatékosabban hangzik el a már tavalyi zarándoklatunkon is megfogalmazott meghívás, hogy nyáron Székelyföldön szeretnénk vendégül látni valamennyiüket. Ahhoz, hogy tervezett programunkat tartani tudjuk, már szállásunkhoz kellene közelednünk. Így gyorsan telefonálok és jelzem, hogy csúszunk félórányit. Megértenek. (…) A szlovén fiatalok csoportja elutazott, így nem jelent gondot, hogy vacsora után nem a tervezett idő szerint megyünk a kápolnába. Két nap élményeiért, szépségeiért és nehézségeiért adunk hálát. Mindannyian érezhettük a Gondviselést és Áron püspök közbenjárását: nemcsak az időjárás kedvezett, de semmiféle baj sem történt. Nem volt könnyű a nagyapák, dédapák vére által öntözött földön járni, de lelkiekben gazdagodva tér haza mindenki. A kegyelem különleges napjait éltük meg.
Többen jelzik, hogy szeretnének újból eljönni, ha lesz még zarándoklat. Nincs nálam a határidőnapló és fejből nem tudom a pontos dátumokat, de elmondom, hogy a szállást már lefoglaltam: májusban ismét szeretnénk jönni. (…)
* * *
Január 30., hétfő, 0.45 Már órák óta beszélgetünk néhányan Dénes atya szobájában és egyikünknek sem akar fogyni a megosztanivalója. Jó hallgatni az élményeket, fontosak számomra a visszajelzések. Bármennyire nehéz, elköszönök. (…) 4.15 Ébresztő, készülődés, hamarosan indulnom kell a repülőtérre. (…) 8.10 Szerencsésen landol a gép Rómában, irány a taxistand s közben telefonálok az irodába, hogy érkezem. (…) 18.30 Lejárt a munkaidő, nem volt könnyű végig ébren maradni. (…) Hála Istennek a busz is szerencsésen megérkezett Máriabesnyőre, tudom meg telefonon Kornéliától. Útközben megtartották az élménybeszámolót, mindenki megosztotta a zarándoktársakkal azt, ami megfogta, megérintette, amit értékként és kincsként visz haza magával.
* * *
Január 31., kedd. Több ízben is felhívom a zarándokbuszt, hiszen hazafelé mindig nehezebb az út. Nemcsak a hazaérkezést várja már mindenki, de az autópálya hiánya és az egyre hidegebb, havasabb viszonyok is nehezít(het)ik az utat. (…) 23.15 Örömmel hallom, hogy szerencsésen hazaért mindenki. Esti imámban hálát adok a zarándoklatért és minden kegyelméért.
Újra kimentünk a doberdói harctérre, kegyelettel és imádkozva tekintettünk fel a csillagos nagy égre.
Visszatértünk a doberdói nagy hegyre
(Ferencz Kornélia)
Ködös, fagyos napok köszöntöttek ránk ebben az új évben. Mindenkit kirázott a hideg, ha arról hallott, hogy mi – egy autóbusznyi zarándok – elindulunk Márton Áron kegyelmes úr nyomdokain Doberdóba, hogy kegyeletünket fejezzük ki a sok-sok elesett katona előtt. Kovács Gergely atya tartotta a szervezés alatt a reményt bennünk, hogy merjünk elindulni, mert ott a szlovén-olasz határon nem ilyen zord az időjárás.
Közel ötvenen verődtünk össze Háromszéktől Marosszékig és imádkozva, énekelve haladtunk Doberdó felé. Útközben mindenki elmondta, hogy miért is vállalta ezt az utat. Ki a nagyapának, ki a dédapának emlékét kereste, de volt olyan zarándok is, akit a katonaénekekből hallott harctér megéneklése hozott el erre az útra – ők voltak a fiatalabbak.
Az idősebb korosztályt Márton Áron Püspök úrhoz fűződő emlékek késztették a zarándoklatra. Mint kiderült nem csak katolikusok zarándokolunk, a velünk tartó történelem szakos tanár református.
A hat pap is más-más okból indult el. Második alkalommal tartott velünk a valamikori harctérre Csíki Dénes atya, a püspöki titkár, aki hosszú évek élményeit osztotta meg a zarándokokkal. Bara László és Boros Vilmos atyák szülőfalujuk, Csíkszentdomokos nagy szülötte előtt tették tiszteletüket ezzel az úttal. Sántha Pál atya a katona Márton Áron életét akarta megismerni. Hatos Mihály és Dávid Zoltán atyák első alkalommal vettek részt Márton Áron zarándoklaton.
Benedek Szilárd is második alkalommal tartott velünk, aki a tárogatót megszólaltatva mindenki szemébe könnyeket csalt. A legfiatalabb zarándok, a 18 éves Luka Noémi, még édesanyját is elcsalta magával, annyira akart velünk tartani ezen az úton.
A bemutatkozáskor mindenki megtudhatta ki-kinek lesz az út során az őrangyala és titokban megkezdhette a hivatalát. Amire elértük úti célunkat már sok szép tanúságtétellel lettünk gazdagabbak és végre csatlakozhatott hozzánk Kovács Gergely atya Rómából, aki egyenesen a munkahelyéről érkezett. A harmadik napon találkozhattunk kedves olasz barátainkkal, a barlangászokkal, akik nélkül bizony nem sokat látnánk és tudnánk a valamikori harcterekről.
nyáron... és télen
Akik másodjára jártuk be a csatateret, megbizonyosodhattunk Gergely atya állításának igazáról: sokkal többet láttunk az embertelen és értelmetlen harcok szintereiből, mint a múlt nyáron. Elszáradt a nagy fű, lehullt a lomb és feltárult a sok seb a hegyoldalban, amit emberi kéz hagyott a köves hegyen. Már az első napon azt is láthattuk, hogy valóban nincs minden lőszer eltakarítva a valamikori harctérről, még száz év elteltével sem, mert idegenvezetőinknek a busz előtt haladó kocsija hirtelen fékezett, majd az útszéli bozótból felmutattak egy fel nem robbant lövedéket.
Doberdóból hazafele tartva sor került az élménybeszámolóra, amiből kiderült, hogy a két fiatal érezte át leginkább milyen is lehetett, amikor a velük egykorú, szinte még gyerekeket, elvitték a háborúba.
Szilárd olyan szépen beszélt családjának a keresztjéről, hogy volt zarándok, aki azt mondta: "ha semmi mást nem hallottam volna, csak ez a tanúságtétel megérte, hogy eljöttem".
Vers is született a hazaindulás reggelén, bizonyítva a mély átélést. A zarándoklat legnagyobb hozadékának azt tartom, hogy a fiatal csapat megfogadta, hogy visszatér segíteni a barlangászoknak megtisztítani a magyar emlékhelyeket, amennyiben a bürokrácia nem gördít akadályt elébe. A jó Isten segítse feltett szándékukban!
Minél több fiatalnak szeretnénk átadni mindazt, amit láttunk-hallottunk a nagy háborúról és abban a katona Márton Áron helytállásáról – példaképként állítani őt mindenki elé.
Fényképek: Iochom Zsolt, Alessandro Gismano, Gianfranco Simonit, Kovács Gergely.
Kapcsolódó:
Az első doberdói nap videó-összefoglalója
A második doberdói nap videó-összefoglalója
Az első három nap fénykép-galériája (60 fénykép)
Az utolsó három nap fénykép-galériája (60 fénykép)
Iochom Zsolt beszámolója (szekelyhon.ro)
Kápolnási Zsolt beszámolója (Udvarhelyi Híradó)
A zarándoklat meghirdetése