2013.09.24
A Szent Cecília-kórus a kolozsvári Szent Mihály-templom búcsúján szólaltatta meg először a misét, október 13-án ismét előadja a de. 10 órakor kezdődő szentmisén, majd az erről készült felvételt a Duna televízió sugározza november 3-án.
Ez a zenemű függőséget okoz, kollektív függőséget. Legalábbis a Márton Áronhoz hasonlóan küszködésre hivatott lelkekben. Nem lehet szavakba átírni a fohásznak, könyörgésnek azt a mélyről feltörő hangját, amely többször, többféleképpen felbukkan ebben a misében, amelyet nem is lehet másképp átérezni, mint a sokarcú könyörgésből kiindulva. Úgy nyer igazán értelmet minden más is, ami még megszólal benne: a finom, szép, légies, könnyed részek, az ujjongások, a hitvallás, a játék, az ég-föld zengése, ezek mind a könyörgésnek a Kyriétől a misererén (Gloria) és passuson (Credo) át egészen az Agnus misererejéig ívelő vázára épülnek rá.
A Kyrie még a szilárd lépésekkel kezdődik, a jól kivehető akarattal, amely ha nem is harcosan, de elszántan tör át mindenen, ami fölébe tornyosul. Ezt követi a Christe csendes, bizalomteljes imája, amely a második részben átfordul az ellentétébe: a lélek vacog, s hogy ne essék el, görcsösen kapaszkodik felfele. De nem is, a kilátás nélküli szorongás már a Kyrie első szavainál megszólalt. A visszatérő Kyrie ismét határozottabb, de a lelki éj hangjai még ott kísértenek benne. A tételt angyali hangok zárják, és egy kiszólás, a többnyelvű Uram irgalmazz, ami Márton Áron és a művészek találkozására utal (akikhez külön-külön az anyanyelvükön szólt).
A Gloria az első sor köszöntése után az et in terránál ismét fohász, a háromszoros paxra eső hangsúllyal: mintha a mondat értelme az lenne, hogy „adj megnyugvást, Uram”, s nem a földieknek szóló köszöntés. A gratiasnak a balkán folklórra emlékeztető variációs játéka a legszebb szólórész a miséből, a szólamok egymást túlszökellve mondanak hálát, könnyű lélekkel. A visszafogottabb misererét, az ember hangját követően aztán megint megszólalnak az égi kürtök, az angyali hangok, és minden hang Isten dicsőségét zengi. Az altissimus, az egyetlen fölség tényleg a legfelsőbb hang, ennél magasabban már csak a Jesu Christe van, de ez sem felszabadult ujjongás, Isten nagyságának felismerése és állítása, hanem ezen az alapon a lélek felfele kapaszkodása is, Jézus Krisztusba, miközben ezer súly húzza lefele – olyan dallam, ami olthatatlan sóvárgást kelt, hogy újra és újra hallhassuk. A cum sanctóban aztán sikerül is eljutni a légies tisztaságig, és az Amenben előjönnek az angyali hangok, a szférák elvont zenéje.
A hagyományosan is szövegközpontú, epikus hitvallás, a Credo különlegessége, hogy egy játékosabb rész, a qui propter az örvendezést fogalmazza meg afelett, hogy „értünk emberekért, a mi üdvösségünkért leszálltál a mennyből”. Az emberi gyarlóság cinizmusát is belehallom itt. Annál döbbenetesebb, riadtabb, zavarba ejtőbb a crucifixus és a passus tényének felismerése.
A zenekarban szólal meg rendszerint az a világegyetem, amelyben a lélek vergődik – ha a földön él –, vagy magasztal, ha a mennyben. Különösen a lélekharangnak van tudatosan ilyen szerepe. A hangszerek talán a legerősebben a Sanctus elején ragadják magukhoz a hangot. Egyértelműen a mennyben vagyunk, a túlvilágon, Isten trónusa előtt. Magam előtt látom Gaudí furcsa alakú tornyait a La Sagrada Familián, s rajtuk a trombitáló angyalokkal és a Sanctus szavakkal. Azok a gondolat szimbolikus ábrázolásai, itt az angyalok magasztalása ténylegesen is megszólal. A könyörgés az Agnusban hangzik el utoljára, és oldódik is fel egyben. A szöveggel ellentétben a zene nem békét kér (ez a Gloriában volt, szintén a szöveg ellenében), hanem itt végre meg is adja a mindvégig sóvárgott enyhülést, a zenekar pedig a Kyrie elején összehívott egész világot zárlatképpen itt ismét összehívja. Talán a pacem helyett a dona eis requiem is helyénvaló lenne, legalábbis a hangszerelés, és az a teljesség, ami csak időnként enyhül a misében, II. János Pál gyászszertartásának litániáját juttatja eszembe: az egész világ, a voltak és a leendők, minden hang egy pillanatra összesereglik, hogy az ő lelkéért imádkozzék.
Elmeséltem tehát az egész misét, és mégsem mondtam el róla a lényeget, hogy szép, nagyon szép, ünnepi. Dehát ez úgysem szavak, hanem hangélmény kérdése. A fentebb leírt tartalmak dacára nem gyászos, inkább mély, és nagyon gazdag, hangban, hangzásban, tartalomban. Gesztusokban, képekben is. Márton Áron kapcsán a belőle kisugárzó erős lelkiség mellett a börtönéveket szokás hangsúlyozni. Pedig a kettő valahol egy. Minden válságba jutó lélekre rázáródnak életének falai, a kiút eltűnik a szeme elől. És ilyen válságokon minden eltökélten felfele törekvő ember, tehát szükségképpen minden keresztény is időnként átesik. Dantét ifjúsága és pályája tetőfokán maga Bonifác pápa fosztotta meg mindentől az életén kívül, de földönfutóként hátralevő éveiben megírta az Isteni Színjátékot, a lélek mennybe vezető útját, miután az emberélet útjának felén a nagy sötétlő erdőből a kivezető utat nem találta. Bács Lajos a harmadik évezred elején is érti ezt az utat, és meg is tudja szólaltatni, ami sok nagy zeneszerző számos miséjéről nem mondható el.
Egyszóval tehát: függőséget okoz.
Székely Melinda, Vasárnap
fotó: Trif Erika
