2010.09.21
Kedves Tanárok, Diákok, Tanulók és Hívek!
Menetrendszerûen megérkezett az újabb tanév. Ilyenkor tanár, diák, szülô tele van elvárásokkal, tervekkel, álmokkal, elképzelésekkel, reményekkel, talán riadalmakkal és félelmekkel is.
Jól van ez így, hiszen ez a dolgok rendje, nem is lehetne másként.
Mi, hívô emberek tudatában vagyunk annak, hogy a mi Istenünk a szeretet Istene, mindannyiunk életét a tenyerébe írta, mindannyian fontosak vagyunk számára, életünk minden eseményét gondviselô bölcsességével követi. Az iskolakezdést is.
Ezért hét nappal a becsengetés után eljöttünk az Úr házába, hogy terveinket, elképzeléseinket, álmainkat és félelmeinket bemutassuk mennyei Atyánknak, és mindezekre áldását kérjük. Erôért, bátorságért folyamodjunk hozzá.
Ugyanakkor szóljon is hozzánk, adjon járható útbaigazítást, hozzá méltó bölcs tanácsokat.
Hosszabb imádság és elmélkedés után üzenetét, mondanivalóját az alkalomra kiválasztott, és az imént elhangzott evangéliumi szakaszban vélem fölfedezni.
A történet Kafarnaumban játszódott le. Jézus, tanítványai jelenlé-tében, napok óta tanítja az embereket. Tökéletes emberismerôként azt is észreveszi, hogy a lelki, szellemi éhség mellett ezek az emberek testileg is éhesek. Üres a gyomruk. Kenyér, ennivaló kellene.
A próbatétel szándékával meg is kérdezi Fülöpöt, honnét veszünk kenyeret, hogy legyen mit enniük, de ô már tudja, hogy mit akar tenni. Fülöp lesújtó válaszára András apostol szólal meg, de ô sem optimista: van itt egy fiú öt árpakenyérrel és két hallal, de mi ez ennyinek? – kérdi.
Ám Jézusnak ez a látszólag semmi elég volt. Ezzel az öt árpakenyérrel és két hallal jóllakatott mintegy ötezer embert. Nyilvánvalóan csoda történt. A Biblia úgy is tartja számon a történetet, mint a csodálatos kenyérszaporítás történetét.
Milyen üzenetet hordoz számunkra a tanévnyitón ez a csodatörténet?
Ha ugyan kissé merészen, de belehelyezkedünk a bibliai történet szereplôinek az egyéniségébe és személyiségébe, mi magunk leszünk egy történelmi csoda szereplôi.
Ehhez mindenekelôtt érett emberekre van szükség. Az érett jelzôt csak az kaphatja meg, aki egyszerre tud népben és hívô emberként, egyházban gondolkodni.
Ebben az összefüggésben papnak, tanárnak, diáknak, szülônek, mindenkinek tisztában kell lennie azzal, hogy történelmi idôket élünk, és Isten mindannyiunkat felelôs helyre állított. Tette ezt azért, mert bízott bennünk. Senki sem mondhatja, hogy mi közöm az egészhez. Ha közösség vagyunk, közünk van egymáshoz. Nos, ebben az összefüggésben kell szétnéznünk a magunk háza táján. Semmi sem lehet közömbös számunkra, ami népünkkel, jövônkkel kapcsolatos. S itt elsô helyen iskoláink és történelmi egyházaink állnak. Ennek a megértése és felvállalása érettségünk kézzelfogható bizonyítéka.
Isten nekünk is jövôt, túlélést ígért, de megvalósítását ránk bízta.
Ezért Andrásokra és olyan fiatalokra van szükségünk, akiknek van öt árpakenyerük, két haluk és ezt hajlandók közkinccsé bocsátani.
A csodához mind Andrásra, mind a fiúra szükség volt. Jézus nem a semmit szaporította meg.
Mit tett András apostol? Ötezer ember közt felfedezte azt a valakit, aki a csoda alapanyagát magával hozta, és napokon át tarisznyájában ôrizte. Ilyen András- lelkû tanárokra, pedagógusokra van szüksége népünknek, akik minden egyes tanítványukban fölfedezik azt, amit ô tud adni, ô tud nyújtani, ô tud elvégezni, amit ô hozott otthonról tarisznyájában, azaz lelkében. És elvezetik arra a lelki érettségre, hogy tarisznyájuk tartalmát közkinccsé is tegyék, népünk iránti szeretetbôl, népünk javára.
És milyen csodálatos lenne, ha András a tarisznyáját megnyitó fiúban fölfedezné a saját példaképét is. Öt árpakenyerét és két halacskáját ô is folyamatosan közreadná, naprakészen és számolatlanul.
A fiatalembernek nincsen neve, talán éppen azért, hogy bármelyikünk lehessen. De mindenképpen csodálatos egyéniség. Nem önzô, magának való különc, hanem nyitott szívû, javait megosztani tudó, érett egyéniség. Valójában olyan ember, amilyennek mindannyiunknak lennünk kellene. Mert ha mindenki közreadná lelkének, szellemének, szorgalmának, igyekezetének az öt árpakenyerét és két halát, aligha hiszem, hogy valamely nép is lekörözné nemzetünket. Egy mondás szerint: sok kis ember sok kis helyen, miközben sok kis dolgot megtesz, megváltoztatja a világ arcát.
Aki szereti népét, aki felelôs ember, az elindul e példák nyomán, és szentül hiszem, hogy ezek életére, munkájára, szenvedésére és igyekezetére a mi Istenünk bôséges áldását adja. Ámen.
(János 6, 1-13. alapján)
Oláh Dénes fôesperes-plébános, Népújság, 2010. szeptember 21.